Morrison sírja

Fantasy / Novellák (166 katt) n13
  2020.04.22.

Ki ne hallott volna a híres Doors zenekarról és frontemberéről Jim Morrisonról? Én is nagy Doors rajongó voltam. Jim sajnos 1971. július 3-án Párizsban elhunyt, földi maradványait a Pere-Lachaise temetőben helyezték végső nyugalomra, sírjához azóta is sokan zarándokolnak.

Tavaly télen Párizsban jártam egy üzleti ügyben. Az Au Royal Mad-ben foglaltam szállást, a Rou Seadainen. Onnan pár perces gyaloglás csak a Pere-Lachaise temető, és mivel ki akartam szellőztetni a fejem a hosszú és kimerítő tárgyalás után, elhatároztam, hogy felkeresem Jim Morrison sírját.

Nagy pelyhekben szállingózott a hó, kabátom hajtókáját fázósan felhajtottam, amint a temető irányába sétáltam. Párizs télen is gyönyörű. Mire odaértem, döbbentem rá, hogy egy dologgal sajnos nem számoltam, és ez pedig a nyitva tartás. Hatalmas volt a csalódásom, amikor a kapun észrevettem a láncot és a lakatot. A falon lévő táblán ott virított, hogy a temető hétköznap kilenctől fél hatig van a nyitva. Órámra néztem, fél hat múlt tíz perccel. Csalódottan topogtam a hóban, annál is inkább, mert Morrisonon kívül még Edith Piaf vagy Moliere sírját is megnéztem volna. Egyedül voltam, sötétedett, a hóesés meg egyre erősödött. Hirtelen egy alakot vettem észre a kapurács mögött. Biztos itt dolgozik, jutott az eszembe, és hirtelen ötlettől vezérelve odakiáltottam neki.

- Bocsánat! Beszélsz angolul?
- Persze, haver! Tudok segíteni? - válaszolt egy kellemes mély hang.
- Itt dolgozol? – kérdeztem.
- Úgy is mondhatjuk – hangzott a válasz.

Elhadartam neki, hogy a nagy rock legenda, Jim Morrison sírját szerettem volna látni, de sajnos nem értem ide időben, holnap meg utazok haza. Szóval nagyon gáz, de ha be tudna mégis engedni valahogy, az nagyon jó lenne, és nem is lennék hálátlan. Tűnődő arcot vágott majd, hirtelen azt mondta:

- Ok, haver, végül is miért is ne? – azzal a kapuhoz ment, kicsit mókolt, majd a lánc tompa puffanással a hóba esett. Résnyire kitárta a kaput. - Gyere utánam! – intett felém és dúdolva elindult.

Annyira megörültem, hogy futva indultam utána. Jó is, hogy vezetett, mert eléggé sötétedett, fényt csak a négyszögletes állólámpák és a sírokon égő gyertyák adtak. Elég félelmetes ilyenkor egyedül egy temetőben kószálni. Szerencsére mi ketten voltunk, a gondnok fiú előttem ment, mutatta az utat, én meg igyekeztem tartani vele az iramot. Nemsokára oda is értünk, és vezetőm egy kis kocka alakú sírra mutatott.

- Ez az, itt van eltemetve! Mindig van friss virág a síron. Volt régen egy kis mellszobor is, de azt időközben ellopták.

Ahogy lenéztem, a síron tényleg az volt olvasható: James Douglas Morrison 1943-1971. Pár percig csöndben álltunk. Nagyon hideg volt, jeges szél fújt, és be is sötétedett. Zsebemből gyorsan előhúztam a telefonomat és lefényképeztem a sírt és környékét, illetve pár gyors szelfit is lőttem csak úgy nagyjából, hogy meg tudjam majd mutatni a barátoknak sörözés közben, ha úgy alakul…

- Haver, menned kéne! – szólalt meg a gondnok.
Természetesen értettem, mire gondol, nem akartam, hogy baja legyen miattam.
- Nagyon köszönöm a kedvességedet! – mondtam, majd a kabátzsebembe nyúltam és elővettem a pénztárcámat. Kicsit kotorásztam, aztán észrevettem, hogy majdnem az összes készpénzem elköltöttem, csak a hitelkártyám, meg némi apró maradt a tárcámban. Kínos.
- Hagyd csak! – mondta a gondnok. Azon az úton vissza tudsz menni, ahonnan jöttünk.
- Te nem jössz? – kérdeztem.
- Menj csak nyugodtan, majd megyek én is. Aztán még hozzátette: - Ne feledd! Csak egyszer halsz meg, ne akarj lemaradni róla!
Morbid poén volt, de úgy éreztem, nem most van az ideje vitatkozni.
- Rendben, és köszönöm még egyszer! – azzal gyorsan megindultam a kijárat felé.

Azt mondják, a visszaút mindig rövidebb, mondjuk, a hideg és a barátságtalan hely is fokozta az igyekezetemet. Nem sokkal később már a szállásomon voltam. Készítettem egy forró teát, és közben azon gondolkodtam, hogy milyen kedves volt ez a gondnok, és milyen kínos, hogy nem volt nálam kápé. Pedig még meg is ígértem neki, hogy nem leszek hálátlan. Elhatároztam, hogy jóváteszem. Másnap úgyis csak dél körül indul a gépem, reggel visszamegyek, adok neki némi kis pénzt. Ezzel megnyugtatva magam nemsokára már az igazak álmát aludtam.

Másnap már kilenc órára odamentem a temetőhöz. A hóesés már elállt, és még a nap is előbújt. A ravatalozó mellett volt egy kis lapos tetejű épület, valami irodaféle, ki volt írva, hogy ügyfélfogadás. Bent egy idősebb hölgy fogadott fekete ruhában. Nála érdeklődtem a gondnok fiú felől. Miközben meséltem neki az éjszakai kalandomat, az idős hölgy egyre furcsábban méregetett.

- Monsieur! Nagyon sajnálom, de nálunk nincs ilyen fiatalember. Az kapukhoz is csak a biztonsági szolgálatnak van kulcsa! És ha most megengedi…
- Értem és köszönöm! – mondtam, majd zavaromban kihátráltam az irodából.

Nagyon furcsálltam a dolgot, de mivel már sietnem kellett, ezért visszamentem a szállásomra, összeszedtem a poggyászaimat, és kijelentkeztem, aztán fogtam egy taxit, ami kivitt a Charles de Gaulle-ra. Amíg a reptéren a sorban a poggyászellenőrzésre vártam, elővettem a telefonomat, hogy átfussam a tegnapi fényképeket. A legtöbb kép egész jó lett, látszott a sír és a környéke, illetve jómagam, ahogy ott állok mellette, de legnagyobb megdöbbenésemre a fiatal gondnok egyik képen se szerepelt.

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 3 db)