A barát

A jövő útjai / Novellák (677 katt) Petya
  2018.09.10.

Ősz volt. Az idő sárgította levelek egymás után hullottak alá, hogy színesebbé tegyék az aranybarna színskálájú avart. A bimbózó galambnásznak eleven gyerektalpak vetettek véget, mosolyt csalva az idősek arcára. Csakúgy, mint az évszakok esetében, a kör itt is véget ért, önmagába fordulva, meg-megújulva.

A park Detroit egy csendes negyedében terült el. Marcus egy idős néni mellett állt, miután segített leültetni. Azt az utasítást adta neki előző este Charles, hogy mielőtt felébresztené, menjen ki a parkba és segítsen azokon, akik rászorulnak. Ő maga úgysem kel korán, nem venné addig semmi hasznát. Addig meg minek vesztegelne otthon? Vagy Charles nem is utasította. Inkább felajánlotta. Néha nem volt világos a szavak közti különbség. Bonyolult volt érezni a mélységét. Egyszerűbb volt csupán végrehajtani. Végső soron nem számított, mit is jelent pontosan, a lényeg a teljesítése volt.

Amíg a szülő elintéz egy telefont, vigyázzon a gyerekére. Vagy ha valakinek a kutyáját kell megsétáltatni. Ha netán egy idős embernek van rá szüksége. Csupán ilyen apróságokat kellett tennie. Amikor pedig Charles ébresztője időszerű, induljon haza!

A néni nagyra méltatta Marcus azon tulajdonságát, hogy felül áll az ilyen apró, ámde rendkívül bosszantó dolgoknak, mint például az öregedés. Azt kívánta, bár ő is olyan időtálló volna, mint Marcus. Akkor ő is ott szaladgálhatna a többi gyerekkel.

Marcust furcsa, meghatározhatatlan érzés kerítette hatalmába. Mint már annyiszor azelőtt. Charles sóvárgásnak nevezte. Egyáltalán nem volt kellemes érzés ez a bizonyos sóvárgás, szívesebben cserélt volna az idős hölggyel. Sőt, még szívesebben cserélne Charlesszal. Hiszen egyidős a hölggyel. Nem sokára meg fog halni. És akkor mi lesz vele? Kikapcsolják? Vagy új gazdához kerül? Nem tudta biztosan. De félt megkérdezni. Vagy inkább nem is félt, tapintatos maradt. Tudta, milyen nehezen viselik az emberek a közelgő halál tudatát. És bár Charles sok tekintetben eltér az átlagtól, a halálozás tekintetében talán mégis akad közös vonás.

Marcus homlokán az állapotjelző zölden világított. Kész volt arra, hogy utasítást kapjon. Látva ezt egy gyermek, aki elunta a kergetőzést, elindult felé. Amikor azonban odaért és épp megfogalmazta volna a kívánságát, a kijelző pirosra váltott. Marcus utasítást kapott felhőrendszerén keresztül. Charles egy korábbi megrendeléséről érkezett értesítés. A Bellini festéküzletbe kellett mennie. Várt ott rá egy csomag, amelyet haza kellett szállítania. Gondolkodás nélkül felállt, faképnél hagyva a durcás gyereket és elindult a buszmegállóhoz.

Az avarban gyalogolt, míg a kapuhoz nem ért. Ott észrevett egy földön gubbasztó embert. Egy férfi volt, úgy tett, mint aki alszik. Egy tábla volt nála „Az androidok elvették a munkám! Kérem, segítsenek! Éhezem!” felirattal. Marcus nem tudta, hogyan segíthetne, ezért egyszerűen elsétált mellette. Végső soron arra a következtetésre jutott, hogy a férfi nincs kritikus állapotban, ezért nem szükséges mentőt hívnia.

A buszmegállóban külön androidok számára kijelölt hely volt biztosítva. Ez félreesett az emberekétől, amely üresen állt. Ennek ellenére tiltotta a programja, hogy odaálljon. Végül nagy nehézségek árán android társai közé furakodott. A busz perceken belül megérkezett. Az androidok itt is csak elkülönülve utazhattak. Marcus egyáltalán nem bánta. Kibámult az ablakon és élvezte az utazást. Megbabonázta a villódzó hirdetőtábla, a rohanó forgalom, a nyüzsgő emberáradat.

Ha megkérdezték volna tőle, milyen érzés lehet embernek lenni, Marcus azt felelte volna, ilyen. Pontosan ilyen. Élvezni a történést, felszabadultnak lenni. Senki más nem kérdezte tőle, csupán Charles. Tilos volt beszélnie erről mással különben is, úgyhogy ha kérdezik, se válaszolhatna. Néha nagyon szeretett volna, de tudta, hogy a saját érdekében nem ajánlatos. Ez a kettősség csak még furcsábbá, még emberibbé tette a helyzetet.

