Az A. E. Bizottság, avagy…

Szépirodalom / Novellák (1095 katt) Homoergaster
  2017.12.10.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/2 számában.

„Nem kell a púder
nem kell a vaker
nem kell a fanki
nem kell a punk
csak egy: az undorgrund”


(efZámbó István dalszövege)

Már a formáció neve is a kor egy sajátos lenyomata. A csapat állítólag először csak szimplán Bizottság néven futott. A Központi Bizottság, melyre erről akkoriban oly sokan asszociáltak, az MSZMP döntéshozó szerve volt. Azért az, hogy valakik az abszolút underground és nem kevésbé hibbant zenekarukat egy kommunista hatalmi szervhez hasonló módon hívják, legalábbis némi pimaszságot sejtet. Manapság ez nem lenne nagy kunszt, lévén egy döglött oroszlánt nyugodtan lehet rugdosni. De akkoriban, a 70-es évek végén, 80-asok elején, nem volt piskóta! A bakelit előtt „fentről“ jött egy „kérés“, és finomítottak a néven. Így lettek Albert Einstein - A. E. Bizottság. A történetnek azt a részét, hogy ők középponti bizottmány lettek volna először, efZámbó cáfolta. Végül is mindegy, ez egy legenda.

A Bizottság mnyúzikja, az „önszórakoztató katasztrófa zene“ egy olyan képesség elsajátítását tette számomra lehetővé, melyben azért addig nem nagyon jeleskedtem. Ez pedig az a látószög, melyben a tőlem teljesen idegen szellemiség jegyében született alkotásokban is meglássam a MŰ-VÉSZ-i teljesítményt.

A 80-as évek első felében az együttes első lemeze: a Kalandra fel!, a legjobb időben érkezett, amikor nyiladozó, extremitásra való fogékonyságomat ösztönözte. Ám ezt nem valami óvatos, résre nyitásnak kell elképzelni. Nem, itt, kérem, berúgták az ajtót! Azt nem tudom felmérni, hogy ez a megszerzett képesség mennyit kopott a civilizált lét természetellenes frusztrációi közepette. Ami azonban bizonyos, hogy a Bizottság őskép, kiindulópont, egy mentálhigiénés sokk, épp úgy, mint a Napalm Death Scum c. lemeze. Ezek megváltoztattak bennem dolgokat, örökre.

A „Katasztrófa lemez“-zel, (a saját definíciójuk!) az első találkozásom a műsoros kazetta változat volt, barátom és akkori alkotótársam: Sípos Sanyi mutatta meg. Már elsőre lenyűgöztek az olyan számok, mint a „konyhagyeplő“ vagy a „mindez én vagyok“, és különösen a „nem bírom a gyűrődést“ ritmusa és hisztériája pedig előképe lehetett a jövendő grindcore rajongó tempóimádó fanatizmusának. Ahogy már leírtam, súlyos, maradandó mentálhigiénés sokkélményben volt részem, röhögtem és szörnyülködtem. A „Kalandra fel!“ nekem olyanformán hatott, mint egy szupernovarobbanás. Amikor egy ilyen nóva felrobban, a kozmikus környezetét radioaktív izotópokkal, szénnel, fémekkel és más, a csillagokban a magfúzió során keletkező égéstermékekkel szennyezi. Egyes teóriák szerint ez a szennyeződés teszi lehetővé az élet megjelenését.

Az undregroundmetal szubkultúrának valószínűleg bennem a Bizottság „trágyázott“ meg. Igényem támadt erre a produkcióra. Ezért aztán nem sokkal később, midőn a zsebpénzemből valahogy sikerült kipréselnem a megfelelő összeget (150 Ft), felkerekedtem, hogy megvásároljam én is a kazettát. A der garandióze aktusra a szentesi buszmegálló újságos pavilonjánál került sor. Néhány nappal korábban ott láttam meg a műsorost, azonnali transzmutációba esve. Ahogy felfelé baktattam a város központjába, azon gyűrődtem, mi lesz, ha valaki megelőzött. Szerencsére nem így történt. Így aztán az akkori szomszédaim is mélyrehatóan tanulmányozhatták az avangárd zene eme gyöngyszemének kulturális mélységeit. Az olyan szövegek, mint: „szépségem szépségének a titka: a metafizikus, csodabogárkozmetikus.... ó anyám!“ vagy: „a zen buddhista televízió férfi bemondónője vagyok, magasságom 171 centi uszkve, mélységem: putty putty putty putty“, aztán: „mindenkinek annyi baja van, mindenkinek annyi baja van, az annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen!“ bevonultak a szállóigéim közé. Képes voltam szinte bármikor, bármilyen értelmetlen kontextusban idézni ezeket és a többit, hűen követve a Bizottság szellemiségét.

