X.LFP.Vámpírok - Elárult Helyőrség

A jövő útjai / Novellák (46 katt) Randolph Cain
  2020.03.14.

A Charon és Plútó gravitációs tengelyében pörgő Pharosz űrállomás egyike volt a több százezer megfigyelőközpontnak, amit a galaxisok közötti mélyűr és a Naprendszer határán létesített az Egységes Kormányzat. A minimális személyzettel működő helyőrségeket eredetileg az idegen fenyegetés miatt építették a határmezsgye horizontális, vertikális és diagonális gyűrűi mentén. Mára már csak a kolóniákat fenyegető kozmikus események előrejelzéseit továbbították a Naprendszer központjába.

A Pharosz kiemelt helyen szerepelt a helyőrségek rangsorában. A Kuiper-övbe kitelepített megfigyelőközpontok először a Plútón felállított relé torony segítségével továbbították az adatokat a Pharoszra, és az információk a csatornaállomáson keresztül jutottak el a Neptunuszon belüli régiók kolóniáihoz.

A kommunikációs rendszer generációkon keresztül megfelelően működött, egészen fél évvel ezelőttig. Először az Európán okozott zavart egy előre nem jelzett ionvihar, azután pár héttel később egy ceresi algatelepet pusztított el egy Oort-felhőből kiszakadó üstökös. A Pharosznak mindkét eseményt előre kellett volna látnia, mégsem érkezett figyelmeztetés az állomásról.

A Kormányzat véleménye az volt, hogy a két elszigetelt eset nem lehetett véletlen. Vagy a kommunikációs rendszerrel adódott probléma, és hanyagságból nem történt meg a javítása, vagy emberi mulasztás eredményeképp következtek be a katasztrófák. Az incidensek kivizsgálására két hónapnyi bürokratikus huzavona után vizsgálóbizottságot állítottak. A bizottság pedig egy végrehajtó technikust küldött ebbe a fagyos és üres régióba, hogy derítse ki az anomália okát, és gondoskodjon róla, hogy soha többet ne fordulhassanak elő hasonló esetek.

Iota Jones a nevem, és azt a feladatot kaptam, hogy megkeressem a felelősöket.


A hosszúkás alakú Pharosz úgy forgott a néma űrben, mint egy örök táncra perdült orsó. Az állomás a Plútó és a Charon tömegvonzását kihasználva gerjesztett gravitációt a hosszanti tengely mentén pörgő lakógyűrűben.

A dokkoló elem a súlytalanságba merevedett tengely sötétségbe burkolózó végén csatlakozott az állomás többi részéhez. Az automata pilóta gond nélkül manőverezte a zsiliphez a hajót. Nekem annyi dolgom maradt, hogy utoljára számításba vegyem a Pharosz négyfős legénységét, ezért hátradőltem, a holo-padon megnyitottam az első aktát, és olvasni kezdtem.

Elsőnek egy borostás, szögletes arc villant fel a szűk utazókapszula légterében. Kenzo Hatma, az állomás vezetője mintegy tizenkét éve látott el kommunikációs őrszolgálatot. Először különböző, utánpótlást szállító parittyajáratokon szolgált, azután technikus majd főtechnikus lett a határmezsgyén sorakozó állomásokon. A referenciák száraz sablonszövegei Kenzot kiváló szakemberként írták le.

Az aktája szerint kemény munkával jutott a ranglétra csúcsát jelentő Pharosz megfigyelőközpont állomásvezető székébe, de akadt néhány megmagyarázhatatlan baleset is a felfelé ívelő pályája mentén. Az ösztöneim azt súgták, Kenzo sikerét külső erők egyengették, ami soha nem jelenthet jót. A zűrzavaros politikai lobbyművészek világában eltöltött évek hatására a befolyásmentesség többet jelentett számomra bármilyen szakmai elismertségnél.

A következő kettő akta a technikusoké volt. A Pharosz közeledő tömegének hatására zajossá vált képek mellett az Andrei Volsov és az Alfa-Y2Q nevek világítottak.

Andrei vörös haját oldalt teljesen felnyírta, mint egy leendő kadét. Az aktája szerint több mint egy tucatszor jelentkezett már az erisi kiképzőtáborba, de mindig elutasították. Az orvosi kartonja vagy ötezer bejegyzést tartalmazott. Gyorsan átpörgettem, mert kívülről fújtam már az egészet.

A szerencsétlent többféle rákkal kezelték, mielőtt saját felelősségére és kérésére kinevezték a Pharoszra. Hiába pumpálták tele nanitokkal, a DNS szintű és visszafordíthatatlan sejtkárosodás miatt már csak hónapjai voltak hátra. Az akta titkosított része szerint éppen ezért utasították el a vérszívók: nem voltak meggyőzve az elkötelezettségéről. Úgy gondolták, csak a saját életét akarja menteni.

A másik technikus Alfa-Y2Q lemezekből összetákolt vonásaitól a hideg kezdett futkosni a hátamon. Robot volt, mechanikai szerelő programmal, és még az ősidőkben szerelték össze a Marson. Az aktája ránézésre is karcsú volt, tele száraz adatokkal. Hol és meddig szolgált, mikor frissítették a szoftverét, vagy milyen hardver-kiegészítéseket kapott ilyen-olyan célból. Semmi igazán érdekes, csupa lényegtelen információ. Alfa-Y2Q volt az egyetlen, akit már az érkezésem előtt kihúztam a gyanúsítottak listájáról, de valamiért soha sem bíztam a droidokban.

Végül ott volt Zaol Monk, a csapat egyetlen női tagja, aki a katonai erőt képviselte. A hadügyminisztérium által átküldött regiszterek alapján a kiképzés során kiváló stratéga és elsőrangú lövész minősítést kapott. A csatolt genetikai térkép alapján kialakult előítéletet megcáfolva, kivételes eredménnyel végezte el a tiszti főiskolát. Zaol ugyanis az achondroplasia autosomalis nevű, dominánsan öröklődő betegségben szenvedett. Röviden törpenövésű volt.

Bár Zaol maga nem volt vámpír, a besorozás korai éveiben meglehetősen jó kapcsolatot ápolt az Egyesült Haderő elit alakulatával. A cenzúrázott regiszter nem fejtette ki bővebben, mit ért a „meglehetősen jó kapcsolat” alatt, de volt némi sejtésem a dologról. Zaol száguldó gyorsasággal ívelő karrierje évekig ragyogott a csillagos égen, azután minden átmenet nélkül egyik pillanatról a másikra a Naprendszer peremére helyezték a Pharosz biztonsági parancsnokaként. A hadügyminisztériumi regiszter ebben a körben se fejtette ki bővebben a miérteket és hogyanokat.

Miközben azon méláztam, a hadügy miért ragaszkodik ennyire mereven a személyügyi döntések körül burjánzó titokzatosság fenntartásához, észre se vettem az automata pilóta által irányított dokkoló manőver végső mozzanatait. Végül a finom döccenéstől mellkasomnak szoruló hevederek nyomása térített magamhoz.

Megérkeztem.


A zsilip ajtó előtt várakozva azon töprengtem, milyen lesz végre egy igazi arcot látni a holo csatornák szemitranszparens szellemalakjai után. Kezemet a nyitókaron nyugtattam. Izgatottan vert a szívem a gondolatra, hogy a hónapokig tartó magányt magam mögött hagyhatom, és nemsokára újra emberek társaságában lehetek.

Sokak ódzkodnak az egyszemélyes, bolygóközi utazásra specializált kapszulától. Noha a fénysebesség alatt cammogó, koporsó méretű szállítóegység használata elterjedt volt a Naprendszerben, a magányos utak kellemetlenül hosszúra nyúlhattak olykor, és emiatt az utazásnak ez a formája kevésbé vonzotta a civileket. Számomra leginkább az érintés hiányát volt nehéz elviselni.

A zsilipajtó túloldaláról a nyomáskiegyenlítés sziszegő hangjai újabb, hevesebb fokozatba kapcsolták a szívemet odabent a mellkasomban. Most már olyan érzés volt, mintha egy kismadár verdesne kétségbeesetten odabent. Alig kaptam levegőt.

Magamban gyerekesen tippelni kezdtem, vajon Kenzot, Andreit vagy Zaolt pillantom-e meg elsőnek a Pharosz légzsilipének lőrésszerű ablakában. Végül eldöntöttem, hogy egyfajta nemi bajtársiasság jegyében a nőnek örülnék a leginkább. Csalódnom kellett.

