Tóparti ház

Fantasy / Novellák (104 katt) Anonymus R. Chynewa
  2020.01.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/2 számában.

Mint egy lottónyeremény. Nem ez volt az első, még csak nem is a legnagyobb tiszteletdíjam életem során, de olyan váratlanul ért, mint egy... nos, mint egy lottónyeremény.

Ki gondolta volna, hogy a nagyváros árnyékos felében titokzatos, rejtőzködő lényekre bukkanó tinédzser története ekkora durranás lesz? Az ügynököm. Igen, ő valahogy ráérzett erre, és mikor elmeséltem neki legújabb ötletemet, ami a zuhany alatt lepett meg, sokkal jobban érdekelte, mint amennyire én hittem benne. Valójában már meg is bántam, hogy megemlítettem; sokkal nagyobb kedvem lett volna egy új Mammoth regény írásához. Bár az is igaz, hogy kezdtem kiégni a Mammoth-féle krimiből, és a legutóbbi regény végén majdnem megöltem az öreget... de végül mégse. Hagy éljen még pár évet; legalábbis a következő kötet végéig.

Aztán jött ez az ötlet a Rejtőzködőkről, amit valamilyen oknál fogva megemlítettem az ügynökömnek. Tamita pedig kapva kapott az ajánlaton. Nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy neki is elege volt már Mammoth magánnyomozó kalandjaiból.

Egy könyv megírása hónapokig, de akár egy évig is eltarthat, attól függően, hogy mennyire vagyok benne a történetben, mennyire hagyom elterelni a figyelmemet, és még egy sor irreleváns tényezőtől. Ám ezt, a Rejtőzködőket négy hét alatt befejeztem. Az utómunkákat három nap alatt lezártam, és a következő nap el is sétáltam Tamitához.

A könyv pedig két hónap múlva bestseller lett.

Addigra én már szinte meg is feledkeztem róla; Mammoth kalandjai teljesen beszippantottak. Épp a síneken fekszik a metróalagútban, vérében a fugu gömbhal mérge, a tetrodotoxin, ami teljesen lebénította...

Nos, Tamita ekkor hívott. Maradjunk annyiban, hogy úgy meglepődtem, hogy szegény Mammoth azóta is a síneken henyél...

A tiszteletdíjam akkora összeg volt, hogy muszáj voltam megjutalmazni magam. Mindig is vágytam egy csendes kis kuckóra, ahová félrevonulhatok, ha jön az ihlet, vagy a „mostmárténylegmuszájbefejeznieztafrancosfejezetet” érzés, ezért úgy döntöttem, veszek egy kis faházat, valami nyugodt, távoli helyen. Se mobil, se internet, se TV, se áram... na jó, azért ennyire ne őrüljünk meg, áram kell. Valami egyszerű kis generátor hátra a sufniba, benzinnel feltöltekezni, és máris minden okés!

Természetesen megpróbáltam titokban tartani a dolgot, Tamitát kértem meg, hogy intézze a papírmunkát. Nem akartam, hogy kiderüljön, hol lesz az a kis vityilló, ahol a híres krimi író, Alex R. Chain megálmodja a következő bestsellerét. Reményeim szerint ez sikerült is. Mármint titokban tartani. De mit ér egy új ház, házavató nélkül? Nem gondolkoztam túl sokat a problémán, egy gyors konferenciahívás segítségével összetrombitáltam a „bandát”. No nem kell valami kemény motoros társaságra gondolni, bár bizonyos értelemben több embert tettek jégre, mint amiről akár a Pokol Angyalai művésznéven futó bőrszerkós országúti nomádok is csak álmodni mernének.

Ott van például Jim Coner. Csendes, hangját ritkán felemelő, valahogy mindig kicsit betegesnek tűnő fickó. És valahogy mindig sikerült balesetnek álcáznia a merényleteit. Tizenhét alkalommal. Az ő főhőse Billard, az enyhén szociopata helyszínelő, aki hangokat hall a fejében, mely hangok segítik a nyomozásban... krípi.

Vagy Theo K. Warrant. Nagydarab, szakállas csóka, hivatalos eseményeken kívül szinte mindig katonai nadrágban feszít. Feltűnően vonzódik a II. világháború eseményeihez. Tizenegy alkalommal követett el szörnyű gyilkosságokat. Főhőse egy második világháborús veterán, aki azzal szerzett magának nevet, hogy kamasz korában elkötött egy Panzerkampfwagen tankot egy náci hadi táborból, és tetemes veszteséget okozott vele nekik, míg ki nem lőtték. Ráadásul csodával határos módon sikerült is elmenekülnie.

Harris Ezolander. Bár súlyos betegségén épp csak, hogy túl van, ez egyáltalán nem látszik rajta. Masszív felépítésű, mint kedvenc Harley Davidsonja, amivel közlekedik. Közülünk ő hasonlít leginkább egy motoros bandatagra. Nyolc gyilkosság, ebből kettő a hatvanas években. Az ő híres (vagy inkább hírhedt) karaktere Krugan, a hippi sorozatgyilkos. Eleinte nem voltam benne biztos, nem-e félreértett valamit a krimi irodalommal kapcsolatban, aztán elolvastam egy könyvét. Aztán az összes többit.

És Lauri Milky. Apró termetű, mindig vidám tünemény. Talán ő lóg ki közülünk leginkább. A hölgy meseregényeket ír, leghíresebb szereplője a Tündérszemű Bozótmanó. Neki nem kell gyilkosságokat kitalálnia ahhoz, hogy bestsellereket alkosson.

Igen, ez a mi kis motoros bandánk.

Jimmel egészen fiatal korunk óta ismerjük egymást; mondhatnám, hogy egymást inspiráltuk. Egészséges versenyszellem alakult ki köztünk, ennek köszönhetően egyszerre jelentettük meg első regényeinket. Akkor is, és azóta is azon versenyzünk, hogy ki tudja megoldani a tökéletes gyilkosságot, és természetesen mindig megpróbáljuk megtorpedózni a másikét. Talán azzal sem árulok el túl nagy titkot, hogy a regényeinkben rendre visszaköszönnek e torpedók.

Theo teljesen más tészta. Egy farmon nevelkedett, fenn a hegyekben, de nem elégedett meg a sorssal, mit neki szántak. Még tizenévesen lelépett, és hosszú ideig favágóként dolgozott. Mellette levelezőn leérettségizett, majd tovább képezte magát. Egy hirtelen ötlettől vezérelve belekezdett a Hegyvidéki történetek című novelláskötetébe, mely azon emberekkel való kapcsolatán alapult, kikkel favágóként ismerkedett meg. Mindenkinek volt egy érdekes története, és bár nemigen fűzött hozzá nagy reményeket, a könyv siker lett. A Wraithlight egyesület kulturális rendezvényén ismerkedtünk meg, pontosabban Jim kezdett el vele beszélgetni, és ő mutatott be aztán egymásnak minket. Nem gondoltam sokat róla; afféle egykönyves írónak tartottam.

Ehhez képest erősen meglepett, mikor 5 hónappal később megmutatta a következő regénye kéziratát, mely egy történelmi témájú kriminek bizonyult, meglepően eredeti történetvezetéssel, sikerkönyv-szaggal. Rögtön megmutattam Tamitának, aki szintén jónak találta, és újabb pár hónappal később a Tigris Bosszúja nagyobb port kavart, mint a Hegyvidéki történetek. Azóta pedig folyamatosan jönnek az újabb bestsellerei.