A „Kalandra fel!”, egy 1982-es koncert felvétele. Míg a „Jégkrémbalett“ 1984-ben került rögzítésre. A két albumot 1995-ben újra kiadták CD-n. Természetesen ekkor is megvettem mindkettőt. A „Jégkrémbalett“-et, ha jól emlékszem, a könyvesboltban, míg a „Kalandra fel!“-t Arató Matyitól, egy karácsonyi vásáron. A „Jégkrémbalett“ nem csupán egy csudakoncert, hanem egy filmzene is. Ezt a kazettát már én mutattam meg Sándornak, akit emlékeim szerint legalább úgy sokkolt, mint engem az első lemez. Első meghallgatásra egyértelműen meredekebbnek tűnt a „Jégkrémbalett“, mint a „Kalandra fel!“. Ezt már akkor is pozitív irányú fejlődésnek értékeltem. A kedvencem toronymagasan a „milarepaverzió“ lett. Kukta „Kokó“ Erzsébet fals skálázása traumatikusan érintette Sipi barátomat is. Hogy ebből is idézzek egy örökkévaló strófát: „valamint ideálembriókreáció, különbség nélkül rezdül, mint mély egyveleg, fantáziapanaszlakat, fantáziapanaszlakat“, és a másik: „vagy a szokvány matt, vagy a van miatt, vagy a szokvány matt, vagy a van miatt”. Ezt már nem követte Sándor, én viszont igen, mégpedig annyira, hogy még bakeliten is megvettem! Ez a fekete korong a mai napig megvan, bár már karcos és ugrik rajta a tű. Annak ellenére őrizgetem, hogy már nincs is lemezjátszóm.

És mivel ez az album egy filmzene, ejtsünk billentyűt a filmről is. Ezt, ha jól emlékszem, a tv-ben láttam először, a szentesi mozi nem játszotta, mi több, 90-ig egyetlen mozi sem! Két, nem kereskedelmi csatorna összesen talán kétszer adta. Ez azonban elég volt, sikerült VHS-re rögzíteni. A 90-es évek elmúltával, az új évezred új technológiája, az asztali DVD-felvevő megjelenése után került sor a digitalizálásra. Műsorosban, noha nagy igényem lenne rá, nem tudtam előkeríteni. Úgy értesültem, még Arató Matyi is panaszkodott, hogy beszerezhetetlen.

A film műfaját tekintve egy kb. 50 perces klip, ahol semmi sem függ össze. Történet talán annyi van, hogy valami fekete levelet hajkurásznak valakik ismeretlen okból, de ez sem biztos. Ehhez a happeninghez beszervezték még Rodolfó mestert is. A forrásaimból nem tudtam kideríteni, hogy mivel vették rá, az akkoriban ikonnak számító, híres és népszerű bűvészt, hogy szerepeljen a filmben. Mivel ezt a filmet nem lehet elmesélni, így efZámbó közlésére hagyatkoznék, aki szerint a film bár azt a benyomást keltheti, valójában nincs mondanivalója, csak tartalma. Egy 80-as évek béli művész életérzés dokumentuma csupán...

A második Bizottság album zenitjére akkor tájt ért nálam, midőn a város határában egy csapat elkényeztetett szarvasmarhára vigyáztam. A „Jégkrémbalett“ hatására kezdtem el én is értelmetlen műszavak gyártásával kísérletezni, lehetőleg értelmesekből. A „milarepaverzió“ mellett a címadó dalt, a „preparababkabaré“-t, és a „fekete krém“-et zümmögtem közben. Amikor ezeket a korai próbálkozásaimat megmutattam egy testvérpárnak, akiket váltottam ott a mezőn, nem értették. Két leányról van szó, akikben sanda gyanúm szerint ezekkel a „happeningjeimmel“ sikerült a felém megnyilvánuló vonzalmat nullára redukálnom. Persze ez csak utólagos elmélet, de azt hiszem, van alapja. Most jut eszembe egy másik rövid idézet, melyet fontosnak érzek. Íme: „lehete gondolni arra, amire nem lehet gondolni soha?“ Bevallom, hogy én bizony ezt kipróbáltam! Hosszan erőlködtem, de aztán végül abbahagytam, mert furán kezdtem magam érezni!...