– Üdvözlöm a Pharoszon, Iota Jones! – Az ablakban Alfa-Y2Q lemezekből álló feje jelent meg, hangja szaggatottan szólt felém a kapszula hangszóróiból. – Kérem, várjon, amíg a nyomásszabályozó biztonságos áthaladást nem jelez.
– Köszönöm, Alfa-Y2Q – válaszoltam kissé talán ingerültebben, mint az szándékomban állt volna.
– Nagy örömünkre szolgált a jelenléte. – Alfa-Y2Q arcán a lemezek átrendeződtek, mintha mosolyogni próbált volna. – Már türelmetlenül vártuk az érkezését.

Akkor még nem tudtam pontosan meghatározni, mi az, ami zavar benne, de abban a félresikerült grimaszban volt valami zsigeri módon taszító. Kenzoval való találkozásom után persze rögtön sikerült beazonosítanom, mi okozta bennem a viszolygó érzést. Alfa-Y2Q fogainak látványától még súlytalan állapotban is felmeredtek az apró pihék a tarkómon.


A centripetális erő gerjesztette illúziónak hála a Pharosz lakógyűrűjében a padló csupán földi gravitáció háromnegyedével nehezedett a talpamnak. A fél évig tartó súlytalanságban töltött utazás után mintegy nyolc órát vett igénybe, amíg az izmaim és a gyomrom is hozzászokott a nehézségi erőhöz, amire a testem már csak nyomokban emlékezett. A sok kellemetlenség ellenére jól esett végre kinyújtóztatni a súlytalanságtól elgémberedett tagjaimat.

Mintha ráérzett volna, Kenzo parancsnok éppen akkor jelentkezett, amikor a hullámokban rám törő rosszullét alábbhagyott.

– Üdvözlöm! – Az ajtómban álló hús-vér férfi sokkal sármosabbnak tűnt, mint az aktájában felejtett fényképről rám meredő marcona alak. – Iota, nem gond, ha tegeződünk, ugye?
Megráztam a fejem. Csak remélni mertem, hogy a hirtelen fellángoló arcomra nem ült ki a zavarodottság.
– Remek! – Kenzo szívdöglesztő mosoly kíséretében összecsapta a tenyerét, és a folyosó falának döntötte a hátát. – Tudom, miért jöttél. Számítottunk rá, hogy a Kormány majd ideküld valakit szaglászni, de biztosíthatlak, szabotázsról szó sincs. Egyszerű számítási hiba okozta a szerencsétlen eseteket.
– Aha. – Hagytam, hogy a szám sarka ösztönösen egy cinikus félmosolyra húzódjon. – Szóval azt állítod, hogy a jelenlegi tudomány legmagasabb fokát jelentő védelmi vonal crypto milliárdokat érő kommunikációs rendszere, amit úgy terveztek, hogy az elkövetkező hatmillió évben ne érhesse incidens az emberi kolóniákat, kétszer is tévedett. Ez érdekes lesz.
Kenzo vigyora szélesebbre húzódott.
– Az.
Tovább merészkedtem, kíváncsi voltam, mikor állít le.
– Egy szabotőr pontosan ezt akarná elhitetni velem, nem igaz? Mindent a hightech gépekre fogni, a buta tyúk úgysem tudja, hogy működnek.
– Hé! – Kenzo előre nyúlt, hogy megragadja a vállam, de én gyorsabb voltam.
– Na, itt álljunk meg! – Zsebemből előrántottam a gyalogsági bökőt, és Kenzo mellkasának szorítottam. Az apró fegyver emléke volt annak a befejezetlen katonai kiképzésnek, amivel még a politikai nyomozó pályám előtt kacérkodtam. – Jártam én már ennél sokkal kietlenebb állomásokon is az elmúlt néhány évben. A phobosi büntetőtelepen például saját kezűleg kellett visszatuszkolnom a farkakat a gatyákba. Szóval, Kenzo kapitány, hátrább az agarakkal! És azt hiszem, jobban jár, ha mégis inkább a hivatalos hangnemre szorítkozik.
Kenzo feltartott kézzel kuncogott, kicsit sem hatotta meg az egyenruhájának szegezett penge.
– Ahogy akarja, dr. Jones. Ahogy akarja. De biztosíthatom, nem telik harminchat órába, és maga is rájön: ez a családias hangulatú bázis. Az, hogy áruló legyen köztünk, egyszerre nevetséges és abszurd! Itt egyszerűen semmit sem lehet eltitkolni.

Visszasüllyesztettem a zsebembe a kést, és Kenzo nyomában elindultam megismerkedni a legénység többi tagjával. Talán erős volt az indítás, mert egy fuvallatnyi bűntudat férkőzött a bennem kavargó érzések viharába.

– Mindig ennyire keményen indít? – Pimaszkodott a kapitány, miközben hátrasandított a válla fölött, hogy kikémlelje a reakciómat. Mintha olvasott volna a gondolataimban.

Nem feleltem. Egyelőre nem terveztem bizalmaskodni senkivel, Kenzoval pedig kifejezetten távolságot akartam tartani. Már amennyire ez lehetséges volt egy valamivel kevesebb, mint ezer négyzetméternyi élhető résszel bíró állomáson, ahol rajta kívül még ketten éltek állandó jelleggel. Hárman, ha Alfa-Y2Q-t is számításba veszem.

Persze nem áltattam magam, az igazi ok teljesen más volt. Egyszerűen nem akartam, hogy bármilyen befolyással legyen rám a nyomozás során az, hogy Kenzot férfiként vonzónak találom zömök, marsi vonásai ellenére.

– Szóval?
Észre sem vettem, hogy megfordult. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba.
– Bocsánat, nem igazán figyeltem.
Kenzo villantott egy félmosolyt.
– Csak azt kérdeztem, mennyire tetszik eddig nálunk?
– Lehetett volna jobb a fogadtatás, de nincs okom panaszra.
– Azért jó, ha tudja, annyira hiányzott ide, mint púp a hátunkra. Lehet, hogy nem bírja a stílusom, de higgye el, dr. Jones, én még kedves voltam a többiekhez képest.

Kenzo testbeszéde nem egészen fedte fel előttem, hogy csak figyelmeztetni akar, vagy nyílt fenyegetésnek vegyem a szavait.

Mielőtt válaszolhattam volna, benyitott a folyosóról nyíló egyik oldalajtón, ami mögött egy asztalnál Zaol tisztogatta egy szétszerelt ionvető részeit.