Harrissal egy közös könyvbemutatón ismerkedtünk össze. Szintén a Wraithlight volt a kapcsolat; valami országos esemény apropóján tucatnyi „hírességet” trombitáltak össze dedikálásra, előadásokra. Ő egy rövid szösszenettel lépett fel, afféle stand up komikusnak kiadva magát, a hatvanas évek rejtélyes bűneseteit elemezve. Egyedi humora rögtön felkeltette az érdeklődésemet, és hamarost őt is barátaim közé sorolhattam.

Lauri. Ha mi voltunk a téglák a barátságunkat jelképező falban, akkor ő volt a habarcs. Mindig mindenkihez volt egy kedves szava, ha véletlenül összezördültünk kamaszok módjára, és napokig-hetekig nem beszéltünk egymással, ő volt az, aki végül megbékéltetett minket. Igazából nem tudnám megmondani, mióta is ismerem; olyan, mintha mindig is itt lett volna. S mivel nem gyilkosságokban utazik, soha nem volt senkivel rivalizálási problémája. Még szerencse. Nem tudnék vele versengeni.

Ez a mi kis ötös fogatunk. Azt mondják, az írás magányos elfoglaltság; határozottan cáfolom. Egyrészt rendre összefutunk különböző rendezvényeken, de egymás dedikálásain is felbukkanunk. Néhány közös fotóért megőrülnek a rajongók. Meg aztán péntekenként ott a pókerest...

Aminek persze semmi köze nincs a pókerhez. Ugyan kipróbáltuk, de mindössze egy alkalommal. Valamiért nem éreztem különösebb vágyat arra, hogy a szerencsémre bízzam a nálam lévő aprópénz sorsát. Theo ugyan megpróbálta elmagyarázni a szabályokat, meg beszélt a szerencsejáték-függőségről is, ami valóban szép motiváció lehet gyilkosságra, de egy ponton túl unalmassá vált. Még az sem keltette fel túlzottan az érdeklődésemet, hogy Theo saját bevallása szerint évekig pókerrel egészítette ki a jövedelmét. Lauri már az elején nemtetszését fejezte ki, így nem volt több alkalom. Persze a nevet megtartottuk, mintegy belső poénként, valójában azonban egészen mást csináltunk péntekente.

Volt a város szélén egy lőtér, Petey Pisztolydája. A házigazda Petey Green, aki a nevével ellentétben fekete volt. Amolyan igazi, Afrikából szalajtott bennszülöttnek vélhette volna bárki, ám ezt a szemébe senki nem merte mondani. Ennek oka nem kizárólag a félelmetes felkarátmérője volt, sokkal inkább a gatyája hátuljába betűrve hordott Desert Eagle Mark IX-es.

Harry vetette fel az ötletet egyik este, hogy a következő pókeresten lemehetnénk a lőtérre, ismerkedni a „lőporfüst szagával”. Ha már elméletben olyan szakértői vagyunk a témának.

Petey-ről tudni kell, hogy legalább akkora rajongással viseltet a tűzfegyverek, mint a krimik iránt. Mint kiderült, szinte minden könyvemet megvette, ahogy Jim-ét, és a többiekét is, egyedül Lauri neve volt ismeretlen előtte. Legnagyobb sajnálatára azonban eddig egyetlen dedikálásra sem sikerült eljutnia.

Ennek ellenére, ahogy beléptünk a lőtér melletti épületbe, mely egyaránt volt iroda és szaküzlet, rögtön felismert minket. Rajtunk kívül épp nem volt bent senki, ha nem számoljuk a vékony srácot, aki valószínűleg egy mindenes alkalmazott lehetett, és Ted feliratú kezeslábast viselt. Petey úgy ugrott át a pult fölött, mintha ránk akarna rontani, és első ijedségemben riadtan körbenéztem, merre lehetne menekülni. Ám Petey kitörő örömmel állt elénk.

– Alex R. Chain? Jim Coner? Theo K. Warrant? Harris Ezolander? Az én kis pisztolydámban?!
Sorra megszorongatta mindannyiunk kezét, egyedül Lauri előtt torpant meg.
– És önben kit tisztelhetek?
Miután tájékoztattuk, hogy a hölgy meseíró, és miután ezt Lauri kijavította, miszerint fantasy regényíró, Petey megszorította az ő kezét is, mondván a krimi írók barátai az ő barátai is.

Hogy ilyen gyorsan barátok lettünk, az is gyorsan kiderült, a lőtér használata erősen pénzes, tagsági díj, lőtérkarbantartási-díj, lőszerhasználat dobozonként... és persze ugyanilyen gyorsan kiderült az is, hogy mindettől hajlandó eltekinteni, amennyiben dedikáljuk neki az összes könyvünket. Merthogy mind a négyünk összes sikerkönyve ott sorakozott a pult mögötti lakrésznek kialakított raktárhelyiségben.

Próbaképp lőttünk párat, különféle pisztolyokat és puskákat próbálgatva, Petey pedig folyton ott sürgölődött körülöttünk. Új tár, új puska... és persze folyamatosan kérdezősködött, hogy most valami új regényen dolgozik-e valamelyikünk, amihez a maroklőfegyverek behatóbb ismerete szükségeltetik.

Az első este vége felé az is kiderült, hogy Petey „nem kispályás”, hogy őt idézzem. Azt mondta, hogy ha megígéri valamelyikünk, hogy beleveszi a következő történetbe, akkor mutat néhány „forróbb” cuccot is. Gyorsan megígértem, hogy egy közepesen jelentős karaktert róla fogok mintázni, ugyanis a harmadik bestsellerem kedvéért alaposan beleástam magam bizonyos alvilági körök szlengjébe, így volt egy olyan érzésem, hogy a „forróbb” cucc valami közel illegális dolgot is jelenthet, amiből még akár profitálhatok is történeti szinten.

Túlszárnyalta a fantáziámat. Nem valami új lőszertípust mutatott, mint amire számítottam, ami esetleg átviszi a betonfalat, vagy mittudomén, egy katonai tankelhárító bigyót. Amit elővett a pult alól, mint a hentes a színhúst a kedvenc vevőjének, az egy igazi történelmi relikvia volt; egy hatcsövű, forgócsöves gépágyú.

– Na srácok, meg tudjátok-e mondani, mi ez?
Theo rögtön válaszolt, amin a legkevésbé sem lepődtem meg. Ha valaki, ő biztos be tud egy ilyen szépséget azonosítani.
– Ez egy, a Szovjetunióban kifejlesztett és gyártott, hatcsövű, 23 mm-es repülőgép-fedélzeti gépágyú, a GS–6–23. Igazi szépség! Az elméleti tűzgyorsasága 9000 lövedék percenként. A valaha épített legnagyobb tűzgyorsaságú fegyver!
– Kis tévedés, hegyiember! – vágott közbe vigyorogva Harris. – Ez itt nem a méltán híres GS–6–23! Ez itt kérlek egy GS–6–23M! A legnagyobb különbség a két fegyver között az, hogy ezzel a szépséggel sikerült elérni a percenkénti 10 000 lövést! EZ a valaha volt leggyorsabb fegyver!

Mint kiderült, Petey barátunknak van még egy s más a tarsolyában. Így esett, hogy a következő pénteki pókerestet is a lőtéren töltöttük... meg a következőt. Egy hónappal később a pókerest már nem is jelenthetett volna mást. És ahogy megígértem, a következő regényemben valóban feltűnt Petey, mint egy dörzsölt fegyverkereskedő, aki bár Mammoth ellenlábasa, valahogy mégis mindig megússza ép bőrrel a kalandot. Nem volt szívem megölni.

Adott volt hát a lehetőség, hogy a következő pókerestet ne a lőtéren tartsuk meg, hanem az én kis vadonatúj faházamban, pár mérföldre Blessedforest városától, a Redlake tónál, ahová péntek délután leutazunk, és az egész hétvégét ott töltjük.

