Emberek sorsa - az irodalmi karakterek tükrében

Külvilág / Közélet (2649 katt) Floró
  2010.08.17.

Gyönyörű és erőteljes szó: fátum. Már a hangsor is végzetszerű, hiszen ezt jelenti a szó: végzet. A végzet a sorsunk vége, ami törvényszerűen kihat az addigi tevékenységeinkre is.

A mitológiában a sorskérdések adják a legtöbb történet velejét, sőt a filozófia – mint a gondolkodás tudományága – is vizsgálja a témát, igaz, ő a személyiség és a társadalmi-történelmi körülmények tükrében teszi ezt. Nem csoda, ha az irodalom hemzseg sorsokról szóló történetektől. Sőt, bizonyos fokig minden irodalmi mű egy–egy sors, vagy sorsközösség bemutatása.

Nem is mernék ilyen hatalmas elemzésbe kezdeni, így csak a végzetszerűség, és annak beteljesülése lesz a dolgozatom témája. Viszont ez sem egyszerű dolog. Több csoportra bomlott magától is a vizsgált irodalmi művek összessége, és a listám korántsem lesz teljes. Vizsgálódásom alapja kétpólusú: a jelzett sors elfogadása, valamint ennek sikere. Így a matematikai logika alapján négy fő vonalat kaptam, miszerint a szereplők nem fogadják el a sorsukat, és lázadva jobbá is teszik; a szereplők nem fogadják el a sorsukat, de a végzetük erősebb, mint ők; a karakterek elfogadják a sorsukat, és megpróbálnak vele együtt élni, sodródva az eseményekkel; végül a szereplők nemcsak elfogadják, hanem egyenesen keresik a lehetőséget, hogy a „jóslat beteljesedhessen”. Azt hittem, legalább a szűkített rendszerem működni fog, de aztán felfedeztem egy 2 évvel ezelőtt íródott nyílt levelet, amelynek teljesen a hatása alá kerültem akkor, és ma, felnőtt fejjel is félelmetesnek tűnik. Így megalkottam a kreatív sorsot az irodalmon belül.

Először is vegyük a talán legpozitívabb változatot, mikor az ember számára kijelölt úton a karakter lázad, és jobbá akarja tenni az életét. (Ez önmagában nem volna még valami izgalmas, ám nekik sikerült is.)

Főleg a kaland– és ponyvaregények tartoznak ide, de a klasszikus irodalomból is találunk itt példát. Az első ilyen kezdemény Vörösmarty „Csongor és Tünde”–je, ahol Csongor előtt választás adódik, hosszú küzdelem után lehetősége van legyőzni Mirigyet, aki végzetként tornyosul a pár szerelme fölé. A mű üzenete, hogy állhatatossággal és akarattal a sors megfordítható, a lehetetlen lehetségessé lesz.

A „Csongor és Tünde” az irodalmárok szerint több műfaji kategória határait feszegeti. Az egyik besorolás szerint filozófiai tézisregény. A magyar irodalom csúcsa ebben a műfajban azonban a Madách által alkotott „Ember tragédiája”. A mű nemcsak egy ember (az első) sorsáról szól, hanem az egész emberiség sorsát mutatja be, ugyanis, ha Lucifer terve sikerül, akkor Ádám öngyilkosságával az egész történelmünk semmissé válik, hiszen nem születhet semmi. Ádám a történelmi színeken át folyamatosan halad végzete beteljesedése felé, mikoris Évától sorsfordító bejelentésére – gyermeket hordok – Ádám lemond a tettéről. Az Úr ekkor biztatást küld teremtménye felé:

„Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!”

Ha a filozófiai magasságokból a hétköznapi küzdelmek szintjére lépünk, akkor Móricz a „mi írónk”. A naturalista parasztábrázolás nála mindig sorsszerű, mint például Kis János étel általi halála. Ezért is maradandó élményt nyújtó alkotás a „Barbárok”, mikor a férjét kereső asszony kilép a kliséből, és nem adja meg magát a sorsának, nem hiszi, hogy férje a birkákkal egyszerűen elhagyta, miként ez megtörtént már számos juhászfeleséggel, hanem korát meghazudtolva nyomozni kezd. Persze azért hű mard Móricz önmagához annyira, hogy a nő semmiféle anyagi ellenszolgáltatásban nem részesül, nem lesz hős vagy a társadalom mártírja. De mégis, a tartása láttán, a sorsa megfordul, a magasabb hatóságok a segítségére sietnek.