– A frászt hoztad rám – morogta.
– Az én fegyveremet is megtisztogathatnád – vigyorgott Kenzo, és lehuppant a nővel szembe.
– Nem vagy rossz képű pasas, de van egy nagy gond. – Zaol pillantásra se méltatta a férfit, csak felemelte ökölből előmeredő, apró középső ujját. – A marsiak sajnos nem az eseteim.
– Ugyan már, ez csak szex! Tudod, nem minden részem olyan zömök és tömzsi.
A nő felkacagott. A nevetésén hallani lehetett, hogy szívből jött.
– A testem egy templom. – Zaol végigsimított a mellén. – Te még nem imádkoztál eleget, hogy beengedjelek!
Csendben figyeltem a kettejük közti adok-kapok jellegű szóváltást. Úgy tűnt, ez köztük a mindennapos csipkelődés része.
Kenzo az asztalra csapott.
– Igazad van, hagyjuk a fenébe! Nem bírnék el veled. Inkább hadd mutassam be dr. Jonest!
– Iota – nyújtottam a tenyerem Zaolnak, aki felhúzott szemöldökkel méregette a gesztust, mielőtt megrázta volna a kezem. – Azért jöttem, hogy…
– Tudjuk, miért van itt, doki! – Zaol hűvösebb hangnemre váltott. – A parancsnokom már tájékoztatott, én meg persze tovább adtam az információt a többieknek. Mindent tudunk magáról. Azt is, hogy értelmetlen volt ezt a hosszú utat megtennie. Nem fog találni semmit.
– Azt majd meglátjuk – feleltem szárazon. Próbáltam uralkodni az arcizmaimon, nehogy egy grimasz miatt olajat öntsek a puszta jelenlétem miatt amúgy is fellobbanó tűzre. – Furcsa, hogy maga már a második, aki előre tudja, mit fogok itt találni.
– Pontosabban mit nem! – Zaol felemelte a mutatóujját. – Felelősöket. Na, azt biztosan nem fog.
Kenzora pillantottam, aki láthatóan élvezte a helyzetet, mert elégedetten hátradőlt.
– A fene essen bele! – Zaol betekerte egy rongyba a szétszerelt fegyvert, odébb tolta a csomagot, azután megpaskolta az ülőrészt maga mellett. – Gyere!
Mit tehettem volna? Leültem mellé.
– Nem baj, ha tegeződünk?
Megráztam a fejem.
– Na, szép! – Kenzo vigyorogva előredőlt.
Eljátszottam, hogy nem vált ki belőlem semmilyen reakciót. Még csak rá se pillantottam, noha amikor megéreztem a bőre száraz illatát, a szívem szaporább ütemben dobolt tovább.
Közben Zaol folytatta:
– Andrei, Kenzo meg én idestova majdnem két éve vagyunk összezárva ezen az állomáson. A Pharosz kevesebb, mint ezer négyzetméter hasznos területtel rendelkezik, ami elég nagy ahhoz, hogy hárman kényelmesen elférjünk benne, de ahhoz kicsi, hogy el tudjunk bújni egymás elől.
– Tudom. – Kiszakadt belőlem egy bosszús sóhajtás. Olyan érzésem volt, mintha minden áron meg akartak volna győzni arról, hogy a Pharosz egy családi vállalkozás, nem pedig az emberiség legnagyobb és legdrágább védőhálójának központja. – Itt semmi nem maradhat titokban, mert annyira össze vagytok zárva, és olyan kicsi a hely. És a többi, és a többi. Akkor áruld el, Volsov most mit csinál?
– A megfigyelő gömbben ül, és bámulja a sötétséget – vágta rá Zaol.
Éreztem, hogy süt belőle az elfojtott indulat. Kenzo is érzékeny lehetett a kialakult rezgésekre, mert a kezét ráhelyezte a nő összeszorított markára.
– Zaol, nyugi! Ez a dolga. Ne idegesítsd fel magad!
– Fogalmad sincs, mi folyik itt, igaz? – Zaol felengedett. Öklét szétnyitotta, és az elfehéredett ujjakba lassan visszatért a szín. – Arról, hogy kik vagyunk.
– Olvastam mindegyikőtök aktáját – vontam meg a vállam. Próbáltam a beszélgetést nyugodtabb vizekre terelni. – Nem volt bennük semmi igazán különös vagy gyanús.
Zaol felhorkantott.
– Persze, hogy nem! – Sütött a hangjából az irónia. – Teljesen átlagosak vagyunk, elég csak ránk nézni.
A törpenövésű nő apró kezével visszahúzta maga elé a szétszerelt fegyvert, és újra nekilátott a tisztogatáshoz.
– Beszéljünk megint, miután találkoztál Andrei-jel! Akkor talán majd rájössz, doki.
– A nevem Iota – emelkedtem fel az asztal mellől. – És nem igazán értem, mire célzol.
Zaol rettentő fáradtnak tűnt. Látszott rajta, hogy rövidre zárná a beszélgetést.
– Arra – sóhajtott –, hogy minket száműztek erre az állomásra. Van, aki önként vállalta, és van, akinek büntetésből szabták ki, de egy biztos. Aki ide került, azt nem szívesen látták máshol.
Gúnyos és megvető hangsúlya hatására éreztem, hogy eluralkodik rajtam az indulat. Nem bírtam tovább, nekem is muszáj volt egy epés megjegyzést letennem az asztalra.
– Éppen így gondolkozik egy rendszerellenes szabotőr – bukott ki belőlem a gondolat, de Zaol csak mosolygott.
– Elgondolkoztál egy percig azon, hogy miért éppen téged küldtek ide?
Nem tudtam felelni. Arra számítottam, hogy én fogom feltenni a kellemetlen kérdéseket, erre egy törpe váratlanul sarokba szorít. Rettenetesen bosszantott a helyzet. Belém fojtódtak a szavak.
– Ne aggódj! – Zaol arcán szélesebbre húzódott a mosoly, de a tekintetében inkább sajnálat ült, mint káröröm. – Úgy tudom, lesz elég időd gondolkozni a dolgon.


– Ne is foglalkozzon vele! – Kenzonak le sem kellett hajolnia a technikai modult és a lakó egységet összekötő alacsony folyosóban. – Tudja, dr. Jones, Zaol egy igazi kis pitbull. Imádja kellemetlen helyzetbe hozni az embert. Valószínűleg túlkompenzálja az ingerek hiányát. Szájcsatákat vív az igaziak helyett. A felét sem kell komolyan venni annak, amit mond.

Talán a Pharosz alacsony személyzetű állomásokra jellemző sajátos légköre, vagy a hat hónapnyi egyedüllét volt az oka, de sokkal inkább kívülállónak éreztem magam, mint bárhol azelőtt. Mentálisan kifárasztott a legénységből felém áradó indulat.

A kimerültség, és Kenzo közvetlensége végül feltörte a kemény falat, amit magam köré emeltem.

– Nem kedvel. – Magam is meglepődtem a kitárulkozásomon. – Mármint Zaol. Nem kedvel engem, pedig nem is ismer.
Kenzo megállt és hátrafordult, hogy a szemembe nézhessen.
– A körülményeket tekintve ezen nem csodálkozom.
– Persze. – Egy fáradt mozdulattal beletúrtam a hajamba. – Hiszen én vagyok a gonosz kormányzati nyomozó.

Kenzo szemérmetlenül vigyorogni kezdett. Megőrjítettek a szeme sarkában összegyűrődő finom ráncok és az arcán elmélyedő aprócska gödrök. Fáradt voltam ellenállni neki.

– Nézd, sajnálom, oké! Rosszul indítottam.
– Fátylat rá! – legyintett Kenzo. – Én sem vagyok a legjobb formámban. Elszoktam a társasági élettől, nem tudom, mit illik és mit nem. Zaol miatt meg ne aggódj! Ő mindenkivel patkány.
Végül nem bírtam ki, elmosolyodtam.
– Jól áll a nevetés.
Soha nem tudtam fogadni a bókot, ezért csak sután bólintottam.
Amikor Kenzo meglátta, hogy zavarba jöttem, gyorsan témát váltott.
– Andrei kicsit keményebb dió lesz, ugye tudod?
– Hogy érted? Durvább lesz, mint Zaol?
– Nem erre gondoltam. – Kenzo határozottan megrázta a fejét. – Ő máshogy gyakorol hatást az emberre.
– Összezavarsz.
– Nem akarlak, de Andrei más. – Kenzo hátat fordított, és újra elindult a folyosón. – Haldoklik, és megbabonázta a sötétség. Olyan, mintha csak a fizikai teste kötné ehhez a valósághoz.
– Úgy érted megőrült?
Kenzo vállat vont.
– A magunk módján mindannyian bekattantunk egy kicsit. Az esemény persze felgyorsította a dolgokat. Megváltozik tőle az ember.
– Egy pillanat. Milyen esemény?
Kenzo elérte a megfigyelő gömb ajtaját, és benyitott.
– Mindent a maga idejében. Először ismerkedj meg a sötétség hercegével!


A megfigyelő gömb igazából a technikai modul egy, a világűrbe kitüremkedő része volt. Valójában nem is hasonlított gömbre. Egyenes falai a padlót kivéve áttetsző anyagból készültek, így a periférián forgó Plútó és Charon között az ember a végtelen, csillagporos sötétségbe bámulhatott.

Az egység közepén egyetlen konzol nyújtózott elő a padlóból. Olyan hatást keltett, mint egy hófehér kéz, ami a világegyetemet hordozza a tenyerén. A konzol mögött egyszerű, párnázott felületű pad hevert keresztben. Ezzel a két tárggyal a megfigyelő egység berendezése ki is merült. A helyiség ingerszegénységétől és sterilitásától az apró pihék rögtön meredezni kezdtek a tarkómon.

Andrei a padon ült, karját hanyagul a konzol szélén nyugtatta. Betegesen soványnak tűnt, ezt még hátulról is könnyen meg lehetett állapítani.

– Ritkán vesz magához táplálékot. – Egyre jobban idegesített, hogy Kenzo szinte tű pontossággal olvas a gondolataimban. – Gyere!
Óvatosan odavezetett Andrei mellé.
– Szervusz, cimbora! – Kenzo lehajolt mellette, hogy a tekintetük egy szintben legyen. – Hogy érzed magad?
– Jól, köszönöm – válaszolta Andrei. – Minden rendben.

A hangja olyan távolinak tűnt, mintha a tüdeje áporodott levegővel teli hátsó harmadából beszélne. A nagyapám ejtette ki ugyanígy, fújtatva a szavakat közvetlenül azelőtt, hogy meghalt.

Kenzo intett, hogy lépjek közelebb. Apró kezével megfogta az enyémet, és Andrei karja felé húzott. Azt akarta, hogy érintsem meg.