Sok évvel később a Bizottság ismét előkerült a talonból. Ugyanis a Média-6 rádióban vezettem heti egy alkalommal egy műsort az éjszakai sávban, amikor csak az álmatlanok és fanatikusok vannak fönn. A produkció címe: AUZM: Alternatív, Underground Zenei Magazin volt. Hogy mennyire volt jó, avagy rossz, azt nem tudom eldönteni. Bár talán támpontul szolgálhat, hogy a megszűnése után még évekig kérdezgették tőlem tizen-huszon évesek, hogy mikor lesz újra? Na, ebben a kései karistolásban szólt Bizottság is. Vagy egyvelegben, vagy haslövésszerű, hatás-ellehatás akcióként. Nem vagyok benne bizonyos, hogy rajtam kívül bárki is adta rádióban a Bizottságot a kései 90-es, korai 2000-es években. Azért remélem mégis, hogy igen. Ebben az időszakban esett meg az eset, amit most közreadok.

Egy ismerősöm nagymamájánál segédkeztem, abszolút segédként. Az aláfalazáshoz hordtam a téglát a kőművesmesternek. Beszédbe elegyedtünk, többek közt a zenéről. Kiderült, hogy ismeri és birtokolja a Bizottság első lemezét. Sőt, noha meglehetősen konzervatív beat-rock ízlése volt, még szerette is! Igaz, viszonylag ritkán, évente egyszer-kétszer hallgatta meg, a családja ellenállása ellenére. Azzal viszont sikerült meglepnem, hogy: „van mááásik“ is. Fellelkesülve elkérte kölcsön a bakelitet. Amikor később visszaadta, furcsa volt az arca. Az volt a véleménye, hogy lehet, ő már öreg az ilyesmihez, de nem tudott vele megbarátkozni. Nem kárhoztattam ér te. Állítólag éppen vendégség volt náluk, midőn kedve támadott beléje hallgatni. A vendégek egyhangúlag tiltakoztak a zenehallgatás folytatása ellen...

Hogy az együttes zenéjéről is ejtsünk pár karaktert, ne csak a hatásairól, úgy érzem, a zene egy egyveleg. Dzsesszes, rockos alapokba bevitt művészkedés, elvontkodás, de nem a megjátszott, hanem igazi, belülről jövő. Ők maguk „szabadidő, szalonzenekar“ és ehhez hasonló meghatározásokkal éltek. Az bizonyos, hogy a Bizottság zenéjének megemésztéshez, már ha erre egyáltalán befogadóképes a tisztelt hallgató, szabadidőre és türelemre van szükség. Amikor közbeszólt a technika ördöge, az is az előadás részévé lett. „Minden strófa után egy katasztrófa!“ – mondogatták. A csapat tagjai saját bevallásuk szerint csak amatőr módon zenélnek, fontosabb volt számukra a képzőművészet. Ehhez képest jól húzzák a talpalávalót. A tagság azért fel tudott nőni a feladathoz, ennek számtalan jelére bukkan a türelmes hallgató. A zenekari tagok valamelyest értenek a választott hangszereikhez, a művészi önkifejezési formához, a közösbe ennek legjavát adják. A stílusjegyek külön-külön, mint Jazz, Session, Pop, Rock, nem különlegesek, kellemesek! Együtt, abban a szövegkörnyezetben, a Bizottságos feelinggel és életérzéssel, ahogy ezt a hallgatónak beadják – nagykanállal! – lesz robbanóelegy. Ettől megy fejjel a falnak a muksó!

A nagy művészi elvontság közepette azért a zenekar tagjai érezhetően zenélnek is! Ezt az iparkodást, a nagy közös ügy, a Bizottság ügyének rendelik alá! Éppen úgy van ez, mint a már említett Napalm Death-nél, ahol a rettentő hőzöngést a zenészek precíz, színvonalas hangszeres játéka tette lehetővé. A produkció azoknak, akik értik az efféle rétegművészetet, különleges élvezetet ad, ám szükséges hozzá sajátos, tudatosan kialakított zenei hallás, látásmód. A Bizi-nél ezt érzem, és azt, hogy a tagok számára a projekt nyilvánvalóan művészi kaland. Talán nem véletlen, hogy az első lemez címe is „Kalandra fel!“.