A valós élethez közelebbi változat a sorsa ellen lázadó, ám abba mégis belebukó hős alakja. Ezekben a művekben az igazi hérosz nem a karakter, hanem a szituáció, amely addig csűri–csavarja a dolgokat, míg végül a fátum diadalmaskodik.

Már az ókori görögöknél megfigyelhető ez a fajta cselekményszövés. A fátumra egész mondakör épül, a Thébai–mondakör. Központi hőse, Oidipusz király, akinek éppen a sorsa elleni küzdelme miatt fog beteljesedni a végzete. Ha az istenek nem súgnak a jósoknak, a hérosz a legboldogabb életet élhette volna, de éppen a jóslatok elrettentő jelentése miatt próbál menekülni, természetesen sikertelenül. Sőt, egész családja emiatt pusztul el.

„Mint átkot, hordozta maga mellett Antigoné is ősei sorsát”

A magyar irodalom legjellemzőbb ilyen alkotása Babits Mihály tollából a „Jónás könyve”. A keresztény mitológia egyik legemberibb történetét feldolgozva, a lázadó próféta szembeszáll sorsával, de Istennel még Jónás sem vitázhat. A drasztikus erő az, ami megfogta a költőt, és az ember esélytelensége. Másrészről viszont nem biztos, hogy az embereket nem kell néha ilyen kegyetlen erővel szembesíteni a kötelességükkel.

A világirodalom egyik legismertebb klasszikusa a „Rómeó és Júlia”, amely két család veronai küzdelméről szól. A szerelmesek származásuk miatt egyértelmű, hogy nem lehetnek egymáséi, de ők dacolnak a megváltoztathatatlannal. Egy komikusnak tűnő véletlen folytán azonban félreértések tragédiájaként a két fiatal öngyilkos lesz. Vereség ez a sorssal szemben még akkor is, ha bukásuk katartikus.

A véletleneknél tartva – melyet az irodalmi alkotók örömmel használnak – nem szabad elfelednünk a sodródás lehetőségét sem. Nem is annyira lehetőség, inkább állapot. Át is léptünk vele a harmadik nagy csoportba, mikor a karakterek már nem lázadnak a sorsuk ellen, beletörődnek. De akkor miről is lehet írni az alkotónak?

Ó, nagyon sok mindenről! Az egyik ilyen magyar írónak, a világon először még Nobel–díjat is sikerült kapnia. A „Sorstalanság” egy hatalmas ellentmondás. Pont a sorstalanság a karakterek sorsa, a sehova sem tartozás. A regény főhőse, egy zsidó kisfiú a döntéseivel és a véletlenek játékával egyre közelebb kerül a sorstársai végzetéhez. Teljesen mindegy, hogy ő maga mit is szeretne. A túlélésre játszik, hiszen arra még van remény, és megtalálja a koncentrációs táborban is az élet apró örömet.

„A táborban is volt jó. Répaleves. Tányérnyi”

Hazatérése után pedig, minő csattanó, vissza–visszavágyott a táborba, hiszen ott legalább tudta, hová is tartozott. Nem várták itthon szeretettel, sőt, toleranciával sem. Ide nagyon jól illik a „Szózat” versszaka

„A nagy világon e kívül,
Nincsen számodra hely.
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned – halnod kell.”

Nem mehet máshová a hontalan magyar sem a reformkorban, sem a XX. században.