Mindenki első szóra beleegyezett. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy Harris, miközben lemondta a pénteki lövöldözést, valahogy véletlenül megemlítette Petey-nek, hogy hová is megyünk, és ő valahogy ezt meghívásnak értelmezte... Ami végül is nem akkora baj, de máris eggyel több ember ismeri az én kis menedékem helyét, mint amennyinek szándékomban állt elárulni.

Egy lakóbusszal érkeztünk, kivéve Harrist, aki a jó öreg Harley-jével követett minket. Az odaúton folyamatos volt az ötletelés, hogy kinek melyik tájegység mit juttat az eszébe, hol lehetne jól elrejteni egy hullát, ki hol rejtett már el hullát... és nagyon vagány módon, még Lauri is beszállt a mi kis játékunkba, egészen egyedi nézőpontokat felvetve.

Petey is külön utazott, egy régi, kopott városi terepjáróval, melynek oldalt a karosszériáján néhány eltéveszthetetlen golyó ütötte lyuk díszelgett, rozsdásodott szélekkel... azt állította, hogy a járgány már nagyon régóta a birtokában van, és fiatalabb éveiben olykor-olykor részegen is megpróbált célba lőni. De természetesen, nyugtatott meg minket, ennek a korszakának már vége. Tavaly ünnepelte a három éves józanságát. Mind gratuláltunk neki, és senki nem akart az ő kocsijában utazni. Ezt szemmel láthatóan nem is bánta; azt mondta, lesz majd egy kis meglepetése.

A házikó gyönyörű helyen állt; sokkal szebbnek tűnt, mint a képeken. Igen, eddig csak a hirdetést láttam, valami netes portálon, ahol tucatnyi nyaralót kínáltak eladásra. Rögtön megtetszett, hogy a nappali egyenesen egy stégre nyílt, az egyik emeleti hálóból pedig fejest lehetett ugrani a tóba. A hosszan elnyúló part kavicsos, a víz kristálytiszta, s az ígéret szerint jéghideg. A tavat pedig körbe veszik a fenyőerdővel borított hegyek.

Késő délután érkeztünk meg, mikor a nap már félig elbújt a gerinc mögött, így kellemesen lehűlt a levegő. Csupán kíváncsiságból ránéztem a mobilomra, egyáltalán nem volt térerő. Nagyszerű, gondoltam. Itt biztos nem fog zaklatni senki minket... se engem, ha majd arra fogom használni a vityillót, amire szántam. Előhalásztam zsebemből a tulaj által küldött kulcscsomót, és benyitottam.

Belülről még szebb volt. Széles, fényesre csiszolt és lakkozott deszkapadló, a gerendaépítményt vörösfenyő lambériával fedték el, terméskő kandalló, egyszerűségében tökéletes ácsolt asztal, körülötte tucatnyi szék, valamint a kandalló előtt egy széles kanapé. Ezek fogtak meg először, ahogy beléptünk. A kandalló jobbról uralta a nappalit, balról pedig egy pult zárta, melynek túloldalán a konyhát találtuk, és egy felfelé vezető lépcsőt. A pultra korábban már Tamita, kérésemnek megfelelően, előre odakészített valami márkás pezsgőt. A falon faragott tájképek sorjáztak, valamint néhány trófea; medve-, szarvasfejek, agancsok.

– Ezeket innen majd el kell tüntetned, ugye tudod? – szólt Lauri rosszallóan, az első wow-nyögések után.
– Hmm... azt hittem, ez csak dekoráció... hogy nem lesz itt, mire jövünk...
– Ugyan már! – így Theo – Nagyon hangulatos kis vadászház! Nem értem, mi bajotok vele...
– Ugye tudod – szólt közbe Harris –, hogy nem vadászni fog itt, és mi se azért jöttünk?
Petey ekkor lépett csak be.
– Mi? Nem vadászni jöttünk? Akkor ezeket hiába hoztam?
A kezében egy méretes vadászpuskával, és csalódott tekintetével majdnem megsajnáltam.
– Nem ártott volna ezt előre tisztázni, valóban – így Jim –, de semmi baj. Majd lövöldözünk párat, hátha elriasztjuk azt is, aki véletlenül téved erre.

Úgy tűnt, ez Petey-t is megnyugtatta, hogy a meglepetése mégsem volt olyan rossz ötlet, mert bólintott egyet, kifordult a szobából, és hamarost egy nagy sporttáskával tért vissza. Amikor letette az asztalra, a félreismerhetetlen zörgésből még több puskára következtettünk.

Lauri és Jim beszédes pillantást váltott, majd összemosolyogtak, én pedig elsétáltam a nappali másik végébe, a stégre nyíló ajtó elé, és szembefordultam a bandával.

– Köszöntelek hát benneteket eme barátságos kis kuckóban, hol reményeim szerint egész hétvégén jól fogjuk érezni magunkat! E hely legyen barátságunk szimbóluma, és...
– Jaj hagyd már abba!
– Túl sok a pátosz!
– Inkább viríts valami piát!

Elvigyorodtam, és gyorsan lekaptam a pultról a palackot. Csak most néztem meg, mifélét talált az alkalomhoz méltónak Tamita; egy 1,5 literes palack Ruinart Exclusive! Nyeltem egyet a majd' ezer dolláros ital láttán, majd gondolatban vállat vontam. Egyszer-egyszer ilyet is ihatok!

A mellé készített poharakat szétosztottam, majd mindenkinek öntöttem. Egyedül Jim ismerte fel, vagy legalábbis adta tanújelét annak, hogy felismerte, mit is iszunk, és szinte vallásos áhítattal fogta üvegpoharát.

– Egs!– kiáltott, majd középre emelte italát; a többiek sorra csatlakoztak hozzá.
– A regényedre!
– A kiadókra!
– Az írói válságra! ja nem, a Múzsákra!
– Ránk!
– Ömm... a haverokra!
– Öreg, jó hogy nem a felebaráti szeretettel jössz...

Közös röhögésbe fulladt a tószt, de azért ittunk egy jót. A második körre kifogyott a palack, ezért kimentünk a ház előtt parkoló járgányokhoz, és bepakoltuk a hátizsákokat, bőröndöket. Lauri még egy régi táskaírógépet is hozott; közülünk tán ő az egyetlen, aki még mindig ilyenen dolgozik. Azt szokta mondani, hogy így sokkal meghittebb a kapcsolata a regénnyel, hogy látja papír formában megszületni, mintha csak digitálisan létezne.

Ahogy megláttam, rögtön arra az elhatározásra jutottam, hogy egy ilyet nekem is be kell szereznem, elvégre, ha beüt a szar, és leáll a generátor, azon a távoli, bizonytalan éjszakán, mikor magányosan fogok idekinn írni, és mondjuk benzin se lesz elég, muszáj lesz valahogy folytatni az írást... Ja persze, gyertyafény mellett...

A generátor!

Az eladó megígérte, hogy mire jövünk, üzembe helyezi, ezért körbejártam a házat, hogy megkeressem azt a bizonyos elképzelt sufnit. Az épület déli oldalán végül megtaláltam, ám mielőtt beléptem volna, muszáj volt elgyönyörködnöm a tóban. A napkorongnak már csak a teteje látszott a hegy mögött, és narancsvörös fénye gyönyörűre festette a tó vizét. A ház a keleti parton állt, mintha maga is meg akarna mártózni a kavicsos fövenyű vízben. Egy pillanatra valami hihetetlenül békés érzés lett rajtam úrrá, és biztos voltam benne, hogy jó döntés volt itt, éppen itt vennem írókuckót magamnak. Ki tudja, talán horgászhatnék is, bár soha nem vonzódtam eme fura sporthoz, hiszen ki képes ennyi ideig a vizet bámulni, ugrásra készen, abban reménykedve, hogy egy hal bekapja a neki szánt csalit, viszont sosem lenni biztos abban, hogy tényleg sikerül. Igen, egész jól el tudnám magam képzelni horgászbottal a kezemben... A vadászat viszont nagyon távol áll tőlem; puskát szinte biztos nem fogok ide lehozni. Az különben sem passzol egy tóparti házhoz.

