Gyilkosok kora VI/1.

Fantasy / Novellák (11 katt) anonim88
  2020.02.04.

Prosper a csónakban állva evezett, Meurtier a víz tükrét figyelte, ahogy a csillagok fénye visszaverődött a mélykék sötétségről. Csend borult a tájra, még a szél se fújt. Az egyedüli zajt ők keltették, amint a férfi belemártotta evezőlapátját a vízbe, lökött egyet rajta, majd átlendítette a csónak másik oldalára, és megismételte a mozdulatot.

– Tudod, hogy nem szoktam kíváncsiskodni – kezdte óvatosan –, ám ezt muszáj megkérdeznem. Miért is találkozunk a kalózokkal ahelyett, hogy egyenest Denerimbe mennénk?

Prosper nem értette a kitérőt. A feladatuk egyszerű és világos. Denerimbe kell menni, ott felvenni a kapcsolatot a Pagonyelfek Öröksége nevű elf szervezettel, a többi pedig magától értetődő.

– Nem fogom a népem belekeverni a próféták ügyeibe – Meurtier, mintha a tengerhez beszélt volna, fel sem nézett. Egy pillanatra se. – A kalózok és a próféták lesznek a bűnbakok. Senki más.

Szerencsére a Végzet Prófétáinál a parancsokat mindig csak ködösen adták meg, a megvalósítás mikéntjét teljes egészében a végrehajtó kreativitására bízták, így egyiküknek sem kellett tartaniuk Dunkel haragjától. Legalábbis, amíg sikerrel járnak.

Prosper ezt követően nem szólt egy szót sem, csak némán, kötelességtudóan evezett, míg a távolban horgonyzó kalózhajóhoz nem értek. A hatalmas vitorlást könnyen fel lehetett ismerni a tetején lobogó fekete zászlóról, közepén egy cilindert viselő, pödört bajuszú koponyával. Jeffrey kapitány kalózai, a „Cilinderesek”.

Valaki rikkantott egyet, mire leeresztették a csónakhoz a kötéllétrát. A fedélzeten a látogatókat maga Jeffrey kapitány fogadta személyesen. A kalózkapitány fodros, fehér ingére hosszú, hasított bőrkabátot húzott, ami egész csizmájáig ért. Frissen borotvált arcán nyoma sem volt a zászlaján feszengő bajusznak. Telt ajka meleg mosolyra húzódott, ahogyan üdvözlés gyanánt gyűrűkkel tarkított kezét cilinderéhez érintve biccentett.

– Üdvözöllek titeket a fedélzeten, Végzet Prófétái. – illedelmesen meghajolt, maga elé tartva gyémántkőben végződő sétapálcáját. – Biztosan megéheztetek a hosszú út során. Éppen vacsorázni készültünk. Remélem, csatlakoztok hozzánk.

Meurtier végignézett az őket bámuló legénységen. Emberek, elfek, még törpéket is látott. Valamennyien mocskosnak tűntek, a kalózokra jellemző ruhákat viseltek, tekintetük mégsem emlékeztetett közönséges barbárokéra.

– Előbb beszéljünk az üzletről – felelte Meurtier határozottan. – Aztán ehetünk.
– Ó, egy nő, aki tudja, mit akar – a kapitány szürke szeme megcsillant szinte szinkronban hófehér mosolyával. – Nem csak gyönyörű, de határozott is. Valóban, a megköttetett üzlet után jobban esik az étel – gyűrűs kezével elegánsan a kabinja felé intett. – Jer’, kedvesem! – finoman megérintette az elf hátát, mire Meurtier smaragdzöld szemeiben láng lobbant. Jeffrey visszahúzta kezét, s bocsánatkérőn fejet hajtott.

Prosper keze ökölbeszorult. „Még egy ilyen szemtelen mozdulat, s nem állok jót magamért!”

A kabinban a két próféta helyet foglalt, a kalózkapitány rumot töltött mindhármuk poharába. Koccintottak, s miután fenékig kiitták, Meurtier összegezte, mi is lenne a kalózok feladata.
Jeffrey gondterheltnek tűnt.

– Attól tartok kedvesem, ez lehetetlen – felelte egy denerimi térképet kiterítve az asztalra. – Denerim megközelíthetetlen kalózok számára. Ha csak a kikötő közelébe merészkedünk, darabokra lőnek.
– Éppen ezért használunk csempész alagutat – felelte Meurtier. Felállt, a térképen megmutatta, hol fut végig a járat. – Itt ki tudtok kötni. Nem túl nagy távolság, főleg ha fedezünk benneteket.
– Fedeztek? – húzta össze keskeny, barna szemöldökét a kapitány. – Ti ketten?
– Nem. Többen – a próféta válasza tömör volt.
– Mennyit kérsz a zsákmányból?
– Semennyit.
A kalózkapitány rosszallóan nézett fel rá.
– Fizetsz, és még a zsákmány is a miénk? – előredőlt, szürke tekintete Meurtier smaragdzöld szemeibe mélyedt. Olyan fürkészőn, hogy Prosper alig tudta türtőztetni magát. – Hol a csapda?
A próféta állta a tekintetét. Egy ember sem kerekedhet felül rajta.
– Nincs csapda. Elvégzed a dolgod, megkapod a fizetséged, és ennyi.
Jeffrey kicsit eltűnődött a terven.
– Minél jobb az ajánlat, annál jobban gyanakszom.
– Hidd el, ha sikerrel jártok, az nekünk épp oly jövedelmező.
– Az ördögbe is! Nem mondhatok nemet egy ilyen gyönyörű hölgynek. Igyunk rá! – az egyezség megkötése jeléül rumot töltött mindannyiuknak.

