Kávészünet

Szépirodalom / Novellák (1583 katt) Maggoth
  2011.01.31.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/9 számában.

Hopkins Rattlidge úgy érezte, fenemód álmos, és mindezt tarthatatlannak találta. A múzeumőrök élete sohasem tartozott a legakciódúsabbak közé, de az övé mintha még az átlagosnál is unalmasabbnak tűnt volna. Az egész épületkomplexumot úgy ismerte, mint a tenyerét. Tudta, melyik teremben milyen vásznak vannak, de még azoknak a legutolsó kis ecsetvonásait is képes volt fejből felidézni. Az egész hely a közönség csekély érdeklődése miatt nagy általánosságban ürességtől kongott, és soha még csak kísérlet sem történt rá, hogy valaki megpróbáljon betörni. A tömzsi férfiú emiatt ideje java részét olvasással töltötte, amivel pallérozta elméjét, és magas szintűvé fejlesztette teremtő fantáziáját.

Hopkins Rattlidge alacsony, kopaszodó emberke volt takaros kis pocakkal, túl a fiatalokat lázba hozó nagy szenvedélyeken, ami kisimult arcvonásain is látszott. Más talán megháborodott volna egy ilyen rettentően unalmas munkától, ő azonban békés volt, és kiegyensúlyozott. Mint Buddha. Mert megvilágosodott élete egyik legnagyobb felismerésének azt tartotta, hogy minden embernek meg kell találnia a maga spirituális útját ahhoz, hogy boldogságra leljen.

Természetesen neki is létezett saját módszere, amelynek kifejlesztéséhez nem kevés türelem, és nagyfokú képzelőerő szükségeltetett. E férfiúban azonban a természetfeletti adottságok megingathatatlan lelki nyugalommal és mitikus hittel párosultak, kiadva színes személyiségének egészét.

Ő csak Kávészünetnek nevezte az eljárást, amelyet akkor követett, ha válságosnak érezte az éberségével kapcsolatos együtthatókat. Ezt biztosan képes volt leszűrni azokból az apró jelekből, mint leragadó szempillák, hatalmas ásítások, addig magabiztos léptek, amelyek fokozatosan imbolygókká váltak.

Hopkinsnak természetesen akadtak más módszerei is, úgymint: a Békés meditáció a zöld mezőn, a Fürdő a vízesésnél, vagy a Barnulás az Aranyparton; de a Kávészünet szertartása kétség kívül a legnagyobb kedvencei közé tartozott. Valóságos reinkarnációt jelentett, mintha kifáradt lényét lecserélné egy új személyiségre, amely magasabb hatásfokon képes szembenézni az élet kihívásaival. Az első korty maga volt az újjászületés: valami olyasmi, mint amikor az ember meztelenül az óceánba veti magát, amelynek pezsgő hullámai egyenesen a szellemi felfrissülés hívogató öblei felé repítik.

Az épületben egyetlen látogató sem tartózkodott, így hát arra a döntésre jutott, baj nélkül megkockáztathatja a Kávészünet luxusát. Hiszen, amíg távol van, azalatt semmiféle számottevő változás nem történhet, ő viszont kedélyesebben, és fittebben láthatja el a hátralévő szolgálati idejét.

Nyugodt és természetes léptekkel teremről-teremre haladt, miközben lélekben minden egyes vászonra festett ismerősének odaköszönt. A Hórihorgas Hóhérnak (aki a zord látszat ellenére a kellemes természetű emberek közé tartozott), a Bölcs Szerzetesnek (aki messze nem volt annyira bölcs, mint amennyire szerzetes) és a Fátylas Nőnek (aki imádott férfiakkal kacérkodni, de az átlátszó kis tülljéhez még a leghevesebb pillanatokban is ragaszkodott).

Hopkins Rattlidge végül ahhoz a festményhez ért, amelyet jelen pillanatban keresett, és amely az alkotójától a Velencei kávéház címet kapta. A vászon pompás épületet ábrázolt ragyogó színekkel, amelynek teraszán csinos hölgyek és elegáns gavallérok üldögéltek. Békebeli ruhákban aromás eszpresszót, csábos kapucínert és abszintot kortyolgattak.

A múzeumőr jó darabig mereven nézte a kellemesen öltözött társaságot, aztán fokról-fokra ellazult, és mind lassabban lélegzett, miközben az előtte húzódó kompozíció színárnyalataira összpontosított. Végül az órájára pillantott, majd egyszerűen belépett a képbe, ahol melegen üdvözölte a kint tereferélőket. Fess gavallérok és rafinált dámák egyként köszöntek oda neki, ő pedig úriemberhez méltó ruganyossággal besétált az épületbe, és könnyed eleganciával letelepedett a pultnál.

– Mivel szolgálhatok, signore? – kérdezte a kávégépnél álló kackiás bajuszú férfi ízes olaszsággal.
– Egy jó erős feketét kérek – közölte joviálisan Hopkins, aki ilyenkor természetesen hibátlanul boldogult a dallamos itáliai metódussal.
– Parancsára – vágta rá a pultos szolgálat készen, és bíbelődni kezdett a gőzgomolyokat lehelő presszógéppel.

Miután lefőzte az aromás italt, a múzeumőr áttette székhelyét a teraszra, és oldott társalgásba elegyedett a kint csevegő urakkal és hölgyekkel. Meghallgatta a legújabb pletykákat, miközben a forró kávé és a csatornák fölött lemenőben lévő nap fénye jóleső melegséggel töltötte el. Szelleme kitágult, érzékei felfrissültek.

Miután kellően feltöltődött, visszavitte a csészéjét, aztán kilépett a képből, és ismét az órájára pillantott, amelyen mindössze egyetlen perc telt el.

Ha egy mosolygósan életvidám múzeumőrrel találkoznak, tisztában kell lenniük vele, hogy a fickót Hopkins Rattlidge-nek hívják, és hogy egy perccel ezelőtt még valószínűleg Velencében kávézott.

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 11 db)