A sufni ajtaján egy vadonatúj lakat díszelgett; bizonyára a kulcscsomón lehet a kulcsa. Azt meg természetesen bent hagytam a pulton, ahová letettem. Remek.

Visszasétáltam hát a házba; a többiek nagyrészt már szétszéledtek, nekiálltak felfedezni a lakot. Jim állt még idelenn, a nyugati oldalon lévő ablak előtt, a tóra nyíló ajtó mellett, és elgondolkozva nézett kifelé.

– Ugye, milyen békés? – szólt. – Nagy mázlid volt ezzel a hellyel... szinte már irigyellek.
– Igen, szerintem is szuper – vigyorogtam –, szinte kedvem támadt végleg ideköltözni.
– Ugyan már, egy hétig se bírnád telefon és internet nélkül! Emlékezz csak a könyvtár-incidensre!

Önkéntelenül elvigyorodtam. A „könyvtár-incidens” jó tíz évvel ezelőtti eset, mikor valami vihar miatt túlfeszültség lépett fel lakásom hálózatában, és kisütötte a routert, valamint a számítógép processzorát, ennek következtében pedig lehetetlenné vált az online jelenlétem, valamint az írást sem tudtam folytatni... de szerencsésnek mondhattam magam, hogy mindig készítek biztonsági másolatot az aktuális művemről, így nem veszett el semmi. Viszont ezen okokból kifolyólag egészen addig, míg a szolgáltató nem cserélte ki az alkatrészeket, a városi könyvtárban voltam kénytelen írni. Márpedig ott, az összekapcsolt számítógépek véges száma miatt, szinte mindig foglaltak voltak a klaviatúrák, így egy-egy használat nem tarthatott tovább egy óránál. Feltéve, ha volt jelentkező a következő órára. És hát mindig volt. Emiatt megszámlálhatatlan alkalommal keveredtem összetűzésbe a könyvtár alkalmazottaival. Ezt az időszakot nevezte el Jim könyvtár-incidensnek.

Természetesen ez már régen történt, jóval azelőtt, hogy sikerkönyveket kezdtünk volna írni. Én is megváltoztam, ahogy ő is, de ez az eset örökre emlékezetessé tette számára a viszonyomat a könyvtárral.

Persze belementem a játékba.
– Oké, igazad van. Ez nem volna nekem való hely hosszú távra... vagy a franc tudja, lehet kiépíttetem idáig a netet!
– Ja persze, egy hatalmas wifi antennát arra a hegyre, ni!
– Nyilván a szomszédság is örülne az ingyen wifinek!
– Milyen szomszédság, te? Itt maximum a halak lehetnek a szomszédjaid!
– Ja! Meg is lepődnék, valamelyik szombat este beállítana egy csuka, hogy „hali szomszéd, nincs kölcsön egy kis cukrod?”

Afféle agytorna volt ez kettőnk között, mint a többiekkel a tökéletes gyilkosság-feladat, azzal a különbséggel, hogy ez esetben nem bonyolult módszereket találtunk ki, csupán a minél nagyobb őrültségek, gyerekes idétlenségek egymásra tromfolása volt a cél.

– „Mi van szomszéd, nem elég édes a víz?”
Szertelen jókedvünkre hamarosan megjelent Harris is.
– Srácok, mi van már megint? Tudjátok, mit mondana erre Lauri? „Veszteteket érzitek!” Amúgy láttad már a szobákat odafenn? Most szólok, hogy a lépcső melletti elsőt behúztam magamnak!
De már jöttek lefelé a többiek is.

– Nem akarok mohónak tűnni, de ugye nem csak ez az egy üveg pezsgőd volt? Van itt valami borospince, vagy ilyesmi? Vagy legalább egy bárszekrény...? – Theo igazi ínyencnek számított, már ami a borokat illette. Rendszeresen járt borkóstolókra, mint sokszor hangoztatta, kizárólag azért, mert a karakterei is mind szakértők e témában, és nem akarja folyton a Google-t használni.

– Oké, srácok, minden szoba szabad, kivéve a tó felőli középső. Azt kinéztem magamnak!
Petey bosszúson morrant egyet, és visszabattyogott az emeletre.
– Egyébként Alex, nem kellene felcsapni a biztosítékot, vagy valami? Kezd sötétedni, a villanykapcsolók meg nem üzemelnek odafönn... – pár kattanás – ...és idelent sem.
– Rajta vagyok, de sajnos nem a biztosítékkal van a gond, tudod Harris, ez az épület nincs rákötve az elektromos hálózatra...
– Ó!... Ez megmagyarázza, miért nem láttam villanypóznákat... Akkor? Ugye nem mécsesekkel akarunk világítani?
– Most miért ne? Volna valami hangulatos, mesébe illő egy rusztikus, ablakban pislákoló mécsesben...
– Az lehet, de az én szemem már nem olyan, mint régen! Semmi kedvem itt félvakon téblábolni, székeket kerülgetni, bútorokat kislábujjal megtalálni...
– Mindenki nyugodjon le, mint mondtam, már rajta vagyok a témán. Van egy benzinmotoros generátor odakinn, és elméletileg fel is van töltve, szóval hamarosan beköszönt a felvilágosodás kora! – Azzal felkaptam a kulcscsomót a pultról, és újra kiléptem a házból.

Feltűnően gyorsan sötétedett. Megbotlottam valamiben, mire elejtettem a kulcsokat. Bosszúsan nyúltam a zsebembe a mobilért, és azzal világítva kerestem meg. Persze gyorsan meglett, mint ahogy az is, amiben megbotlottam; egy cserepes virág volt. Egy hófehér liliom, nem emlékeztem, hogy itt lett volna az imént. Mindegy, gondoltam, nyilván csak ösztönösen kikerültem.

A kulcs tökéletesen illett a lakatba, az ajtó nyikorgás nélkül nyílt ki. A kis fészer egyik oldalát szinte teljesen elfoglalta a generátor, néhány méretes akkumulátor, meg pár 20 literes kanna benzin, a másik felében pedig kitörő örömmel fedeztem fel egy polcot, és mellette tucatnyi, kicsomagolatlan, sértetlen napelemtáblát. Úgy látszik, az előző tulaj fel akarta fejleszteni kicsit a kulipintyót... bár a por vastagsága, és a pókhálók sűrűsége arra engedett következtetni, hogy az sem a múlthéten lehetett.

A polcon találtam egy kézi reflektort; olyan fajtát, amivel át lehet világítani egy ködös tó túlpartjára is. Önkéntelenül elmosolyodtam, majd érte nyúltam, és bekapcsoltam. Bár ez is merő por volt, mégis hibátlanul működött; rögvest nappali erejű fénycsóva szelte át a helyiséget. A levegőben táncoló, megvilágított porszemcséktől rögtön tüsszenteni támadt kedvem, de megpróbáltam visszafojtani, mint ahogy a levegőt is visszatartani. Összehúzott szemekkel észrevettem még valamit a polcon; egy egyszerű, rozsdásodásnak indult fém kazettát. Olyat, amibe iskolai tombolákon szokták a befolyt hatalmas összegeket gyűjteni. Rögvest feltámadt bennem a kincskereső, és gyorsan végigpörgettem a kulcsokat a csomón, ám egyik sem bizonyult megfelelőnek a csöppnyi zárhoz. Pedig valami zörgött a dobozban.