* * *

Jeffrey levezette vendégeit a hajó belsejébe, a helyiségbe, amit a kalózok étkezőnek használtak. Mind rájuk vártak, hogy nekiláthassanak a falatozásnak.

– Szívesen látlak benneteket az asztalomnál. Erre gyertek.
Meurtier a terem végében meglátott néhány elfet, meg pár szabad helyet.
– Inkább a saját fajtámmal étkezem.
Jeffrey a lányra pillantott, szemében se sértettség, se harag nem látszott. Bólintott.
– Ahogy kívánod. Ha szükséged lenne valamire, tudod, hol találsz – cilindere szélét fogva biccenve távozott.

A próféták leültek az elfek közé. Meuriter csak közelebb érve figyelt fel a köztük ülő emberekre. Mégis, ennek tudatában is ez tűnt a legelfogadhatóbb helynek. Rövid beszélgetésbe elegyedett fajtársaival, mikor végre megkérdezte:

– Miért szolgáltok egy shemlen alatt? Tartsatok inkább velünk! A Pagonyelfek Öröksége szívesen lát minden elfet, főleg ha még harci tapasztalatokkal is rendelkezik.
– Höh? – fintorodott el az egyik. – Miér’ menné’k, hogy a harcotokat vívgyuk?
– Ez a „MI” harcunk – felelte kissé sértődötten Meurtier. – Az elfek harca az országunkért! A földünkért, amit a shemlenek elvettek tőlünk!
– Tőlem aztán nem – felelte egy másik. – Sose vót semmim, pláne fődem nem.
– Mert a shemlenek…
– A shemlenek tehetnek róla, hogy az a kurva anyám eladott két zsák búzáér, meg egy üveg boré? – szólt közbe egy másik, mire az egyik ember felnevetett.
– Engem mámorporér' adtak el rabszolgának!
– Éppen az ilyenek ellen harcolunk! – erősködött a próféta, miután egy szúrós pillantással letudta az ember közbeszólását. – Ha legyőztük az embereket, szabadok leszünk!
– Én most is szabad vagyok – kötötte az ebet a karóhoz az egyik elf.
– Én is.
– Egy shemlen parancsolgat nektek – mutatott rá Meuriter. – Hogyan lehetnétek szabadok?
– Embe’, elf, nemes, parancsnok, kap’tány, mit számít? – vont vállat egyikük. – Mindig lesz valaki, aki megmondja micsinyájunk. A szabadság az, ha te válasz’hatod meg, ki dirigá’jon. Mink pontosan ezt tesszük.

Meurtier a homlokát ráncolta.

– Rabszolgák voltunk – magyarázta a vele szemben ülő, meglepően tisztán. – Én, Rheation sokadmagammal egy Tevinterbe tartó rabszolgahajón vártam a véget, mikor a kap’tány megcsáklyázta a hajót. Legyőzte a rabszolgatartókat, nekünk meg felajánlotta, tartsunk vele, vagy fogjuk a hajót, és menjünk, ahova szeretnénk. Páran csatlakoztunk, a többiek elhajóztak. Vesztükre – szomorúan a fejét csóválta. – Pedig mondtuk nekik, jöjjenek velünk, de ők is jöttek ezzel az ostobasággal, „mer ők biza embert nem szolgálnak”. Később hallottuk a hírt, egy tevinteri gálya lecsapott rájuk.
– Engem egy tengerparti rabszolgavásárról szabadított ki a kap’tány – mondta egy másik, akit a többiek Creierinnek hívtak. – Gyakran fosztogatunk tevinteri hajókat, a rabszolgatartókat meg is ölhetjük, úgyhogy szívesen szolgálom a kap’tányt. Szerintem mind így vagyunk vele. Nem igaz, Hairthin? – bökte oldalba a sebhelyes arcút.
– Ígya’! Bár én nem vótam rabszolga, ellenbe’ körözött gyilkos. Fel is akartak lógatni a tetvek! Szóval, kímélj meg a hangzatos meséiddel az ősökről, meg a földről! – legyintett Hairthin. – Ez a hajó, meg a végtelen tenger a mi hazánk. A buta kis harcaitok meg vívjátok meg magatok.
– Különbenis, mit papolsz te itten? – csattant fel valaki az asztalánál. – Neked is itten van egy embered!

Meurtier szederjes arccal felugrott. Prosper ereiben megfagyott a vér. Egy szívdobbanás erejéig attól tartott, egy perc múlva mindenki meghal a fedélzeten. Az elf azonban végül sarkon fordult, és elviharzott. Prosper megkönnyebbülten felsóhajtott, mielőtt utána rohant.

Előző oldal anonim88