A cikk írásakor felkészülés végett egy riportműsort tekintettem meg a volt zenekari tagokkal, akik az előzményekről beszéltek. Ebben efZámbó elmesélte, ahogy a 60-as években művészkedtek. Egy szabadtéri kiállításon valami vita támadt az egyik néző, és a közelben lófráló közeg között. Ennek az eredménye rendőri intézkedés és letartóztatás lett. Ő is bekerült, közben házkutatást tartottak nála, és megtalálták a vendégkönyvet, meg a dadaista, meg akármilyenista kiáltványát. Ebből a nyomozók összeesküvést vizionáltak. Hosszasan faggatták az izmusa (erre a szóra nagyon buktak a stréberék!) mibenlétéről. Végül, hogy közöljön valami konkrétat, valami hasonlót mondott: az én izmusom egy zászló, amit olyan szél lobogtat, ami nem fúj... Amikor ehhez a részhez értem, megnyomtam a pause-t, és önfeledt nyihaházásba kezdtem. Élénken magam előtt láttam egy pillanatra, ahogy az ifjú efZámbó ezt elbeszéli az őt nyösztető vallatónak, aki ettől roppant tanulságos arckifejezést produkálhatott. Ezt láttam, és visítva röhögtem. Percekig nem tudtam folytatni a műsor nézését, jól elvoltam. A buzgó felgöngyölítőknek nem lehetett egyszerű feladat a „fasiszták“, és „ellenforradalmárok“ után átállni a művészekre. Azon se csodálkozom, hogy az ifjú művészt elmeorvosi vizsgálatnak vetették alá...

A Bizottság az első nagy koncertjét, mely nem valami klubban zajlott, a budai, hajógyári szigeten adta, 1980-ban augusztus 23-án. A „fekete bárányok“ koncert furcsaságai voltak, a Beatrice előtt. A közönség türelmetlenül hallgatta a dadaista, stb. művészeket, várták a kedvencük. Úgy kerültek oda, hogy Nagy Ferónak tetszettek. Állítása szerint a Bizottság élvezte a sikertelenséget, lubickoltak benne. Amikor lementek a színpadról, azt várták, hogy megverik őket. Ehelyett a következő fellépésük után érdeklődtek. Akiknek tetszett, azok már másnap megcsodálhatták a zenei performance-ukat a Vajda Lajos stúdió pincéjében, Szentendrén. Más források szerint sikerük volt, olyannyira, hogy üggyé váltak. 1981 márciusában még az akkori művelődési miniszter is emlegette őket...

A két részes Bizottság dokumentumfilm sok érdekes infóval szolgált erről a jelenségről. Egyet már felhasználtam e cikkben, lásd fentebb a zászló, amit nem is fújó szél lobogtat. A másik következzen, ami mély benyomást tett rám. Wahorn András mesélte el az ORI vizsgájuk esetét. Ez kivonatolva így történt: a vizsga feltétele száz ismert sláger közül bármelyik eljátszása. Na most a Bizottság egyet sem tudott, csak sajátot. Ezt úgy oldották meg, hogy az akkori vezetés számára ismeretlen külföldi előadók és zenekarok számait írták a papírra. Fényes Szabolcs volt a vizsgáztató, rövid töprengés után rámutatott az egyikre, elkezdték az egyik Bizottság-dalt, hablatya-englisül. – Leállás! Ez biztos az? Mire Wahorn: igen, mi Pomázról jöttünk, és ott ezt szeretik! Még kétszer, vagy háromszor próbálkozott. A történetből nem derül ki, volt-e a zenekarnak ORI vizsgája. Nem okozna meglepit, ha kiderülne, hogy igen!...

Egy ismerősöm és barátom, aki nagy Bizottságrajongó, örömmel értesült e cikk készültéről. Ez alkalommal sztorizott is az emlékeiben tallózva. Két ilyen élmény leközlésére adott engedélyt a 80-as évek közepéből. Amikor a „Kalandra fel!“-t hallgatta, szinte ugyanakkor az unokatestvére is. Így esett, hogy a rokonok Szentes város határában, a katonai lőtér dombjának tetején ücsörögve beszélgettek a lemezről. Az egyikük elkezdte valamelyik kedvencét, a másik a sajátjával folytatta. Igen jó hangulatba kerültek, s a végén együtt kiabálták bele a dombról a pusztába, hogy: „Mit látsz, Lacó?“.