Megvontam a vállam, majd újra a generátorhoz léptem. A lámpát letettem magam mellé, majd gyorsan ellenőriztem a berendezést, mennyi kakaó van még benne. Természetesen csontszáraz volt, mint ahogy a kannák nagy része is. Fogamat szívva szitkozódtam, hogy erre igazán gondolhattam volna, nem kellett volna ezt egy láthatatlan eladóra bízni, de azért találtam annyi benzint, hogy a gépet feltöltve, sikeresen beindítsam.

Ekkor történt az, hogy mögöttem valami mozdult, minek árnyéka egy pillanatra rám vetült, majd az ajtó hatalmas csattanással becsapódott.

Rémülten fordultam, meg, torkomban dobogó szívvel, de senkit és semmit nem láttam. Egyedül voltam idebenn. A lámpám pedig legalább egy méterrel volt odébb a földön, mint ahová tettem... Mélyeket lélegezve próbáltam megnyugodni; a generátor hangos zúgása nem igazán segített. Oké, nincs itt semmi ijesztő. Nyilván az történt, hogy véletlenül arrébb rúgtam a lámpát, és így a fénykörébe került valami, ami mozgó árnyként jelent meg előttem a falon... az ajtót meg egyszerűen becsapta a huzat. Igen, nyilván így történt. Elvigyorodtam saját pár másodperccel korábbi rémületemen, és jó anyám szavai jutottak eszembe, miszerint csak azt könnyű megijeszteni, akinek rossz a lelkiismerete. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a lámpát, és a kis kasszát is, majd kiléptem az ajtón.

Szinte összeütköztem Jimmel. Ő egy hangos Hó!-val kapta szemei elé a kezét, én meg a tó felé fordítottam a lámpát.

– Mi a fene?! – hol találtad ezt a mini világítótornyot?
– Uhh, bocsi, nem láttalak. Idebenn. Ki gondolta volna, hogy ilyen faja cuccokat is hagyott itt a tulaj! Amúgy mi a helyzet?
– Odabenn mindenki a Fényhozót ünnepli, Lauri megtalálta a bárszekrényt, és nagyon kíváncsiak, hol késlekedsz. Ezért jöttem utánad.
– Oké oké, de nem voltam olyan sokáig idekinn, hogy mentőexpedícióra lett volna szükségem... ezt nézd, mit találtam még!
Jim nem volt túl lelkes a doboz miatt.
– Egy mini kassza? és mi van benne?
– Még nem sikerült kinyitnom.
– Á ugyan... biztos pár régi fénykép... vagy egy nyúlláb...
– Vagy valakinek a levágott füle!
– Ja, bizonyára egy sorozatgyilkos menedékét vetted meg, és ebben tartja a trófeáit!
– Vagy a gyilkos fegyvert!
– Ezt te sem mondod komolyan. Miért őrizte volna meg?
– Igazad van, valszeg rég a tóba dobta...
– Akkor pedig mégiscsak a trófeatartóját találtad meg!
– Az is lehet, hogy fényképek az áldozatok levágott füleiről!
Ilyenkor szokott Jim valami még nagyobb marhasággal tromfolni, de most nem tette. Egyenesen a hátam mögé bámult, a tó felé. Hangosan felnevettem.
– Ez jó, ez a rémült arc! Komolyan, ha egy kicsit több átéléssel csinálnád, esetleg felsikítanál... Akkor talán bevenném.
Még mindig csak a tavat nézte.
– Ugyan már, most azt várod, hogy megforduljak? Van, aki még bedől az ilyennek?
Rám nézett, és a tekintetében nem volt semmi pajkosság. Megragadta a vállamat, majd erővel a tó felé fordított.
– Te is... Te is látod?

A reflektor fényében, vagy hatvan méterre a parttól, egy csuklyás köpenyt viselő női alak állt mozdulatlanul. Ahogy megfordultam, a reflektor fénye egy pillanatra eltávolodott tőle, de bár valahol mélyen reménykedtem benne, hogy nem sikerül, mégis visszatalált rá. Másodpercekig csak bámultuk a fura jelenést, és mintha még a fájdalmas tekintetét is ki tudtam volna venni... aztán szépen lassan eltűnt. Nem úgy, mintha csak a köd játszott volna érzékeinkkel, nem lett egyre áttetszőbb, inkább úgy tűnt, mintha egyre távolodna... viszont a valódi távolsága nem változott. Az egyik pillanatban még itt volt, és láttuk, a másikban már nagyon messze.

Kicsit késve kaptam észbe.
– Hahó! Hölgyem! – kiáltottam.
Jim összerezzent, erre én is. Egymásra néztünk.
– Ez meg... mi volt?
– Bakker, fogalmam sincs!
– De... te is azt láttad, amit én?
– Ha egy fekete köpenyes csajt láttál, aki a tó közepén szomorkodik, akkor igen...
– Nem volt az a tó közepén! Itt volt, partközelben!
– Ezek szerint te is azt láttad.
– Igen. De fogalmam sincs, hogy mi volt az.
– Hát egy nő! Feketében!
– De mit keresett egy nő a vízen, feketében?
– Mit tudom én! Biztos, mert karcsúsít...
– Hogy micsoda?
– A fekete. Karcsúsít.
– Szerinted ezért volt feketében?
– Jaja, mert slankít. Ezért nem túl népszerű a fekete kondom.
– Marha vagy – vigyorogtam – Oké... de hová tűnt?
– Ki tudja? Talán elment átöltözni. Talán úszni támadt kedve, és rájött, hogy köpenyben problémás...
– Ezt gondold át még egyszer. Egyrészt, a környéken nem lakik senki más. Másrészt, a hölgy a vízen járt! Nem hinném, hogy zavarta volna a ruházata! Harmadrészt, én nem láttam kijönni a vízből... vízről. Te igen?
– Öregem én abban sem vagyok biztos, hogy nem csak valami optikai csalódás áldozatai lettünk-e. Vagy az is lehet – gyorsan körülnézett –, hogy valami kandi kamerás, kész átveréses poén főszereplői vagyunk...

Egy ideig még néztük a tavat, hátha újra felbukkan a nő, vagy legalább a forgatócsoport, vagy valami, de az egész kezdett kínossá válni.
– Tudod... az az érdekes, hogy ez a jelenet olyan, mintha valami régi horrorfilmet néznék...
– Ja. Vagy valami konzol-horrort játszanánk.
– Hehe... ha ez valami horror lenne, akkor valaki már biztos meghalt volna...
– Dőlne a vér, irreálisan sok földre omlott béllel karöltve...
– Igen! Mi meg sikoltozva rohannánk vissza a házba, ott is a padlásra, vagy a pincébe menekülve...
– A többiek meg nem hinnének nekünk, egészen addig, míg valaki meg nem hal közülünk!
– Igen... a helyszín végül is adott... ennél már csak az lenne nagyobb klisé, ha valahol a tóparton egykor állt volna egy nyári tábor.
– Ja! Feltűnően túlérett tizenévesekkel, alkoholizmusra hajlamos táborvezetőkkel... stb.
– Az a nő... nem tűnt se alkoholistának, se tizenévesnek.
– Ugyan már, apró részletkérdés csupán. Egyébként is, lehet, hogy csak a köd játszott velünk.
– Már nem azért, de egyáltalán nincs köd. Kristálytiszta a levegő, valójában még nincs is este, csak a hegyek miatt hamarabb megy le a nap.