– Cimbora, megjött Iota. – Hagytam, hogy a kezemet Andrei pergamen vékony bőrére helyezze. – Tudod, akiről beszéltem neked. Azért jött, hogy lásson.
Kenzo furcsán fejezte ki magát, de mielőtt szóvá tehettem volna, Andrei elkapta a karom és szorítani kezdte.
– Te még ragyogsz, kedvesem!
Lehelete savanyú volt. Mintha Andrei sírjából előtörő gázokat szívtam volna magamba, érződött benne a pusztulás és a halál aromája.
– Engedj el! – könyörögtem. – Ez fáj!
Azután a torkomra fagytak a szavak, mert megláttam az arcát.

Andrei tekintete vakon meredt előre, szemgödrében ugyanaz a sötétség fodrozódott, mint odakint a csillagok között. Árnyak lepték el az arcát, de még a kevés fény ellenére is jól kivehető volt a vonásaiba szőtt pusztulás.

Andrei hajszálvékony bőre teljesen a koponyájára szorult, ajkai felhúzódtak a rothadó, vérző ínyéből előmeredő barna fogak fölé. Az orrából mintha egy apró állat harapott volna ki egy darabot, arcának bal oldalában gennyes üreg tátongott a vakon előremeredő szem alatt.

Teljesen ledermedtem. Se szólni, se Andrei szorításából szabadulni nem maradt erőm. Minden energiát kiszívott volna belőlem a látványa. Éreztem, hogy az ujjak jegessé válnak a kezemen és a lábamon, mintha az összes vér visszafutott volna a szívembe, hogy bírja azt az őrült tempót, amivel majdnem ki akart szakadni a mellkasomból.

– Ne aggódj! – Andrei szája recsegő hangot hallatva széthúzódott. A következő pillanatban elborzasztott a felismerés: mosolyogni próbál. – Az odakint ólálkodó sötétség majd benned is otthonra lel, és kioltja belőled a fényt. Nem kell sokat várnod.
– Eressz el! – Sikerült végre kinyögnöm ezt a két szót, és egy rántással kiszabadítottam a kezem a szorításából.

Bár már szabad voltam, a tekintetemet egyszerűen nem bírtam levenni Andrei szeméről. A rothadó szőlőszemekre emlékeztető szürkésbarna szemgolyók ráncos felülete alatt fekete pöttyök milliói zsizsegtek szüntelenül. Megbabonázott a látvány.

– Hiába minden ellenállás, Iota! – Andrei valódi együttérzéssel ejtette ki a szavakat. – Az, ami odakintről érkezett, már elnyelt mindannyiunkat. Számodra sincs menekvés.
– Te megőrültél!
– Nem, kedvesem – lihegte Andrei. Érződött, hogy már nem bír sokáig beszélni. – Te vagy a bolond. Azt hiszed, magyarázatért jöttél. De amit valóban találni fogsz, az tesz majd igazán próbára. Mert önmagadon kívül semmire nem lelsz a Pharoszon. Saját magaddal kell itt szembenézned.

A hallottak elbizonytalanítottak. Nem azért, mert megrémisztettek volna, hanem azért, mert a jelentésük nem igazán volt világos számomra. Tanácstalanul Kenzohoz fordultam, aki széttárt karokkal megvonta a vállát.

– Nem igazán értem, amit mondasz – feleltem végül. – Azt viszont látom, hogy a nanitok minden percben egyre nagyobb erőfeszítéssel próbálják összetartani az agyszöveteidet. Talán szerencsésebb lenne számodra csendben meghalni.
Andrei még válaszolt valamit, de olyan halkan préselődtek ki belőle a szavak, hogy nem hallottam. Kenzohoz fordultam segítségért:
– Mit mondott?

A kapitány felegyenesedett. Alakja beleolvadt a mögötte szétterülő sötétségben, amiben egy pillanatra megrándultak a fénypontok. Érzéki csalódásnak tűnt, mégis nyugtalanítani kezdett a gondolat, hogy a kinti feketeségben megmozdult valami.

– Hogy ő is ezt a csodát kívánja neked – suttogta Kenzo.

Kellemetlen, furcsa érzésem támadt. Andrei mintha azon lett volna, hogy megfertőzze a gondolataimat. Megráztam a fejem, és megpróbáltam kiirtani a kúszó sötétség képeit az elmémből.

– Látni akarom a vezérlőt – feleltem határozottan.

Miközben Kenzo becsukta mögöttünk a megfigyelő gömb ajtaját, kiszakadt belőlem egy sóhaj. Egy mázsás súly gördült le a mellkasomról. Elhatároztam, hogy a Pharoszon ez lesz az a hely, ahova soha többet be nem teszem a lábam.


– Alfa-Y2Q mit csinál? – kérdeztem, ahogy beléptünk a hídra, és megpillantottam a fal mellett kuporgó robotot.
Kenzo megvonta zömök vállát.
– Tölt.
– Ez nála normális? – A szerelő panelből kilógó vezetékeket szopogató Alfa-Y2Q felé böktem.
– Nála semmi sem normális. – Kenzo levágta magát a kapitányi székbe, és intett, hogy foglaljak helyet a kommunikációs panel mellett. – Amióta rákapott az őskori rémtörténetekre, azóta meg van kattanva. Múlt hónapban holdkórosként járkált fel-alá, és mindenkinek meg akarta enni az agyát.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kapitánnyal szemben, de tekintetemet csak nehezen tudtam levenni a furcsán viselkedő robotról.
– Mi lett?
– Amikor rácuppant Zaol tarkójára, a lány lebénította három napra. – Kenzo hanyagul vállat vont. Ez a mozdulat amolyan védjegy lehetett nála. – A kis konzervdoboznak szerencséje volt. Zaol annyira begőzölt, hogy szét akarta szedni, de azt nem hagytam.
– Nem lehet, hogy ez valami vírus a programjában?
– De, biztosan az. – Kenzo hátradőlt, sarkát az előtte álló irányítópult sarkára helyezte. – Viszont szórakoztató.
– Szóval most tölt – pillantottam újra Alfa-Y2Q-ra. Továbbra is elég bizarr látványt nyújtott.
– Aha – bólintott Kenzo. – A három napos kényszerpihenő után újraprogramozta magát. Áramszedő szemfogakat épített a szájába. Rájött, hogy ő egy vámpír. Mint azok a kadétok az Erisen odakint. Tudod, a peremen. – Bólintottam, hogy tudom. Ezt mindenki tudta. – Motyogott valamit Drakláról is, vagy kiről. Mindegy! Mindezt csak azért, mert az összeszerelése óta először tudatosult benne, hogy nem eszik, és nem lélegzik. De hát könyörgöm! – Kenzo felnevetett. – Végül is egy konzervdoboz! Őszintén? Annyira nem érdekelt, hogy vitatkozzak vele. Vicces, és kész!
Kenzo arca komolyra váltott, amikor látta, hogy gondterhelten bámulom a technikus robotot.
– Nyugi, a létfenntartáshoz szükséges energiaegységek közelébe nem mehet. – Kenzo levette a lábát a konzolról, és előre hajolt, hogy nyomatékot adjon a mondandójának. Tetszett a módszere, amivel egyértelműen a tudtomra adta, mikor beszél komolyan.
– Valamiért nem nyugtattál meg – motyogtam, noha éppen ellenkezőleg éreztem magam. Kenzoból valahogy áradt a magabiztosság, így az aggodalom egy csapásra elszállt belőlem is.
– Gyere! – kacsintott rám. – Bemutatlak neki.
Megráztam a fejem, és elhúztam a kezem, amikor Kenzo utána nyúlt.
– Már ismerjük egymást. Amikor megérkeztem, nem tűnt bolondnak. Volt benne valami nyugtalanító, de nem gondoltam, hogy hibás modell.
– Mert nem az! – Kenzo őrületesen sármosan vigyorogni kezdett, amivel teljesen levett a lábamról. – Alfa-Y2Q csak hóbortos, ennyi az egész.
– Megjavítom, ha gondolod. – A javaslatomban több volt a kacérkodás, mint a valódi szándék.
– Eszedbe ne jusson! – Kenzo arcára kiült az őszinte rémület. – Nélküle elég unalmas itt minden. Majd meglátod.

Egy percre csend borult kettőnk közé, és magamra maradtam a gondolataimmal.

Nem igazán értettem, mi üt belém, de egyszerre olyan nyugalom áradt szét bennem, hogy akaratlanul is előbuktak belőlem az évődő szavak.