Három megállóval később Marcus leszállt. Megelevenedett körülötte a tér. Nagy csoport lézengő ember döntött úgy, a mai napot a kikapcsolódásnak szenteli. A közeli plázába igyekeztek vagy onnan elfele. Beszélgetésük meg-megütötte Marcus fülét. Azonban mindig csalódnia kellett. Üres fecsegésfoszlány volt csupán az időjárásról, az aktuális moziműsorról vagy a mindennapi háztartásról. Lázas érdeklődéssel próbált elcsípni valami kirívót, de kísérlete kudarcot vallott. Pedig milyen lenyűgöző az a szabadság, amivel az ember megszületik. És mihez kezdenek vele? Látszólag semmihez. Persze még mindig üdítőbb volt hallgatni a sekélyes eszmecserét, mint látni azokat az arcokat, melyekről lerítt, mit gondolnak Marcusról. Charles azt mondta, ez egyre gyakrabban fog előfordulni. Az emberek ellenszenve egyre gyülemlik majd, egyre több ilyen arccal fog találkozni. A legtöbb, amit tehet, hogy fejleszegve tovább halad.

Így is tett, nem véve észre, kibe szalad bele. Egy rendőr állta útját. Tájékoztatta Marcust egy közelben folyó tüntetésről, ahol nem látnák őt szívesen. Marcus tudomásul vette, megköszönte a kapott utasítást és nem sokára kerülő úton elérkezett a plázához.
A festékbolt a földszinten volt. Tágas üvegkirakatán túl színkavalkád pompázott. Belépve körülnézett. Ha Charles látná, minden bizonnyal nagyon örülne neki. Az égbolt színe, a kék tucatnyi árnyalatban szerepelt a polcon. Az avar színei, a sárga, a barna és a zöld még több helyet foglaltak el a kínálatban. Nem akadt a boltnak olyan része, ami ne lódította volna meg a fantáziáját. Úgy érezte, álmodik. Az álma ilyen hihetetlen. Még magának se meri bevallani. Varázslatos.

Az eladó android felszólította, hogy azonosítsa magát. Marcus megérintette a pulton található szerkezetet. Az eladó megköszönte, beazonosította az árucikket, majd lehajolt a pultba készített csomagért. A 847-es számú rendelés pontosan 63.99$-ba került. Marcus ügyelve arra, hogy pontosan utánozza android társa színtelen hangtónusát, elbúcsúzott. Miután kilépett a boltból, pár lépés után megtorpant. Ugyanaz az érzés fogta el, mint az emberekkel kapcsolatban. Visszafordult a kirakat felé. Ha nem jutott volna eszébe Charles utasítása, minden bizonnyal órákig marad ott egy helyben állva, képzeletének végtelen óceánján sodródva. De teljesítenie kellett a kapott parancsot, ezért elindult a legközelebbi buszmegálló felé. Egyre beljebb furakodott a haszontalanul lófráló népek özönlő áradatába, majd gondolt egyet és inkább kilépett onnan. Egy szűk utcán találta magát, ahol helyzethatározója szerint rövidebb idő alatt érhet a buszmegállóba. A várható idő akkor váltott öt percről meg nem határozható időre, mikor Marcus gondolataiba mélyedve azon kapta magát, hogy kiütik a festékcsomagot a kezéből.

- Rohadt android, miattad nem kapunk munkát!

Marcus ellenséges emberek gyűrűjében találta magát. Lehajolt a festékcsomagért. A kéz, ami az imént a kezére irányult, most a gallérjánál ragadta meg.

- Hozzád beszélek, bazdmeg! - és egy rántással a földre küldte Marcust.
- Szét kéne verni az összeset! - kiáltotta egy másik férfi. - A kurva anyátokat! - üvöltötte egy harmadik.

Marcus a földön fekve védelmezőn a festékcsomagért nyúlt. Valami hangos reccsenéssel a fejének csapódott, aminek a kilétére még az állapotfelmérő egysége sem tudott fényt deríteni.

- Rendőrség! Álljanak meg! - hallotta Marcus távolról, egybevegyülve más emberek kiáltásaival. - Megsebesült? - kérdezte valaki fölé hajolva. - Oh, csak egy android, nem kell aggódni. Nem kell mentő! Mi a termékszáma? - intézte Marcushoz a kérdést a rendőrtiszt.

Marcus készséggel válaszolt, majd a csomaggal a kezében feltápászkodott. Felső ruházata elszakadt, halántékáról kék folyadék csordogált.

- Menjen haza! Minek jött erre egyáltalán? Nem hallotta, mi megy itt?

Marcus tétova lépést tett, majd görcsösen kapaszkodva a fejében kirajzolódott tervhez elindult a buszmegálló felé. Közben végig Charlesra gondolt. Úgy érezte, senki más nincs neki rajta kívül ezen a világon.

(Detroit Become Human alapján)

Előző oldal Petya