Mintha csak erre a jelre várt volna, a tó felől sűrű köd kezdett a part, és a házikó felé hömpölyögni. Úgy tűnt, mintha a szél hajtaná, pedig a levegő mozdulatlan volt.
– Oké... ez azért tényleg fura.
– Mármint mi? A köd? Egyszerűen arról lehet szó, hogy a hirtelen lehűlés miatt a tó feletti hideg levegőbe a hegyek felől meleg levegő áramlik... vagy valami ilyesmi. Biztos van magyarázat rá.
– Oké, elhiszem. De akkor is fura... Akkor az is lehet, hogy amit láttunk... azt is a köd csinálta? Hogy nem vettük észre, de közeledett a köd?
– Hát nem t'om... Vagy ez, vagy egy vízundoros szellem.
– Vízundoros?
– Nem akart belemerülni, érted...

Elröhögtük magunkat. Még hogy szellem... Elindultunk vissza, a bejárat felé. A lámpával a földet pásztáztam, és már majdnem az ajtónál voltunk, mikor eszembe jutott a kis cserepes virág.
– Hol a virág? – kiáltottam fel önkéntelenül.
– Milyen virág? – nézett rám Jim érdeklődőn.
– Mikor kijöttem, itt a sarkon állt egy cserepes virág, és most nincs itt.
– Kellett neked a ház elé tenned egy cserepes virágot...
– Nem én tettem ide, már itt volt!
– Akkor meg minek izgulsz miatta? Biztos az eladó hagyta itt ezt is ajándékba. Vagy véletlenül.
– De hová tűnt?
– Talán visszajött érte, mert rájött, hogy nem vagy méltó rá.
– Vagy, a vízen járó csaj vitte el!
– De minek? És már megint itt tartunk? Nem úgy volt, hogy csak a köd szórakozott velünk?
– Ehh, mindegy. Lehet, hogy mikor belebotlottam...
– Belebotlottál? Azt akarod mondani, hogy egy olyan virág miatt aggódsz, amit felrúgtál? Az is lehet, hogy belerúgtad a tóba?
– Nem, amikor láttam, még itt volt, a sarkon... asz'szem.
Próbáltam frissen szerzett lámpámmal megtalálni a cserepest, de hiába pásztáztam körbe össze-vissza a területet, nem találtam.
– Na szépen vagyunk. Próbálod rám hozni a frászt? Ahhoz ennél azért több kell.

Nem akartam túl sokat gondolkozni a dolgon, elvégre épp az imént láttunk egy IGAZI szellemet... vagy mit... és bár kifejezetten élveztem az élményt, meg az azt követő szokásos szópárbajt, mégsem akartam foglalkozni a lehetőséggel, hogy esetleg TÉNYLEG igazi volt. Ráadásul abban sem voltam biztos, hogy Jim hogyan vélekedik minderről valójában. Az egy dolog, hogy elviccelődünk a dolgon, de... a fene se tudja. Talán nem kellene mindenkire a frászt hozni ezzel a szellemesdivel. Úgyhogy feladtam a dolgot, és további kommentár nélkül visszasétáltunk a bejárathoz. Mivel Jim sem kötötte az ebet a karóhoz, úgy gondoltam, ő sem akarja felszítani a kedélyeket a szellem-történettel. Az ajtó előtt kikapcsoltam a minireflektort, majd kinyitottam az ajtót, Jimet előre engedtem, és beléptünk.

A többiek mind a nappaliban voltak, és halkan beszélgettek. Ki a kanapén üldögélt, ki a székek egyikén. Láthatóan nagyon kellemesen érezték magukat; még Peteynek is sikerült 5 méternél messzebb keverednie szeretett puskáitól.

– Na végre, hogy itt vagytok! Már azt hittem, Petey-t is utánatok kell küldeni! – így Theo.
Mi egymásra néztünk, és mintegy észrevétlen megegyezésként, aprót biccentettünk.
Aztán Jim megszólalt.
– Srácok, nem fogjátok elhinni, mit láttunk!
Ez igen! Vagy öt másodpercig bírta...
Minden tekintet ránk szegeződött.

– Mit? – Így Harris unottan. Láttam rajta, lélekben már a következő hippi-krimit írja; egy bontott, és félig elfogyasztott palack Dominus társaságában. Theóval ellentétben, ő nem a minőség, sokkal inkább a mennyiség szakértője, mármint az elfogyasztott bor tekintetében. Ez gonosz volt, úgy hangzott, mintha Harrys alkoholista lenne, pedig a legkevésbé sem az. Ahogy egy régi bölcsesség is tartja: alkoholista az, aki részeg és ellenszenves. Márpedig Harris még akkor is jó fej, ha épp magasabb a véralkoholszintje, mint ami megengedett, mondjuk az autóvezetéshez... vagy az egyenes sétához akár. Nem mintha ilyen sűrűn előfordult volna. Csak alkalmanként. De hát tudják, mit mondanak az alkalmakról...

Egy pillanatra felötlött bennem, hogy vajon hogy került egy ilyen méregdrága ital a bárszekrényembe, mikor ennek palackjait évekre előre el szokták adni, aztán már el is úszott a gondolat. Mint ahogy az is, hogy az, hogy a palackról felismerem az exkluzív italokat, engem is besorol valahová a Theo-Harrys tengelyen.

– Egy szellemet!

Lauri, nem csak hivatásából adódóan, mindig egy kicsit jobban vonzódott a misztikumhoz, mint mi, férfiállatok. Rögtön át is vette a kérdezés jogát.

– Milyen szellemet? Hol? Mit csinált? Biztos, hogy szellem volt? Nem viccelődtök, ugye?

A többiek is fokozott érdeklődést mutattak, leginkább még Petey, aki feltűnés nélkül közelebb húzódott fegyveres táskájához.

– Biztos, hogy szellem volt? Ugye ez nem valami átverős poén az új fiú kedvéért?

Minden kérdésre kimerítően válaszoltunk; részletesen elmeséltük az élményt. Nő, feketében, a tó közepén, nem, közelebb volt, igaz, aztán eltűnt, virág, az is eltűnt, azt én nem láttam... Kicsit csalódottnak tűntek. Kivéve Petey. Ő inkább megnyugodott, bár a puskáitól már nem költözött messzebb, ehelyett felhajtotta itala maradékát.

– Csak ennyi? – Így Theo – Ezt nevezitek ti kísértethistóriának?
– Nem, mi nem mondtuk, hogy...
– Valóban, ez egészen szánalmas próbálkozás volt. – Harris is csalódottnak tűnt. – Az ember azt hinné, hogy ennyi sikerkönyv után már tudjátok, mi kell a jó történethez. – Vigyorogva emelte poharát Lauri felé. – Ugye?
– Igen, ez valóban karcsúnak tűnik... még hogy a köd... – somolygott ő – kellett volna egy kis vér, sikoly... vagy valami dráma! Valami meglepő fordulat!

Már épp el kezdtem volna magyarázni, hogy ezt mi nem kitaláltuk, hanem láttuk, Jimre nézve segítségért, ám ő már feltűnés nélkül leült az egyik székre, mintegy magamra hagyva a pácban, és kíváncsian várva, hogy jövök ki ebből, mikor váratlanul valaki bekopogott az ajtón.

Mindenki elhallgatott, én meg ijedten pördültem meg. Senki nem tudja, hogy itt vagyunk, tehát tuti nem olyasvalaki jött, aki minket keres... akkor csak a szellem lehet! Pár pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy vegyes érzelmeim mekkora hányada félelem, és mekkora az izgalom, mikor újabb kopogás hangzott fel. A néma csendben dörömbölésnek hatott.

– Halló? Van bent valaki? – hangzott fel hirtelen odakintről. Férfihang volt, semmi kétség, szóval akkor valószínűleg mégsem a szellem.
– Nyisd már ki! – Suttogta Lauri, én meg „jól van, jól van!” visszasuttogás után a kilincsért nyúltam.

