Jelenlét

Horror / Novellák (633 katt) n13
  2020.08.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/8 számában.

A fiú csak huszonéves volt, viszont nagyapja már a nyolcvan fele közeledett. Igaz, még jól bírta magát, és szellemileg is teljesen friss volt. Ugyanaz az okos szempár csillogott a vidám, fiatal és az öreg, ráncos arcból.

– Félek a haláltól, de egyben kíváncsi is vagyok rá - mondta az öreg egy délután, amikor kettesben ültek a kis kétszobás lakás nappalijában.

Azóta élt egyedül, mióta a felesége meghalt. Hétvégente lánya vagy az unokája vitt neki ebédet, vagy ezt azt, amire épp szüksége volt. Jobban szerette, ha a fiú jön. Hasonló volt az érdeklődésük, olyankor sokat beszélgettek mindenféléről.

– Ha meghalok, megpróbálok majd kapcsolatba lépni veled a túlvilágról. Ha tudok, küldök majd valami jelet. Rendben?
– Rendben! – bólintott rá a fiú, aztán a dolog feledésbe merült.

Elmúlt egy év, és az öreg állapota hirtelen megromlott. A szívével volt gond, szerette volna a nyolcvanat megérni, de a felsőbb hatalmak máshogy döntöttek. A fiú igazán szomorú volt, mert közel álltak egymáshoz.

A temetés után pár nappal felment a lakásba, ahol még minden úgy volt, ahogy az öreg előzőleg hagyta, mielőtt bevitték a kórházba. Ahogy szétnézett, feltolultak az emlékek. Gyermekként elég sok időt töltött a nagyszülőknél. Minden olyan volt, mint régen: az arany mintás tapéta a falakon, a használattól simára kopott, nagy, sötétbarna bútorok, a rézkaros csillár a csúcsos gyertya égőkkel, a zöld növények. A ruhásszekrényben még ott sorakoztak a különböző öltönyök, színes nyakkendők és a cipők. Ott volt a pici dolgozószoba a nagy íróasztallal, a tengernyi könyvvel, és az egészet belengte az a jellegzetes otthonos illat, amit úgy szeretett gyerekként. Minden olyan békésnek tűnt, mintha csak elmentek volna valahova.

A fiú csak ült a kopott ágy szélén némán, arcát a kezébe temette. Továbbra is fogva tartották az emlékek.

Később bekapcsolta a tévét, és fásultan kapcsolgatott a csatornák között. Már nem volt kedve hazamenni, elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát. Fáradt volt, és ahogy ledűlt, hamar elnyomta az álom…

Hirtelen ébredt azzal a furcsa érzéssel, hogy nincs egyedül, bár nem látott senkit a szobában. Valaki mintha mégis lett volna ott rajta kívül. Rápillantott az órájára, éjfél múlt. A tévé se ment már, talán mielőtt elaludt, kikapcsolta. A fenyegető csendben csak a saját szívverését hallotta. A levegő is olyan hideg lett, fázott.

– Van itt valaki? – kérdezte, de hangja elcsuklott.

Nem jött válasz. A fiúnak most eszébe jutottak nagyapja szavai. Talán ő próbál kapcsolatba lépni vele? Ki tudja? Minden olyan félelmetes volt, a tárgyak alakja imbolyogni, vagy elfolyni látszott a félhomályban. A tibeti halottaskönyv szerint az elhunytak még 49 napig a földön maradnak, ott bolyonganak az élők között, ahol addig éltek. A fiú most már nem bírt uralkodni magán:

– Ha itt vagy, adj valami jelet! Akármit!

Abban a pillanatban hatalmas reccsent a parketta! A mély csendben ágyúlövésként hatott. A fiú úgy ugrott ki az ágyból, mint akit puskából lőttek, futtában kapkodva magára a ruháit. Remegő kézzel zárta be maga mögött a lakásajtót.

– Nagyon rossz ötlet volt itt maradni éjszakára! – gondolta, miközben lesietett a lépcsőn.

Már csak kint, a fülledt csillagfényes éjszakában nyugodott meg valamelyest.

Az jutott eszébe: az élőknek ott vannak az élők. A holtak meg nyugodjanak békében!

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 3 db)