A zenekarnak több olyan dalműve is létezik, mely nincs rajta a lemezeken. Demó vagy amatőr koncertfelvétel formájában lehetett csak hallani. Az egyik ilyen számot egy beszélgetős műsorban hallotta, amikor a tagokkal folyt a diskurzus. A barátom kérte a rádió akkori kívánságműsorában. Rafináltan járt el, ugyanis jártábankeltében, minden településen és városban, ahol megfordult, levelet adott fel, melyben kérte a dalt. Mindig más néven és megváltoztatott kézírással. Közben nagyon fülelt, és remélt. A kérését nem teljesítették. Bár az akció nem volt sikeres, kedves emléke maradt. Amikor a Bizottság hatásáról ejtettünk szót, azt mondta, szerencsések vagyunk, mert akkor, ott annyi minden történt abban a korban, ami életekre elég. Ráadásul a 14-18-as évek közötti impulzusok és hatások meghatározóak egy életre. Ezzel mélységesen egyetértettem.

Azt is fontosnak érzem megjegyezni, hogy a Bizottság zenéjét, de főleg a szövegeit nem ajánlott – szerintem! – olyan egyéneknek hallgatni, akik a szavak értelmével, tárgyak és fogalmak mibenlétével nincsenek teljesen tisztában. Ha valaki megpróbál a Bizottság szövegkörnyezetéből művelődni, felkészültség nélkül, annak esetleg súlyos pszichológiai következményei lehetnek. Bár én talán már nem voltam teljesen védtelen az első találkozáskor, még bennem is fura berögzüléseket okozott a zenekar. De persze ez nem kevés előnnyel is járt. Az egyik ilyen az volt, hogy kiköszörültek egy alkati gyengeségemet, a groteszkre való gyenge fogékonyságom. A másik: befogadóképessé váltam az abszurd szójátékokra. A neoprimitivizmusra is, mint fontos mondanivalót hordozó alkotási formára, valószínűleg ők hangoltak rá. Kinyitottak egy átjárót, amin át utat talált hozzám a HC-Grind-Death-Black metal vonulat is később. Emellett azonban a legnagyobb durvulás közepette is érzékeny maradtam a tömény elvontságra, és hülyeségre....

Diszkográfia:
Kalandra fel! 1983
Jégkrémbalett 1984

Tagok:
Bán Mária - dob
Bernáth(y) Sándor - gitár
Kecskés Kriszta - ének
Kukta Erzsébet (Kokó) - ének
feLugossy László - ének
Szulovszky István - gitár
efZámbó István - billenytűs hangszerek, gitár, ének
Wahorn András - szaxofon, billentyűs hangszerek, ének

Ezen írást segítő háttéranyagokat (film, zene, könyv) biztosítottak a szerzőnek:
Karikó Tóth Tibor
Csikós Róbert
Arató Mátyás
Mindenkinek köszönöm szépen!

Az idézett szövegrekonstrukciókat a http://www.artpool.hu/muzik/melybiz.html#2 4 weboldalon olvasgathatja a tisztelt érdeklődő

Ui.: Aki még nem ismeri a csapat munkásságát, de a cikken végigrágódva magát úgy dönt, hogy ezen itt az idő változtatni, annak a „Kalandra fel!“ hátsó borítóján megfogalmazott zenekari üzenetet tudom tolmácsolni:

„Hölgyeim és Uraim, Tisztelt vásárlók! Önök az A. E. Bizottság lemezt tartják a kezükben, melyet figyelembe vehetnek most. Ez a zenekar az élet rögös útján ezzel lepi meg önöket érte. A szépség tajtékos hullámai fognak végigsöpörni azon hallgatókon, akik merészelnek belekezdeni a kezdetekbe.

Az ember gyakran sikítani szeret, és egyeseknek rohamaik vannak.

Be kell látnunk tehát, nem lehetünk örökké mindenkivel együtt. A mélység visszavág, az ember csókokról ábrándol, de nincs ereje élni mindig, minden hagyomány puszta. Itt kérem érzések vannak. A lényeg független.

Kalandra fel!

A. E. Bizottság“

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)