Miről írjak, és kinek?

Külvilág / Közélet (76 katt) Norton
  2020.03.07.

Előrebocsájtom: én nem tartom magamat igazi írónak. Szeretek ezzel foglalkozni, és ennyi. Ám ha már az ember írásra, vagy akár blogolásra adja a fejét, akkor nem árt, ha megpróbálja jól csinálni, úgy, hogy másoknak is tetsszen. Mert e nélkül mi értelme lenne az egésznek?

De egyáltalán, hogyan lehet jól írni? Miből tudhatom meg, hogy amit csinálok az jó?

Evidenciának tűnhet, hogy ezt leginkább az olvasói visszajelzésekből tudom leszűrni, de szerintem ez nem ennyire egyszerű.

Nem biztos, hogy azért nem tetszik valami az olvasóknak, mert az rossz, és fordítva… nem biztos, hogy azért tetszik valami, mert az valóban jó. Főleg akkor van így, ha egy vakbuzgó olvasócsoportról van szó.

Hogy milyenek a vakbuzgó emberek? Leírok róla egy esetet. Nemrég találkoztam egy barátommal, akit már évek óta nem láttam. Az illetőről tudni kell, hogy versenyszerűen sakkozik. Én nem tudok sakkozni. A lépéseket ismerem ugyan, de ez még nem jelenti azt, hogy sakkozni is tudok.

Valahogy nem tud komolyabban lekötni a dolog. A lényeg az, hogy az illető éppen egy sakkozó összejövetelre ment, és meghívott engem is. Mivel éppen ráértem, vele tartottam. Persze útközben azért megittunk egy sört.

A találkozón aztán eléggé idegennek éreztem magam. Szóba került az „A csoport”, a „FIDE”, az „Élő-pontok”, és minden olyan dolog, ami az én számomra borzasztóan idegen volt.

Már éppen kezdtem elunni magam, amikor egy nálam vagy tíz évvel fiatalabb, pattanásos képű pasas, olyan kijelentést tett, hogy szerinte egy átlagos sakkozó értelmesebb, mint egy átlagember.

Ezt akár magamra is vehettem volna, mivel én egy átlagember vagyok. Azt feleltem neki, hogy ez csak egy játék, vagy inkább egy sport, ami szellemi ugyan, de nem ez a mérvadó.

Nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem erről, ami nem is csoda, mert az illető nagyon elvakultnak tűnt. Ő tényleg meg volt arról győződve, hogy egy átlagos sakkozó értelmesebb, mint egy átlagos ember.

Talán a sakkozók már nem is emberek? És mi az az átlagos? Csak a sakk létezik, és semmi más?

Egy „fanatikus” mentalitású ember számára biztosan ez a természetes, mert ő felvesz egy fekete-fehér kockás szemüveget, és azon keresztül látja a világot. Ahhoz mér mindent.

Ha valaki jó sakkozó, az nagyon értelmes, ha csak egy átlagos sakkozó, akkor már kevésbé értelmes… persze még ő is értelmesebb, mint egy „átlagember”. Aki pedig egyáltalán nem tud sakkozni, az valószínűleg már szinte „értelmetlen” lesz a szemében.

Lehet az egy agysebész, egy vegyészmérnök, egy két diplomás pedagógus, vagy egy kiváló autószerelő, teljesen mindegy.

Ha nem üti meg az átlag sakkozó tudását a táblán, akkor ő már csak az „átlagemberek” közé fog tartozni, tehát kevésbé értelmes, mint az „átlag sakkozó”. Lehet ezen vitatkozni? Szerintem felesleges.

Az ilyen gondolkodásbeli torzulások miatt tartom veszélyesnek azt, ha valaki túlságosan belemerül egy hasonlóan fanatikus mentalitású közösségbe. A téma szinte teljesen mindegy. Valakinek a sakk a fixa ideája, valakinek az írás, a motorozás, a fitnesz és a többi.

A fitneszőrültek számára például az emberek két részre oszlanak: kövérek és soványak, vagy fittek és lusták.

Vannak spirituális őrültek, akiknek a „belső béke” a mérvadó, bár azt csak igen ritkán tapasztalják meg.

Szerintem nem jó, ha valaki túlságosan megszállottjává válik egy témának.

Érdemes ezt leírni? Nem tudom. Érdemes egy emberi tulajdonságot bemutatni? Fogalmam sincs.