Az ajtóban egy nagydarab, igazi texasinak tűnő rendőr állt, csillogó jelvénnyel, hamisítatlan cowboy kalappal, és kíváncsi tekintettel.

– Jó estét uraim! Egy bizonyos Alex Chaint keresünk!
Első gondolat: honnan tudja, hogy itt vagyok? Második gondolat: ezek többen vannak!
– Én volnék. Miben segíthetek, biztos úr?
– Áá, örülök, hogy megtaláltuk! Ez a hölgy bent volt a városban, és nagyon elveszettnek tűnt. A seriffhivatal előtt parkolt egy térképet böngészve, és mikor rákérdeztünk, hogy mi a probléma, csak a tó nevét, és a magáét tudta megadni.
– Esküszöm, hogy legutóbb simán idetaláltam! El sem tudom képzelni, hogy történhetett ez! Benőtte a dzsungel az utat legutóbb óta, vagy mi?

Rögvest felismertem a hangot, de a hátam mögül hallatszó sóhajokból ítélve, a többiek is. Mindenki kedvenc ügynöke, gazdagságunk forrása, legalábbis ahogy ő szeret magára hivatkozni, Tamita Owl megérkezett.

– Követelem, hogy valami egyértelmű táblajelzést helyezzenek el ennek a földútnak a végén, mert ez így elfogadhatatlan! Tudja maga, ki ez az ember?! – És már dúródott is be a seriff mellett, még engem is majdhogynem fellökve.

Tamita mindig meg tudta lepni az embert, a legtöbbször jó értelemben. De nem mindig. Vaskos nőszemély volt, ám bájos arcú. Tudott kedves is lenni, ha akart, de tudott igazi ordenáré módon is beszélni, ha az írók motiválásáról volt szó. Néha szolgálatkész, néha tapintatlan... egyszerűen lehetetlen volt kiismerni. Viszont olyan kapcsolatokkal rendelkezett a könyvkiadás területén, még a mai, e-könyvekkel mérgezett időkben is, hogy nélküle valószínűleg egyikőnk se tartana itt. Egyszóval lehetetlen volt nem imádni.
Távolról.
Most egy rikító virágmintás ruhában, nyári kalapban, és a fizika törvényeit meghazudtolóan magas tűsarkú cipőben jelent meg, élénk sminkkel tetézve a bajt.

A zsaru javára legyen írva, roppant béketűrő volt. Csak megértően mosolygott, és bólogatott.
– Igen asszonyom, mivel idefelé elmondta párszor, tudom. Híres író. Csak tudja, mifelénk ritkák az efféle hírességek, így nincs rendszeresítve se vörös szőnyeg, se kaviár a terepjáróban...
Önkéntelenül is elvigyorodtam.
– Pedig igazán lehetne! Nem igaz? Talán sokkal gyorsabb is lett volna az ideút...
Rám nézett, és szenvtelen tekintetét látva egy pillanatra úgy éreztem, talán nem ez a legjobb módja a bemutatkozásnak, ám aztán elmosolyodott, és kezet nyújtott.
– Üdvözlöm minálunk, Mr. Chain. Ohwing seriff vagyok, Blessedforest város seriffje.
– Én is üdvözlöm, Alex Chain vagyok, és elnézést a kellemetlenségekért, amit okoztunk. Természetesen semmiféle táblára nem tartunk igényt.
Megint az a kifejezéstelen pillantás, majd a mosoly. Úgy látszik, a jó Ohwing seriff kicsit lassabb észjárású, mint... mint... mint bárki, akit most meg tudnék nevezni.
– Nem akar bejönni?
– Hát, most hogy mondja, szívesen benéznék. Mindig is kíváncsi voltam, milyen lett a belseje a felújítás után.
Félre álltam az útjából. Közben Tamita már körbe ölelte-csókolta a srácokat, azok pedig több-kevesebb lelkesedéssel viszonozták is.
– Aranyoskáim! Nem is gondoltam volna, hogy mindannyiótokat itt találom!
– De hát meg volt beszélve... – így Harris óvatosan – ...viszont arra nem emlékszem, hogy te is meg lettél hívva. Már meg ne haragudj, de ez afféle író-összejövetel...
– Csak nem képzeltétek, hogy én nem akarok részt venni a ti kis házavatótokon? Hiszen tudjátok, hogy mennyire szeretek az én kis felfedezettjeim társaságában... lenni. És amúgy meg, önben kit tisztelhetek?
Petey zavartan állt fel, mint akit tetten értek.
– Jó estét asszonyom, én Petey vagyok.
– Petey ki?

Közben a jó seriff bentebb lépett. Mutatóujját kalapjához érintve köszöntötte a többieket, majd magát nem zavartatva, a trófeákat, és egyéb fali díszeket kezdte vizsgálgatni.

Petey még mindig Tamitával társalgott, egyre nagyobb zavarában, a többiek pedig kérdőn néztek rám és a seriffre felváltva. Gyorsan megvontam a vállam, és széttártam a karom, de csak amolyan minimalista stílusban, tulajdonképp csak a tenyeremet mozgatva, majd társalkodó hangnemben a seriffhez fordultam.

– Mit is mondott, seriff, felújítás?
– Igen, igen. Nagyon le volt már pusztulva a vityilló, elvégre három éve nem járt erre a kutya se. Aztán úgy két hónapja nagy sürgés-forgás volt, néhány munkás be is jött a városba néha festékért, néha meg sörért – itt megakadt a tekintete a pulton árválkodó pezsgősüvegen – Nem voltak azok ilyen kifinomult népek, hogy pezsgőzzenek. Amolyan igazi, vidéki munkások voltak. De aztat meg kell hagyni, jól összerakták a házat.
– És mégis miért állt itt ez a ház három évig gazdátlanul? – Adott hangot Theo kíváncsiságának. Olyan volt, mint mi mindannyian, mindenhol az okokat, a realitásokat kerestük. Márpedig egy ilyen ház, egy ilyen környéken... igazi kincsnek tűnt. Legalábbis a mi városi szemünknek.

A seriff most felé fordult, és végigmérte. Szakállas, hosszú hajú fószer, katonai gyakorlóban... igazi bajkeverőnek tűnhetett. Úgy tűnt, a seriff minden további szót élvezettel ejtett ki.
– Ja, hogy nem tudják? Brutális gyilkosság történt itt, egy férfi megölte a feleségét, aztán rágyújtotta a házat. De nem volt túl sikeres, mármint a gyújtogatásban, ugyanis a ház csak félig égett le. Viszont a romok közt megtaláltuk a férj hulláját is, szóval valószínűleg elszámította magát...

Jim felvont szemöldökkel fordult felém, majd a seriff felé.
– Igazán? Itt meghalt egy férfi és egy nő?
– Biza! Nem is értem, hogy lehet, hogy maguk ezt nem tudták... Bár az is igaz, hogy erről tulajdonképp én sem beszélhetnék. No, mindegy is, amit elmondtam, az benne volt az újságban is, bárki utána nézhet.
– Milyen érdekes... – így Jim – Mindössze pár nappal azelőtt hozták rendbe ezt a házat, hogy te megvetted volna!
– Milyen szerencse! – kontrázott Theo – Ez a ház valódi főnyeremény!
– Valóban nem volt túl drága, de így legalább már értem, miért...
– Na, mindegy is, nem zavarok tovább. Csak be akartam köszönni, no meg a hölgyet kikísérni. Nehogy megint elvétse a bejáratot – somolygott a bajsza alatt a seriff. Még egyszer végignézett rajtunk, mintha csak meg akarta volna jegyezni az arcunkat, majd újfent a kalapjához érintette úját, elköszönt, és kilépett az ajtón.
Egészen addig csend volt a helységben, míg a távolodó terepjáró hangja is el nem halt teljesen.