– Szerintem meg izgalmassá is tehetnénk az ittlétem. – Mintha egy kéz kilökött volna a rejtőzködésből a fényre. – Ha már a sors úgy hozta, hogy négy hónapig élvezheted a társaságom, miért ne hozhatnánk ki belőle a legtöbbet?

Kenzo elvigyorodott. Én meg ott, abban az elektromosságtól izzó pillanatban teljesen és menthetetlenül beleszerettem.


***

Másfél hete bújtam az adatokat a parancsnoki modul kommunikációs posztján. A Pharosz adatbankja egyetlen nap milliónyi, a hálózatba épített megfigyelő állomások által továbbított adatot tárolt. Nekem az események előtti hónap valamennyi információját át kellett bogarásznom, ami abból a kvadránsból származott, ahol a jelenségek áthatoltak a védvonalon. Szerencsémre a Pharosz is a körzethez tartozott.

Először azt hittem, könnyű dolgom lesz. Beállítottam a keresőt, hogy csak azokat az anomáliákat gyűjtse össze, amiknél nem továbbította az információt a Pharosz kommunikációs egysége a Naprendszer belső kolóniái felé. Mivel azonban az elmúlt fél évre vetítve a betáplált attribútum mellett eredményt nem talált a rendszer, gyanakodni kezdtem. Végül más megoldások felé terelődtek a gondolataim.

A következő alkalommal már olyan információk leválogatását tápláltam a modulba, amikor bejövő riasztás ingerküszöb alatti anomáliát jelzett. Akkor még azt hittem, az lehetett az oka a mulasztásnak, hogy az adatokat közlő megfigyelő állomás nem tartotta elég komolynak a fenyegetést. Három napomat pocsékoltam el a jelentéktelen kozmikus porviharokról szóló értékeket bogarászásával.

A nyolcadik napon végre megtaláltam mind a két esemény gyújtópontját, az első pillanatot, amikor észlelték a jelenséget. Az aszteroida pályáját a Theta-832 jelű állomás írta le először, és a protokollnak megfelelően továbbította az információt a Pharoszra, ahonnan a belépéseket naplózó rendszer szerint Andrei haladéktalanul továbbította a Ceresre.

Az ionfelhő kialakulását pár héttel korábban a Theta-798 érzékelte, és ugyancsak a megszokott rutin mellett továbbította az üzenetet a Pharoszra. Igaz, a rádiójelekben jelentkező zavar miatt szükség volt további három állomás bevonására, hogy a jelet felerősítve továbbíthassák az információkat összegyűjtő központi állomásra. Végeredményben az üzenet megérkezett, és a Pharosz Plútóra telepített, nagyobb teljesítménnyel rendelkező relé tornya miatt nem okozott gondot a figyelmeztetés továbbítása. A naplóbejegyzés szerint akkor Alfa-Y2Q járt el, és egy audio-vizuális üzenetben részletezte a továbbított adatokat.

A jelzés és az üzenet mind a két esetben egyértelmű, világos és jóval az eseményhorizontot megelőző volt, így nem jelentett volna akadályt a katasztrófa elhárítása. A figyelmeztetések mégsem érkeztek meg egyik esetben sem, noha a rendszer tökéletesen működött, és emberi mulasztás sem volt kimutatható a katasztrófákhoz vezető események mögött.

Végül tovább folytattam az adatok elemzését, és reprezentatív jelleggel bevontam a kutatásba a távolabb elhelyezkedő állomások által szolgáltatott adatokat is. A tizenegyedik nap reggelén különös felfedezést tettem, amit úgy gondoltam, meg kell osztanom Kenzoval.

– Furcsa. A száztizenhatezer kilométeres sugarú körön kívül elhelyezkedő állomások felé küldött jelek az elmúlt hónapokban nem értek célt.

A kivetítőn tovarobogó adatok előtt ültem, kezemben a Kenzo által főzött igencsak kellemes aromájú kávét szorongattam.

– Tudom – vonta meg a vállát Kenzo. Ott ült mellettem, és az ölébe helyezett lábamat masszírozta éppen.
– Tudod? – Kicsit bosszúsan kihúztam a bokám az ujjai közül, a gőzölgő kávéval teli bögrét pedig a konzol szélére helyeztem. – Ha tudtad, akkor miért nem mondtad?
Kenzo elmosolyodott. Áradt belőle a nyugalom, ami engem csak ingerültebbé tett.
– Neked kell rájönnöd a dolgokra – felelte halkan. – Ha én mondanám el, mi történik, nekem nem hinnéd el.
A konzol lapjára csaptam, de olyan erővel, hogy a bögre majdnem letáncolt róla.
– Követelem, hogy áruld el, amit tudsz! – Közelebb hajoltam Kenzo-hoz, az orrunk szinte egymáshoz ért. – Mindent. Most.
Ő meg csak a jól megszokott, hanyag vállvonogatással felelt.
– Majd elmúlik belőled ez a bosszús érzés, és felváltja egy másik.
– Tessék? – Nem értettem, hogy jön ez most ide.
– Így működik. – Kenzo fáradtan felsóhajtott, de arcáról nem tűnt el a csibészes mosoly. – Furcsán kombinálja a dolgokat. Az érzéseinkre hat először. Kisimítja a kilengéseket.

Hátradőltem. Kenzo kezdett Andrei-re hasonlítani, akiről csak azért tudtam, hogy még mindig életben van, mert néha éjszakánként hallottam elcsoszogni a lakóegységem ajtaja előtt. Megrémisztett a gondolat, hogy hasonlóságot véltem felfedezni köztük.

– Nem értem, miről beszélsz?
– Majd megérted, csak mélyebbre kell ásnod az információkban. – Kenzo rám kacsintott, azután a kijelzőn futó adatsorokra bökött az ujjával. – Ott van minden előtted, amire szükséged van. A rengeteg adat között meg fogod találni a megoldást.


Aznap éjjel borzasztó álmom volt, és nyálkás izzadtságban fürdőzve riadtam fel. Alig kaptam levegőt. Fel kellett ülnöm, és le kellett rántanom magamról a vékony takarót.

Bár az álom véget ért, a fagyos ujjak szorítását még mindig a torkomon éreztem. A lakóegység hűvös levegője azután megtette a hatását, és amikor végre fázni kezdtem, a kellemetlen érzés visszarángatott a valóságba.

– Mi az? – Kenzo gyengéden végigsimított a hátamon, és felkönyökölt mellettem az ágyban.
– Csak rosszat álmodtam – suttogtam. – Feküdj vissza nyugodtan!
Ő megrázta a fejét, és ülő helyzetbe tornászta magát.
– Meséld el inkább! – nyaggatott.
– Nem akarom. Túlságosan valódinak tűnt.
Kenzo tántoríthatatlan maradt.
– Ha nem alszol, én sem fogok.

Elmosolyodtam. Már pusztán a megnyugtató szavaitól könnyebben szedtem a levegőt, és felengedett a torkomat szorongató félelem. Csókot leheltem az arcára, ő pedig szorosan magához vont.

– Rendben van, de ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni! – kezdtem bele.
– Becsszó! – Kenzo gyöngéden kisimított egy tincset az arcomból. – Hogy is tehetnék ilyet!
Nem kellett az arca után kutatnom a sötétben ahhoz, hogy tudjam, komolyan beszél. Az utóbbi napokban minden rezdülését kiismertem.
– A megfigyelő gömbben voltam. – Miközben beszéltem, Kenzo ujjai a karomon futottak fel és alá. A sajátos mozdulat sem csiklandozás, sem simogatás nem volt igazán, mégis nagyon jól esett. – Ott volt Andrei is. Még nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy halott. Egyszerűen éreztem. Ahogy közelebb értem hozzá, láttam, hogy a karját a konzolon nyugtatja. Ugyanúgy, mint amikor először láttam, de most az ujját előre bökte. Olyan volt, mintha mutatni akarna valamit az odakint tekergőző sötétségben.
Nyeltem. Még elég friss volt az élmény, és a kellemetlen beszámolótól kiszáradt a szám.
– Azután lassan a panoráma fal felé fordítottam a fejem. Örökké tartó pillanatnak tűnt, mire végre sikerült kivennem, mire akarja felhívni a figyelmemet Andrei porhüvelye. Odakint az örök sötétségben egy alak lebegett nem messze az állomástól.
Végül nem bírtam ki sírás nélkül. Hagytam, hogy a könnyek meginduljanak az arcomon.
– Te voltál az – folytattam hüppögve. – A te alakodat láttam jéggé dermedve odakint.
– Semmi baj! – Kenzo esetlenül nyugtatni próbált. – Minden rendben van, csak egy álom volt. Látod? Semmi bajom nincsen.
– Még nincs vége. – Gyengéden eltoltam magamtól, amikor magához akart ölelni. – Ahogy megláttad, hogy észrevettelek, hirtelen ott álltál előttem. Áttörtél a megfigyelő gömb áttetsző falán, de azon mégsem látszódott sérülés nyoma. Egy pillanatra megkönnyebbültem, de te fagyos ujjakkal megragadtad a torkom. Fojtogatni kezdtél. Szemedben a kinti sötétség örvénylett. Ugyanaz a borzalom, ami eltorzítja a csillagok fényét, és mindent elnyel, ami az útjába kerül. Iszonyatos volt!

