Az ajándék

Horror / Novellák (786 katt) Jávorszki András
  2020.02.15.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/2 számában.

A négylovas hintó elhagyja a város legszélső, szegényes házait, és nagyot döccen, amikor a terméskövekből rakott, széles útról ráfordul a keskenyebb, kanyargós földútra. Még hallom, ahogy a messzi templom toronyórája ráérős tempóban hetet üt. Ebben a percben rákezd a kemény szemű, februári eső is, aminek egész nap lógott a lába, s én hallgatom, ahogy ritmust ver a fogat tetején. Közben hűvös szél rohan végig a sötétbe bújt vidék felett, cibálja a földutat szegélyező kopasz nyírfákat. A lankás oldalú, kásás hóval borított dombokon túl, amerre a hintóm most tart, vár a régi udvarház, és vár rám a lányom. A ház nagy és csendes, még a szú sem perceg ilyenkor, s ő nem szeret egy szál magában otthon ülni. Szerencsére a teendőm ma nem szólított el otthonról sok időre.

Régebben sokat meséltem a lányomnak arról, milyenek voltak azok az idők, amikor még én is gyermek voltam, ugyanolyan elragadó kislány, amilyen most ő, és hogyan éltem ugyanabban az ódon kúriában. Most, ahogy őrá gondolok, szinte látom magam előtt, ahogy az ablaknál ülve várakozik türelmesen, majd ásít egyet és lemászik az ablakpárkányról. Lefekvés előtt még egy vaskos fahasábot vet a kandallóba, olyat, amit a tűz sokáig harapdálhat, aztán fázósan bebújik az ágyamba, s bár a fülére húzza a takarót, az izgatottságtól nem tud elaludni. Várja az új babát, az új játékszerét.

Sok babája volt már; számtalanszor leptem meg ilyenfajta ajándékkal. Bár a városi népség nem éppen adakozó, azért mindig találok olyan embert, aki némi ezüstpénzért, vagy egyéb dolgokért cserébe szerez nekem egyet. Amikor a gyermekem a legelsőt kapta, még nem tudott szinte járni sem. Volt már neki szőke és vörös, meg fekete is; legutóbb éppen egy barna volt a kedvence. Mindannyian szép ruhákat viseltek és finom illatuk volt, mert mielőtt hazavittem, átöltöztettem őket és drága rózsaparfümöt cseppentettem a bőrükre. Soha nem volt még másféle játéka, és azt hiszem, nem is hiányoztak neki egyéb dolgok. Neki elegendőek a babák, amik persze vannak más gyerekeknek is; drága porcelánbabák, vagy kukoricacsuhéból font olcsó játékszerek, de ilyesfélék biztosan nem. Efféle játékokkal igazán nem dicsekedhet rajta kívül senki.

Nekem is sok babám volt kislánykoromban, de azokból ma már egy sincs meg. Mindet elvették tőlem, amikor eljött az ideje, de azért jól emlékszem rájuk ma is. Egy angyali szőkeség volt az első játékom, és én is egy pontosan ugyanolyat adtam először a leányomnak ajándékba.

Még a gondolataimba mélyedek, a hintó lassan felkaptat a kopár dombgerincre. A hideg, késő téli eső már nem csapkod, hanem egyenesen záporrá duzzad. A dűlőút pillanatok alatt felázik, a víz magával sodorja az olvadó hó elszürkült rögeit, és a lovak patái kopogás helyett most már cuppogva verik a sarat. De ez nem számít, hiszen mindjárt hazaérek. Ha nappal volna, innen már látni lehetne az otthonomat.

Sokszor együtt játszunk a babákkal, hiszen mi lehetne jobb szórakozás egy anya és a lánya számára? Ő a kis zsúrasztalkához ültetni, vagy átöltöztetni szereti őket a legjobban. Én fésülgetni. Persze a lányom önző, és azt szeretné, ha mindig csak az ő haját fésülném, de ilyenkor azt mondom neki, a babáknak is ugyanúgy kijár a gondviselés, még akkor is, ha ők valójában nem éreznek az egészből semmit.

Többször szóvá tette már, bántja az, hogy örökké ő sem tarthatja meg őket. Egyet sem. Időről időre elviszem ugyanis a régieket, és azokat nem látja többé. De ez csak addig fáj neki, amíg nem kap tőlem egy másikat. Mert ahogy megvan az újdonsült játéka, ahogy belefúrja az arcát az illatos hajukba, megérinti a szép ruhájukat, már nem is hiányoznak neki az előzőek. Mindig elmeséli az új játékainak, milyenek voltak azok, akik már nem lehetnek vele. Persze tudja jól, hogy ez butaság, mert úgysem hallják, mégis szeret hozzájuk beszélni. Én pedig olyankor elképzelem, hogy vajon mit válaszolnának?

A döcögő fogat befordul a tornácos, hófehér falú úrilak elé és megáll. Látom a tűz fényét a hálószoba ablakában, és az eső moraján túl is hallom a csaholó kutyákat. Most majd napokig nem hagyom magára a gyermekem; együtt játszunk az új babával, ami itt hever mellettem az ülésen, gödröcskés arcával mosolyogva rám. Az ölembe veszem, amikor az ajtó nyílik, a kocsis a karját nyújtja, és lesegít a lépcsőn. Pénzt adok neki, ő pedig biccent, felül a bakra, és visszaindul a város irányába. Még egy perc, és a lányom kezében lesz az ajándékom, ami ugyanolyan törékeny, bűbájos és rózsaszín bőrű, akár az előzőek.

Bizony, az időjárás ma eléggé barátságtalan, ezért alaposan bebugyoláltam, hogy még egészen meleg legyen a kis test, amikor átadom.

Előző oldal Jávorszki András
Vélemények a műről (eddig 2 db)