Karantén idején

Külvilág / Közélet (1723 katt) Petya
  2020.05.04.

Mióta bezárták a pubot, nem dolgozom. Lassan két hónapja. Amikor elkezdődött, nagyon mérges voltam. Úgy éreztem, megfosztottak attól, amit szeretek csinálni. Ez nem olyan munkahely, amit otthonról lehet végezni. Nincs sörcsap a konyhában. De ha lenne is, akkor sem gyűlhetnének oda azok a vendégek, akik miatt szerettem dolgozni. Látom a képeket az önkéntes karanténba vonulókról. Olvasom a kéréseket: maradj otthon, ments életet, ne hagyd el a lakást, ha nem muszáj. Egyesek odáig merészkedtek, hogy sütnek, főznek, jól érzik magukat, elindulnak befelé, ha már kifelé nem tudnak. Elindult a tik-tok láz, a konteógyártás a vírus körül. Én pedig a szemöldököm húztam minden egyes ilyen alkalommal. Ezeknek nem tűnik fel, mennyire tenyérbemászóak?

Egy barátommal beszélgettem, mi a véleménye a kialakult helyzetről. Szerinte minden a legnagyobb rendben. Tanárként az állása nem szűnt meg, köszöni remekül elvan. Azok pedig, akik elvesztik az állásukat, majd megoldják valahogy. Mikor felvetettem, hogy a kormánynak nem kéne-e megtámogatni azokat, akik szorult helyzetbe kerültek (tekintettel arra, hogy kormányzatilag zártak be a munkahelyek), azt válaszolta isten ments, hogy segélyosztás induljon. Hát ennyire rengette meg az én barátomat a mások baja. Munkanélküli segély jár három hónapig, aztán még valami kis alamizsna, oszt jónapot. Nem kérdeztem meg, de motoszkált a fejemben a kérdés: Ha hatóságilag lefoglalják a lakásukat, hogy koronavírusos betegszállót csináljanak belőle, akkor ahhoz mit szólna? Mondhatom, rendesen kiábrándultam a barátomból.

Londonban élek. Azért költöztem ide, hogy világot lássak, éljek. Itt jár, a munkáltatón keresztül az állam fizet úgy nevezett „furlough”-t. Utolsó három heti kereslet átlagának a nyolcvan százalékát. Mondanom se kell, nem lett annyi, amiből az albérletet fizetni tudnám. Pedig úgy vártam, mint a messiást az összeget, de nem derült ki sokáig, mi alapján számolják majd, mennyi is lesz pontosan. Az én esetemben kemény heti £86.

Egészen addig a főbérlővel baráti volt a kapcsolatom. Mikor megtudta, fizetésképtelen vagyok, segített két ízben is munkát találni. Először egy mosodában napi £30-ért, másodszor pedig egy kisboltban £40-ért. Remek lehetőségnek hangzik, ki is próbáltam mindkettőt, de végül úgy döntöttem, ott hagyom, nem ezért költöztem Londonba, hogy feketén dolgozzak minimálbér alatt. A válaszom nem tetszett neki. Szerinte vírus-helyzet ide, vírus-helyzet oda, az élet nem áll meg. Neki is fizetni kell az albérletet, ezért nekem is. Utcára tett. Elméletileg hajléktalan voltam pár órán keresztül, gyakorlatilag azonnal felhívtam a munkahelyemet, ahol megengedték, hogy a zárva tartás idejére beköltözhessek a pubhoz tartozó egyik motel szobába. Már több, mint két hete lakom itt, most is az ágyban pötyögöm a gondolataimat.

Azért írom le ezt, mert azt vettem észre magamon, tavasszal kiütközik rajtam egy elég kemény depresszió. Tavaly kezdődött. Majdnem hazamentem. Akkor is a főbérlő barátom tartotta bennem a lelket. Ezúttal viszont már elengedte a kezem. Fizetőképes bérlőre van szüksége. Megtanultam, hogy ahol egy pici kis biznisz is van a dologban, ott két ember között nem létezik barátság. Visszamenőleg nem akarok köpködni rá, mert tényleg sokat segített, csak inkább ne nevezzük barátságnak a kapcsolatunkat, inkább pénzügyinek.

Mostanában megint rám tört a depresszió. Ugyan a helyzetem részben megoldódott, még mindig ott lebeg a fejem felett a nagy kérdés, mi lesz, ha kinyit a pub? Akkor szobát kell találnom, ki kell költöznöm. Úgyis lesz valahogy, nem kéne aggódnom, a bizonytalanság viszont folyamatosan mardos. Nincs kedvem semmihez sem. Ez az önmarcangoló, tespedt állapot tart a zárva tartás óta.

Aztán ma beugrott, mibe kapaszkodhatnék. Belém mart a harag. Dühös voltam, amiért a környezetemben mindenki jól elvan, én meg szopom a f@szt. Elvileg mindenkinek qrva nehéz, de mást se látok, csak azt, hogy vidámkodnak, posztolgatnak, okoskodnak. Hát nekik egyáltalán nem nehéz akkor. Belém mart a tehetetlen düh, és újra kedvem támadt élni.

Azzal, hogy ki kellett költöznöm, furán hangzik, de anyagilag jobb helyzetbe kerültem. Nem kérnek pénzt az itt tartózkodásért. És ezt annak köszönhetem, hogy nemet mondtam a fekete munkára. Meg annak, hogy kukába került egy korábbi barátságom. Mit ne mondjak, abszurd egy humora van a mindenhatónak.

Előző oldal Petya
Vélemények a műről (eddig 2 db)