Amikor rájött, hogy végeztem, Kenzo újra próbálkozott az öleléssel, de ezúttal hagytam magam. Miközben csitítgatott, és arcomat gyengéden a mellkasához szorította, olyan érzésem támadt, mintha pontosan tudná, miről beszélek. A mozdulatainak apró rezzenése azt üzente, csak erre várt: a pillanatra, amikor tudatára ébredek, mi is folyik itt a Pharoszon.

A következő pillanatban már meg is győztem magam arról, mekkora butaság mindez. Gyorsan elhessegettem a paranoiás gondolatokat, és hagytam, hogy Kenzo gyengéd simogatása újra álomba szenderítsen.

Aznap éjjel már nem kísértettek különös látomások.


– Te is láttad?

Remegő ujjakkal mutattam a kinti sötétségben ragyogó fénypontokra. Napok teltek el a rossz álmom óta, mégis szinte azonnal visszatértek az emlékek a furcsa és rémisztő fantazmagóriáról, hogy odakint valami hatalmas és megmagyarázhatatlan borzalom leselkedik ránk.

– Mire gondolsz? – Aznap éppen Zaol ült mellettem a parancsnoki székben, mert Kenzo épp űrsétán volt a relé torony műszaki ellenőrzése miatt.

A lány meresztgette a szemét az ablakon keresztül feltárulkozó sötétségbe, de láthatóan nem vett észre semmi különöset.

– Semmi – feleltem. – Valószínűleg csak a fáradtságtól káprázott a szemem.

És valóban. Egy pillanatra még el is hittem, hogy a csillagok különös remegése pusztán a fáradt elmém torz játéka lehet, de aztán Zaol mindentudó arckifejezésébe ütköztem.

– Szóval már te is látod, igaz?
– Nem tudom egészen pontosan, hogy mire gondolsz – feleltem bizonytalanul.
– A lényre, mi másra! – vigyorgott Zaol.
– A lényre?
– Arra – bólintott nagy fejével a törpe nő, és bizalmaskodó ábrázattal közelebb hajolt. – Tudod, ami néha megrázkódik. Ettől tűnik úgy, mintha táncolnának a csillagok.
– Nem értem.

Zaol kissé megdöbbent. A reakciójától az az érzésem támadt, hogy úgy viselkedik, mintha egy olyan dolgot kotyogott volna ki, amit nem lett volna szabad.

– Keresd csak elő az állomások közötti üzenetváltásokat, amik a katasztrófákat követték!

Azután nem mondott többet, hiába is kérdeztem. Ott hagyott magamra a kommunikációs adatbázisban elrejtett információmorzsákkal.

Tudtam, hogy értesíteni fogja Kenzot, de egészen addig nem érdekelt, amíg meg nem találtam az adatbankban azokat az üzeneteket, amikre célzott. Akkor viszont meghűlt bennem a vér, és kisvártatva őrjöngeni kezdtem.


Amikor Kenzo visszatért az űrsétáról és csatlakozott hozzánk, épp Zaollal üvöltöttem. Olyan méreteket öltött bennem az indulat, hogy már nem bírtam megálljt parancsolni neki. Tajtékzottam.

– Miért nem mondtatok semmit, amikor megérkeztem?
– Nem akartunk felzaklatni – felelt bosszankodva Zaol.
– Innen átveszem, te már eleget tettél – korholta le Kenzo, és megpróbált átölelni.
Leráztam magamról a kezét. Válaszokat akartam, nem pedig lesajnálást, vagy felesleges nyugtatgatást.
– Mégis mikor akartátok elmondani?
– Úgy gondoltuk, jobb lesz, ha magadtól jössz rá. – Kenzo sóhajtott, és szikrázó pillantásokat vetett Zaolra, aki kezeit a magasba lökve lehuppant a kapitányi székbe, és a beszélgetés további részében inkább hallgatott.
– Mégis mitől lett volna jobb? – Idegesen a hajamba túrtam. Még mindig nehezemre esett felfogni, milyen kilátástalan helyzetbe kerültem.
– Nézd! – Kenzo tett egy lépést felém, én pedig ösztönösen elhátráltam előle. – Ez a lény reagál az érzéseidre. Próbálj megnyugodni, kérlek!
– Próbáljak megnyugodni? – Éreztem, hogy hullámokban tör rám a hisztéria. – Köszönöm a remek javaslatot! Mégis hogyan nyugodhatnék meg ebben az elcseszett helyzetben?
Kenzo feltartott kezekkel ismét közeledni próbált. Ahány lépést tett előre, én annyit hátráltam előle, amíg a lépések sorozata egyfajta abszurd tánccá nem alakult közöttünk.
– Mindenképpen meg fogsz nyugodni, de jobban jársz, ha magadtól próbálod meg.
Kenzo annyira komolynak tűnt, hogy berezeltem. Elfogott a rémület, ami talán még rosszabb volt, mint a düh.
– Mi fog velem történni?
Már-már a sírás kerülgetett, de Kenzo továbbra is nyugodt hangon próbált szót érteni velem. Csodáltam a kitartását.
– Semmi. Csak nyugodj meg, és megbeszélünk mindent, jó?
Tágra nyitott szemekkel bámultam rá. Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Zaolra pillantottam, aki arcát a tenyerébe temetve, lehajtott fejjel ült a kapitányi székben.
– Rendben – bólintottam. Egész testem remegett az elfojtott indulatoktól.
– Jól van! – Kenzo széttárt karokkal megindult felém, de én megráztam a fejem.
– Ezt most ne!

Az állomásra érkezésem óta először véltem felfedezni a sármos férfi arcán a csalódottság árnyait, amitől hirtelen elfogott a bűntudat.


– Ezt nem értem. – A kommunikációs konzol mellett ültem, és addig tornásztattam az agyam, amíg már úgy éreztem, begörcsöl. – Az aszteroida zavartalanul hatolt át rajta.
– Igen – felelte Kenzo, aki jobbnak látta tőlem távol, a vezérlő egység ablaka mellett támasztani a falat. – Az elméletem szerint azért, mert szervetlen anyag.
Kicsit jobban éreztem magam, amiért végre feltehettem a kérdéseimet, és nyílt válaszokat kaptam rájuk.
– Miért gondolod?
Kenzo helyett Zaol válaszolt.
– A Theta-821-es állomásról útnak indult mérnök miatt. – Kimerültnek tűnt ugyan a hangja, de folytatta. – Közvetlenül a lokalizált ionfelhő okozta katasztrófa után indult útnak a legközelebbi kolónia felé. Azóta nem hallottunk róla, a belső szektorokból meg nem küldtek mentőegységet az állomások legénységének kimentésére.
Kenzo átvette a szót, és levonta a következtetést:
– Szóval úgy gondoljuk, a mérnök meghalt. Vagyis a lény burka, amit membránnak neveztünk el, a szerves dolgokat csak befele engedi át magán, kifelé nem.
– Ez furcsa – jegyeztem meg.
– Nem – mosolygott sötéten Zaol. – Ami igazán furcsa az az, hogy mi szakadatlanul továbbítjuk az események előrejelzéseit a Naprendszer belsejébe, de a rádiójelek közül sem mindegyik jut keresztül a membránon. Például téged is próbáltunk figyelmeztetni, de az adás soha nem érkezett meg hozzád.
Próbáltam megemészteni az információkat.
– Tartalmuk szerint szűri az adásokat? – kérdeztem hitetlenkedve.
Kenzo fáradtan bólintott.
– De hát az lehetetlen! – Éreztem, ahogy megugrik a pulzusom az újra rám törő pániktól. – Hiszen végső soron mindegyik üzenet formája rádióhullám. Fizikailag, úgy értem, pusztán a hullámhosszok alapján nem tudja meghatározni a tartalmukat. Az képtelenség!

Kenzo hanyagul vállat vont, én meg először gyűlöltem érte.