És ha már a XX. század tragikus sorsairól beszélünk, Radnóti teljes költészete ezt az elemi erejű tehetetlenséget írja le. Bemutat és gyönyörködtet. Sok barátommal beszélgettünk a lakóhelyemen arról, vajon Radnóti milyen költő lett volna, ha nem éppen egy származása miatt halálra üldözött réteg tagjaként éli meg a világháborút. Vagy ha nem is háborús korszakban születik, hanem mondjuk a dualizmus boldog fejlődésében. Az eklogái után a szerelem hírnöke, akit több nyelvre is lefordítanak? Esetleg ő maga írja több nyelven a műveit, hiszen kiválóan beszélt idegen nyelveken. Vagy igazságosztó filozófus, aki felkarol egy–egy nagyszerű ügyet. „Rossz helyen, rossz időben” – mondá a szállóige. Ő maga a tehetetlensége miatt Bolondnak mondja magát:

„Bolond, ki földre rogyván felkel, s újra lépked”

Pedig csak a kor volt bolond. Vagy nem is bolond, inkább hitehagyott és aljas. Kevés kivétellel.

A pesszimista gondolatok után azért akadt, „ki jó sorsra hivatott” Isten vagy más szerencse kegyelméből, ki hogyan vallásos. Az ilyen tipusú művekben azonban mégis megfigyelhető bizonyos tragikum.

A Biblia Újszövetségi része a vallásalapító Jézus Krisztussal foglalkozik. Az ő sorsa, hogy meghaljon a többiekért. S ő várja, kívánja is ezt, büszke is rá, még akkor is, ha bizonyos biblia- fordítások szerint az utolsó este rá is tört a félelem. A történetet rengetegen feldolgozták, ki–ki a maga nyelvén, stílusán vagy tehetségén értelmezve. Lett belőle musical, dráma, regény, még rajzfilm is.

Az isteni választásra akad még példa a magyar irodalomban. A történelmi személyként is hatalmas jelentőséggel bíró Zrínyi a „Szigeti veszedelemben” nem küzd a sorsa ellen, teljesen biztos küldetése sikerében és – paradox módon – önmaga halálában is. De ő vágyja is a végzetét.

Persze a modern magyar irodalom is használja a sorsszerűséget, sőt pozitív sorsot is találunk. Bár Vavyan Fable–t ma sokan nem tartják a komoly írónők közé (nem a tehetsége vagy a könyvei száma miatt, hanem mert popularista módon és szórakoztatva ír), jelentős alkotások fűződnek a nevéhez. Az egyik ilyen kétkötetes regénye az „Álomhajsza”, amely egy tükörregény. (Az első kötet elején elkezd egy fantasy történetet, majd egy alkalmas helyen lezárja, és a mai világba helyezve a fonalat ennek a történetnek a megfilmesítését viszi papírra. Majd folytatja a fantasyt. A következő egységnél visszatér a már megírt történet filmforgatásához, majd egy harmadik ilyen párt is alkot.) A dolgozatom szemszögéből a különös varázslények és harcosok képezte álomvilág a fontosabb, mert az öt főhős végzete megszabadítani a világot a szabad éjszakákat elraboló éjjellényektől. Ők is vágyják a feladatukat, bár nehézségeik azért akadnak, főleg önmagukkal.

„A sorsot nem ti választjátok. Ő választ magához titeket”

Mint már írtam, a rendszerem mégis kissé szakadozott lett, és lezárásként, rendhagyó módon, egy irodalmi alkotást vettem. Persze biztosan van, aki csak húzná a száját, hogy egy „nyílt levelet” teszek összegzésként, vagy éppen ahelyett a dolgozat végére. Geszti Péter, aki maga is több lábon álló reneszánsz ember, megalkotta a kreatív sorsot „A Pál utcai fiúk” jellemeiből. Tisztán logikai és történelmi források nyomán. Félelmetes telitalálat, ahogy az ismert hősök életútját továbbviszi, közben tanít és a lelkünkre hat. Mintha újra olvasnánk a történetet, és most már nemcsak Nemecsekért, hanem a világunkért szorítanánk. És ez az irodalmi sorskérdések lényege szerintem: Mit tudunk kamatoztatni lelkileg és szellemileg a fent említett történetekből, kihez hasonlítanánk és mely jellemeket kerülnénk.

Előző oldal Floró
Vélemények a műről (eddig 4 db)