Sorozatos hibák...
Mosollyal sétálsz a folyosón... Vele...
Az élet nincs is oly´ sok hazugsággal tele.
El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldog vagy,
s reméled, hogy téged soha el nem hagy.
Csendesen s lassan minden romokban hever.
Ez fokozatosan téged a földre teper...
Csak azt várod, hogy legyen ennek vége,
hogy ne ez legyen a lelked betegsége.
Hirtelen minden csak a rosszra fordul...
S már nem egy könnycsepp elcsordul.
Sajnálsz mindent, ami történt,
hisz te indítottad el ezt az örvényt.
Elrontottad... Ezt te is tudod jól.
Majd´ összeesel a szívfájdalomtól...
Nem hogy inkább keresnéd a kérdésre a választ.
DE MINEK?! Hisz könnyebb másban találni a támaszt.
Próbálsz Vele boldognak látszani...
Miért ne? Színdarabot jól tudsz játszani.
Végül a talajra zuhansz, s a darabot eldobod,
S lassan az életet magadtól eltolod.
Úgy érzed magad, mintha félreléptél volna,
s azt veszed észre, mintha ez gyilkolna...
Azt hiszed, jobb lenne, ha önmagad megölnéd,
vagy csak a tükörképed szembe köpnéd...
Mai napig minden percben kínzod magad,
míg a lelked teljesen szét nem hasad.
Annyira szeretnéd, hogy legyen vége,
de félsz, hogy rohadtul fájna az üressége...