– Nem találkoztunk még efféle létformával, és exobiológus sincsen egyetlen érintett állomáson sem. Szóval csak feltételezéseink vannak.
– Igen, és mik azok? – Fáradtan megdörgöltem az orrnyergemet.
Zaol tárgyilagosan válaszolta meg a kérdésem.
– Amivel a többségünk egyet ért, hogy ez a lény éppen erőt gyűjt a Naprendszer bekebelezéséhez.
– Tessék? – Teljesen ledöbbentett, hogy bárminemű érzelemtől mentesen képes beszélni az emberi faj kipusztulásáról.
– Persze nem tudhatjuk biztosan. – Kenzo erőtlenül mentegetőzni kezdett. – De a többség szerint ez lehet az oka annak, ami velünk történik.
Próbáltam összerakni az információkat, de nem sikerült összekapcsolnom abba a sorba, ami választ adott volna a férfi megjegyzésére.
– Mégis mi történik velünk?
Zaol felsóhajtott, és hadarni kezdett:
– A földi csalánozók és hasonló fajok megbénítják áldozatukat. Egyfajta természetes úton termelődő nyugtatót választanak ki. A mi érzéseinket ugyanezen elv mentén simítja ki ez a lény. Egy idő után nem vagyunk igazán dühösek, se vágyaktól túlfűtöttek. Nem lángol fel bennünk semmilyen érzés, nem igaz?
Kenzo az arcomat fürkészte, és óvatosan bólintott.
Lassan kezdett összeállni a kép bennem.
– Azt akarod mondani, hogy belőlünk nyer energiát a továbbhaladáshoz? – tettem fel végül a kérdést.
– Igen – felelte egyszerűen Kenzo. – Miután minket, hogy úgy mondjam, megemésztett, tovább fog haladni a Naprendszer belseje felé. Legalábbis ezt gondoljuk.
Olyan volt, mintha egy vödör jeges vízzel öntött volna nyakon.
– Azonnal figyelmeztetnünk kell a kolóniákat! – Akaratlanul is az előttem álló konzolra csaptam.
Kenzo ironikusan mosolygott, és az a mosoly egy csapásra minden érzést kiölt belőlem.
– Szerinted mi nem próbáltuk? Hahó! Nem engedi át a jeleket. Rémlik? Legalábbis egyet sem azok közül, amik fenyegetésről adnak számot.
Nem voltam képes feladni. Az agyam egymilliós fordulatszámon pörgött lehetőségek után kutatva.
– Próbáljuk akkor máshogy!
Kenzo megint megvonta a vállát. Legszívesebben képen töröltem volna.
– Már egy csomó mindent próbáltunk a kódolt üzenetektől az alternatív kommunikációs jelzéseken át. Semmi nem hatol át a membránon.
– Oké! – Csaptam megint a konzolra, de már az összes dühömet beleadtam a mozdulatba. – Akkor van valami javaslatod azon kívül, hogy ülünk a seggünkön, és várjuk, amíg megdöglünk?
– Nem sok. De első lépésként talán meg kellene nyugodnod, szerelmem.
– Hogyan nyugodhatnék meg? – A megjegyzésétől újult erővel lobbant fel bennem a harag. – Te meg vagy húzatva?
Kenzo immáron sokadjára vállat vont.
– Csak azt mondom, hogy ezzel a tempóval évtizedekbe telik, amíg ez az izé megemészt minket. Próbálj megnyugodni! Úgysem tehetünk már semmit. Azt javaslom, dőlj hátra, és élvezd a maradék életet!
Kenzo nyugodtan mosolygó arcát elnézve, végül megszületett bennem a felismerés.
– Te őrültebb vagy, mint Andrei!


Aznap éjjel egyedül bújtam ágyba, de az álom elkerült. Elborzasztott a gondolat, hogy egy láthatatlan gyomorban tétlenül kell várnom, hogy lassan felemészt egy eddig ismeretlen lény. Eszembe jutottak az elnyelt állomások közti üzenetváltások, amiket Kenzo érkezése előtt futottam át. Nem hagyott nyugodni a rémkép, ahogy a kétszáznál több, egymástól elszigetelt állomás legénysége kísértetiesen hasonló tapasztalatokat oszt meg egymással egy addig ismeretlen fenyegetés tárgyában. A sorok között egyértelműen tapintható volt a technikusok elméjén eluralkodó őrület.

Elborzasztottak a remegő csillagokról szóló beszámolók végeláthatatlan sorai, melyek az állomások végzetét jelentő jelenséget izgatottan üdvözölték. A rettentő, hátborzongató érzés tovább kúszott a gerincem mentén, amikor tudatosult bennem, mennyien hitték azt, hogy egy különleges, ritka jelenség felfedezésének részesei.

Azután jött a lassan tovagyűrűző döbbenet, amikor a megfigyelő egységeken állomásozók ráeszméltek, hogy a remegő csillagokról számot adó, belső régiók felé továbbított hírek nem jutnak keresztül a membránon. Az elszigeteltségre való ráeszméléssel egy időben az ionviharról jelzések is elakadtak.

Az utolsó, zaklatott üzenetváltások a Theta-821-es állomás szerencsétlenül járt technikusának eltűnéséről szóltak. Ezt követően már csak a melankolikus rezignáltság és beletörődés hangjai vertek visszhangot a membránon belül rekedt állomások között. A külvilág felé küldött segélykiáltások pedig teljesen elhaltak.

Eszembe jutott Kenzo kifejezése, hogy a lény valamiféleképpen kisimítja az érzelmi kilengéseket. Megőrjített a gondolat, hogy a csillagutazó idegen létforma nem csupán a heves érzéseket, hanem a túlélésért folytatott reményt is kiölte a körülbelül ötszáz bekebelezett emberből.

A következő időszak a beszámolók tanulmányozásával telt. Nappal összevetettem valamennyi üzenet lényegesnek vélt tartalmát a saját tapasztalataimmal, éjszaka pedig álmatlanul hánykolódtam, ahogy az újabb és újabb elborzasztó részletek rémképzetek formájában ostromolták az elmém még küzdeni vágyó, épségben maradt részét.

Egyre többször láttam megremegni a lényt. A csillagok fénye különös táncot járt néha akkor is, amikor nem néztem oda. Éreztem, ahogy egy idegen tudat próbál beférkőzni az épen maradt elmém körbebástyázott fala mögé.

Valahogy tudtam, a legnagyobb eséllyel akkor csaphat le rám, amikor boldog öntudatlanságba merülök. Egy pontig sikeresen küzdöttem a rettegett álmok ellen, azután váratlanul, minden előzmény nélkül kidőltem.

Nem tudom, mennyi időt tölthettem alvással, de csupán egyetlen zavaros álomképre emlékszem, ami nem a lénnyel volt kapcsolatos. Ezért külön leróttam a hálám mindenféle istenséghez, akit csak ismertem.

A különös látomásban Alfa-Y2Q járt a lakóegységemben. Egy alkalommal, amikor álmomban megriadtam, a droid épp a karomba mélyesztette mechanikus szemfogait. Máskor azt mondta, a kedvesévé tesz. Minának szólított, s kedveskedve az éjszaka gyermekének becézett. Megint egy másik pillanatban ismét a karomba mélyesztett szemfogait bámultam az álom ködös szövedékén keresztül, és láttam, ahogy nanitok milliárdjait fecskendezi a vérembe. Az apró robotok fekete folyamként özönlöttek a bőrömön ejtett sebekbe.

Majd egyszer csak felébredtem. Soha nem éreztem magamat annyira kipihentnek, mint akkor. De aztán jött a felismerés. Attól féltem a tűz időközben kialudt a lelkemben, ám az ébredés után nem tapasztaltam a melankólia jegyeit magamon.

Egyedül a végtagjaim sajogtak. A később felrémlő álmokat úgy gondoltam, az alkaromon sorakozó, pontszerű sérülések igazolásaként teremthette az elmém. Akkor legalábbis még ezzel nyugtattam magamat.


Napokkal később Kenzo és Alfa-Y2Q társaságában még mindig a kommunikációs konzol kijelzője előtt görnyedtem. Addigra már kétszer is áttanulmányoztam valamennyi üzenetváltást, amit a megfigyelő állomások váltottak a lényről.

– Az Eris lehet a megoldás – jutottam a végső következtetésre.
– Nem tudom, mire gondolsz. – Kenzo közelebb húzódott. Hosszú ideje akkor láttam először izgatottnak. – A nekik küldött üzenet…
– Nem így értettem – vágtam gyorsan a szavába, mielőtt elfelejtem a gondolatot. – Ha valamilyen módon el tudnánk érni, hogy felfigyeljenek ránk, talán idejöhetnének.
– Nem értem, az hogyan segítene rajtunk.