Tamitához fordultam.
– Hogy is hívták azt az embert, akitől ezt a házat vettem?
– Aranyoskám, hát mit gondolsz, káptalan az én fejem? Mindenre én sem emlékezhetek... de várj, mindjárt utána nézek. – Azzal belemélyedt az enyhén túlméretezett ridiküljéből előhalászott notebookjába.
– Ez nagyon fura... meg mertem volna esküdni rá, hogy a szerződés egy példánya itt van nálam a gépemen... de ezek szerint mégsem. Akkor csak az irodai számítógépen van meg. Majd wi-fin keresztül húzok róla egy másolatot.
– Én a helyedben abban nem nagyon bíznék... itt nincs hálózat. Semmilyen.
– Hálózatelérés nélkül akarsz dolgozni? De azért számítógépen, igaz? Vagy azt is hanyagolod majd, és papírral, ceruzával akarsz regényt írni? Nagyon retro, aranyoskám...

Közben a többiek is rátaláltak a hangjukra.
– Ez mekkora már! Itt egy valódi gyilkosság történt! – így Harris.
– Bár úgy tűnt, igazából nem voltak biztosak a dolgukban... – Jim máris rámozdult az ügyre – valószínűleg csak közvetett bizonyítékaik voltak, aztán nem lévén más gyanúsított, egyszerűen lezárták az ügyet.
– És arról se feledkezzünk meg, hogy láttunk egy szellemet! – szóltam közbe, ám félig viccesnek szánt szavaimra most senki nem reagált mosollyal.
– Ja, tényleg! – így Jim – A fekete ruhás nő!
– Vajon az áldozat szelleme lehet?
– Én továbbra sem tartom valószínűleg, hogy tényleg egy szellemet láttatok. – Vélekedett Theo – Hiszen valójában nincs semmi kézzel fogható bizonyíték a kezünkben róla.
– Hát a virág? – vágott közbe Lauri – Mit is mondtál? Milyen virág volt?
– Nem mondtam, egy cserepes. Liliom, ha jól emlékszem. Fehér.
– Liliom? Érdekes. – Valahogy egyértelmű volt, hogy Lauri a téma szakértője. – A fehér liliom a tisztaságot, szűziességet jelképezi. Nem tartom valószínűnek, hogy az előző lakó hagyta itt neked ajándékba.
– Azt a liliomot én nem láttam! – szólt közbe Jim – Ha ott is volt, nyilván belerúgta a tóba.
– Eddig én is erre gondoltam, bár a lámpával a tó szélét is átnéztem, és sehol nem találtam.
– Pedig annak még kisebb valószínűségét látom, hogy az előző lakó visszajött érte.
– Ugyan már srácok – szólalt meg Harris határozottan –, valószínűleg bentebb vitte egy hullám, vagy ilyesmi – a borosüveg üresen árválkodott előtte. – Legyen már elég ebből a szellemes nonszenszből. Fogadjátok el, hogy nincs itt semmiféle szellem. Persze el lehet játszadozni a gondolattal, hogy léteznek szellemek, meg hogy pont itt is van egy, de azért ne vegyük túl komolyan a dolgot. Egyszerűen megöltek itt két embert három éve, a seriff meg csak ránk akarta hozni a frászt, mint egy igazi seggfej. Számára mi csak városi fickók vagyunk, semmi több. Tudjátok, hogy van ez vidéken; amíg nem éltél le itt 20 évet, addig csak egy kívülálló vagy. És én nem is álmodom arról, hogy befogadjanak maguk közzé. De még azt is el tudom képzelni, hogy szándékosan átvertek benneteket.
– Ahogy mondod, aranyoskám! Teljesen felesleges ilyen sehová sem vezető szócsépléssel múlatni az időt! – Tamita kivett a pultba rejtett bárszekrényből egy újabb palack italt; szándékosan nem néztem a címkéjére. Próbáltam nem beazonosítani, viszont felmerült bennem a kérdés; vajon ezeket az italokat ő, vagy az eladó hagyta itt nekünk? – Inkább azt mondjátok el, mit is akartatok itt csinálni a hétvégén?
– Semmi különöset. – szóltam. – Csak lazítani jöttünk. Elvégre nyár van, itt egy tó, valahol biztos van valami hússütő alkalmatosság...
– Meg napozni! – lelkesedett Lauri – Olyan ritkán jutok friss levegőre, hát még úgy, hogy közben semmi mással nem kell törődnöm, csak hogy szénfeketére égessem a bőröm... Bár az is igaz, hogy ebben a völgyben feltűnően hűvös van.
– Valahol biztos van egy csónak is; kimehetnék a tóra horgászni! – így Theo – Na nem mintha nagy horgász volnék... de azt mondják, a horgászat megnyugtat.

Jim szinte szégyenlősen szólalt meg.
– Én hoztam magammal egy könyvet... nemigen van időm olvasni mostanában... és úgy gondoltam, ha az idő engedi...
– Valójában mind azért jöttünk, mert Alex meghívott minket egy házavatóra. – szólalt meg Theo – És a legtöbb házavató a házibuliról, meg a piálásról szól! Viszont itt nem látok se DJ-pultot, se hangfalakat... még egy nyomorult kazettás magnót se, így hát marad az alkohol! – Poharát magasba emelve jelezte, hogy az épp kiürült.

Petey-n látszott, hogy ő is el akarja mondani, miért is jött, de aztán visszafogta lelkesedését. Inkább túlzott elmélyültséget színlelve kezdett matatni a táskájában.
– Ugyan már, aranyoskáim! – Tamitából kezdett előtörni a vérbeli ügynök. – Nem látjátok a fától az erdőt! Itt vagytok, távol a világ zajától, csupán lazításra vágyva, erre feltűnik egy szellem, egy seriff, meg kiderül, hogy gyilkosság történt a frissen vásárolt faházban. Ráadásul hidegebb van, mint amire számítottatok... Ez nem indít be bennetek véletlenül valamit?
– Mire gondolsz, Tamita? – tettem fel a kérdést. Persze nem azt, ami leginkább foglalkoztatott, hogy tudniillik mit is keres itt konkrétan, mikor határozottan emlékszem, hogy őt nem hívtam meg. Viszont lelkesedése kezdett átragadni rám is.
– Hát nem egyértelmű? Írók egy elszigetelt helyen, hidegebb időjárás, mint amire számítanak, tó...
– Biztos nem arra gondolsz, amire én – morrant maga elé Harris.

Lassan a többiek is kezdtek ráeszmélni, mire is akar utalni a virágoskertbe öltözött ügynökünk.
– Nem mondom, hogy rossz ötlet, de mintha már kicsit kiment volna a divatból...
– Az tuti, hogy Mary-nek sokkal könnyebb dolga volt.
– Ja igen, akkoriban a tudomány még csak gyerekcipőben járt. Gyakorlatilag majdnem minden, amit ma tudományos eredményként értelmeznénk, az akkoriban a boszorkányság határát súrolta.
– De ez itt akkor sem a Genfi-tó, és nem Svájcban vagyunk.
– De majdhogynem ez az összes különbség!
– Tehát akkor? Belevágunk?
Petey eddig ide-oda kapkodta csak a fejét, próbálva felzárkózni a beszélgetéshez, de itt elveszítette a türelmét.
– Srácok, ti mégis mi az ördögről beszéltek? Ki az a Mary? És mi köze mindehhez, a hideghez, Svájchoz, meg a Genfi tóhoz?
Jim vigyorogva fordult felé.
– Azt hiszem, írni fogunk egy horror történetet, Mary Shelley után szabadon!

Előző oldal Anonymus R. Chynewa
Vélemények a műről (eddig 1 db)