Egy karakter ábrázolása olykor egészen szélsőséges hatást válthat ki az olvasókból - és általában azokból váltja ki a hatást, akik egyes vonásaikban ugyanolyanok, mint a bemutatásra szánt figura.

Képzeljünk el egy szőke nőt, aki beül a fodrászhoz, és folyamatosan jár a szája, mint a kacsa segge. Pá, pá, pá, pá, pá!

Belekezd egy történetbe, de nem fejezi be, mert menetközben az eszébe jut valami más, és akkor már arról beszél. Arról viszont eszébe jut egy tíz évvel azelőtti dolog, és már az lesz az új témája. Mindent összemos mindennel. Nem egy „meditatív alkat”, mert úgy tűnik, mintha képtelen lenne az elcsendesedésre. Olykor nem is lehet érteni, hogy miről vagy kiről csacsog. Sokat beszél, de keveset mond.

Valakinek borzasztóan fárasztó egy ilyen embert hallgatni. Talán már a fodrász is alig várja, hogy végezzen a munkájával, mert ha nem tudja ösztönösen elterelni a figyelmét valami másra, akkor fél óra alatt vagy két évet öregszik.

Ha egy ilyen nő elolvas egy karakterábrázolást, ami éppen róla szól, akkor általában két eset lehetséges: vagy nagyon fog neki tetszeni, vagy nagyon nem.

Ha nagyon tetszik, az valószínűleg azért lesz, mert az illető nem saját magát látja meg az írásban, hanem valaki mást. Ilyenkor dicséret következik.

Kiderül, hogy a szerző valóságos zseni, aki értéket ad az olvasónak.

Ha viszont a szőke hölgynek van annyi intelligenciája, hogy önmagát látja meg a sorok között, akkor viszont már negatív kritika jön.

Kiderül, hogy a szerző egy primitív bunkó, aki még írni se tud, és minimum hagyja abba az írást, de ha lehet, akkor inkább akassza fel magát.

Akkor most milyen is az az iromány? Zseniális, vagy kegyetlenül rossz?

Ez valóban az olvasói visszajelzésektől függ? Vagy magától az olvasótól? Nem egyszerű a kérdés. Már ha tényleg kíváncsi rá az ember.

És akkor még nem beszéltem arról, hogy mi van akkor, ha nem csak egy emberi tulajdonságról, hanem egy egész társadalomról szól egy eszmefuttatás. Vagy esetleg egy olyan jelenségről, ami valamiért nem tetszik a szerzőnek, és meg akarja mutatni, hogy miért nem.

Egy dolgot elárulhatok: egyesekben ez olykor gusztustalanul ki tudja vágni a biztosítékot.

De mit kell ahhoz tenni, hogy jó sokan mondják azt, hogy „ez remek”.

Nyilván olyat kell írni, ami tetszik nekik. Ez lehet egy szórakoztató, de semmitmondó történet, vagy éppen az, amit hallani akarnak magukról vagy a világról.

Még akkor is, ha a szerző nem ért egyet az ő világképükkel, de tudja, hogy az adott közönségnek az tetszeni fog. Vagyis a szerző kiszolgálja őket.

Megéri ez vajon?

Persze költői a kérdés, mert minden eset más, az viszont biztos, hogy olyan nincs, hogy valami mindenkinek tetsszen.

Ha szerencsések vagyunk, akkor hasonlóak vagyunk, mint a többség; ám ha nincs szerencsénk, akkor már alakoskodnunk kell ahhoz, hogy „eladjuk magunkat”.

Ha viszont állandóan a többség igényeinek akarunk megfelelni, akkor egy idő után már önmagunk felé válunk igénytelenné.

Megeshet az is, hogy elveszítjük az objektivitást, vagy azt a belső iránytűt, ami különbséget tesz az igaz és a hamis, a fontos és a lényegtelen, vagy a jó és a silány között, mivel az érdekek egy idő után felülírják a természetes igazságérzetünket.

Belevegyülünk egy közösség fanatizált mentalitásába.

Szerintem hosszú távon ez egy igen veszélyes csapda, és az ember fia nem is hinné, hogy adott esetben mekkora árat fizethet érte.

Ezért én azt mondom, hogy az írással foglalkozó egyéneknek a valóban „szakmai” jellegű kritikákat érdemes figyelembe venniük, de mindenki arról és úgy írjon, amiről és ahogy ő akar, ne pedig másoknak akarjon megfelelni.


Vége

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 7 db)