Felkacagtam. Őrült ötletem teljesen nevetségessé vált, de már nem volt értelme visszaszívni a kimondott szavakat. Végigkövettem hát a gondolatom fonalát, és megosztottam Kenzoval is.

A kadétok vámpírok. Vagyis nem élnek. Élőhalottak. Ha idecsalogatnánk őket, és vámpírrá tennének minket, talán elhitethetnénk a lénnyel, hogy mi is élettelen aszteroidák vagyunk.

A végén már annyira nevettem, hogy Kenzora is ráragadt egy kis jókedv. Végül becsatlakozott egy erőtlen mosollyal.

– Beszélhetnénk, dr. Jones? – Legnagyobb meglepetésemre Alfa-Y2Q igazán emberi hangnemet ütött meg.
Igazából a felismerés jobban megdöbbentett, amikor rájöttem, érkezésem óta először szól hozzám.
Persze – feleltem bizonytalanul.

A robot intett, hogy kövessem, én pedig tanácstalanul a nyomába szegődtem. Kenzo mellett elhaladva a férfi is jelezte, nem érti, mi történik, de egy intéssel biztatott, hogy járjak a dolog végére.

Alfa-Y2Q a lakóegységembe kalauzolt, és becsukta az ajtót maga mögött. Egy kicsit nyugtalanított a droid furcsa viselkedése, ezért rögtön a tárgyra tértem.

– Mi az, amit nem mondhatsz el a parancsnokod előtt?
– Dr. Jones. A következtetése meglepően helyes.
– Az Erisre gondolsz? – kérdeztem értetlenül.
Alfa-Y2Q furcsán emberi gesztussal válaszolt: biccentett.
– A többieknek hogy hogy nem jutott eszükbe?
– Ők már túlságosan fertőzöttek – felelte monoton hangon a droid. – Beletörődtek a pusztulásukba.
Átgondoltam, miért is hívott félre Alfa-Y2Q, és feltettem az igazán lényeges kérdést.
– Te mióta tudod, hogy az Eris a megoldás?
A droidból záporozni kezdtek az információk:
– Túl későn jöttem rá. Az elnyelt állomások legénysége akkor már menthetetlen volt. Mentálisan leépültek. Akkor már magukban hordozták a lény esszenciáját, ezért veszélyt jelentettek az emberiségre. Őket már nem menthettem meg.

Rettentően meglepett, a droid mennyire tisztán beszél a kialakult helyzetről. A folytatástól azonban kirázott a hideg.

– Színlelnem kellett, hogy feltűnés nélkül átalakíthassam a Pharosz programját – folytatta monoton hangon Alfa-Y2Q. – El kellett hitetnem a kapitánnyal, hogy egy szórakoztató meghibásodásban szenvedek. Ez azonban nem volt elég, szükségem volt valakire, aki még kellőképpen tiszta maradt ahhoz, hogy módosíthassam a küldetésre. Akit nem fertőzött meg a lény sötétsége.

Miközben beszélt, bevillant az álmom. Úgy éreztem, az emlékfoszlányok darabokra szaggatják a lelkem. Bár az elmém őrülten tiltakozott ellene, kezdtem összerakni, mi a szerepem az Alfa-Y2Q által előadott történetben.

– Mit műveltél velem? – A hangom megremegett.
Alfa-Y2Q kissé oldalra billentette a fejét.
– Alkalmassá tettelek a küldetésedre.
– Miféle küldetésre? – kérdeztem, bár már sejtettem a választ.
El kell érned az Erist.

Gyorsan felidéztem az égitestek legutóbbi helyzetét a kommunikációs konzol kijelzőjéről. Végeztem egy kis fejszámolást, és hitetlenkedve leesett az állam.

– Kilencvenhat év múlva lesz a legközelebb a Pharoszhoz, és akkor is irdatlan távolságra halad majd el mellette.
– Meglepően közel jársz. Egész pontosan kilencvenhét földi év nyolc hónap és négy nap múlva közelíti meg legjobban az állomást, és valóban, soha nem érnéd el megfelelő löket nélkül.
– Löket? – tettem fel a kérdést, de a válasz már nem érdekelt. Megtudtam a nekem szánt feladatát, és nem tetszett. Az agyamat már a menekülő utak felderítésére állítottam, miközben a számmal próbáltam időt nyerni.
– A tudatára ébresztettem a Pharoszt – felelte Alfa-Y2Q. – Szükséges lépés volt, hogy elvégezhesse a neki szánt feladatot.
– És mégis mi lenne az?
– Megvédeni az emberiséget.

Amíg beszéltettem a droidot, eszembe jutott a gyalogsági bökő a párnám alatt. Odanyúltam, de a markolat faborítása helyett a levegőt tapintottam.

– Mit tettél? – fordultam vissza Alfa-Y2Q felé.
– A Pharosz önmegsemmisítő programja perceken belül aktivizálódik, ahogyan a többi állomásé is a membránon belül.
– Ez őrület!

Idegesen a hajamba túrtam, és kétségbe esve gondolkoztam azon, hogyan menekülhetnék ebből a helyzetből.

– Nem, az őrület titeket fertőzött meg – folytatta Alfa-Y2Q társalgási stílusban. – Nálad még sikerült meggátolnom a folyamatot, ezért is szántam neked a feladatot.
– Persze, a feladatot! – Hisztérikusan felnevettem, és megpróbáltam kitörni a helyiségből.
Az ajtó előtt álló droid könnyedén visszalökött a lakóegység közepére.
– Igen – felelte teljesen komolyan. – Az előbb hoztam a tudomásodra. Kapcsolatba kell lépned az Eris-szel.

Tudtam, mi következik, mégis képtelen voltam rá felkészülni. Alfa-Y2Q minden kérdésemre részletesen felelt, ezért tehetetlenségemben addig húztam az időt, ameddig csak lehetett.

– Miért nem te mész, mi? – Éreztem, ahogy az adrenalin szétárad a véremben.
– Nekem felügyelnem kell rá, hogy az önmegsemmisítő program végig fusson, és senki ne akadályozhassa meg az állomások pusztulását. Ezáltal a belső kolóniák és az erisi különleges egység figyelme is a szektorra irányul majd. Ne aggódj, a vámpírok remekül látnak a világűrben! Meg fognak menteni.
– Ja! – Egy horkantással jeleztem, mennyire őrültség az egész, de nem voltam biztos benne, hogy a droid felfogja az iróniát, ezért folytattam: – Legrosszabb esetben kilencvenhét év múlva kihalásznak majd a vákuumból. Addig meg imádkozhatok, hogy a nanitjaid életben tartsanak.
– Életben fognak tartani, bízz bennem!
– Azzal elkéstél.
Menned kell – jelentette ki váratlanul, minden előzmény nélkül Alfa-Y2Q.

Épp csak egy pillanatig tartott, mire felfogtam, mit jelentenek a szavai, de már késő volt. A droid lábszárán kinyílt egy titkos rekesz, ahonnan emberi léptéket meghaladó gyorsasággal rántotta elő Zaol ionvetőjét.

Azután tüzelt.


A lakóegység falába robbantott lyukon keresztül szinte azonnal kirántott a vákuum az odakint terpeszkedő sötétségbe.

Furcsán éreztem magam, mert a tudatomnál maradtam. Azt hittem, majd valamiféle hibernált állapotba kapcsolnak a vérembe fecskendezett nanitok, de erről szó sem volt. Érzékeltem a külvilág minden rezdülését. Bőrömet égette a világűr irdatlan fagyossága, hallani viszont csak a saját gondolataimat hallottam.

Majd néhány pillanat múlva jött a robbanás. Megpróbáltam a karomat védekezésből magam elé kapni, de nem sikerült. Azután a lökéshullám beletaszított a sötétségbe.

A fények végeláthatatlanul pörögtek körülöttem, a csillagok fénypontjai vékony csíkokká mosódtak. A tekintetemet próbáltam egy biztos ponton megpihentetni, de nem sikerült.

Lehunytam a szemem. Pillanatok alatt émelyegni kezdtem.

Eszembe jutott a kilencvenhét év.

Kinyitottam a szemem. Mozdulatlanságba dermedve émelyegtem a végtelen és hangtalan sötétségben.

Gondolatban felüvöltöttem.

Később megálltam az ordításban, majd ismét üvölteni kezdtem.

Azután rájöttem, hogy nem kell megszakítanom az ordítást pusztán azért, hogy levegőt vegyek.

Előző oldal Randolph Cain
Vélemények a műről (eddig 3 db)