Írok én szitáló esőben…
Írok én a szemetelő, szitáló esőben,
Ücsörgök a parki ernyő alatt kőszékemben,
Egyik kezemmel megfogva bízok az ernyőben.
Agyamból szinte betűpermet hullik,
Vágyam, hogy most írjak, biz' el nem múlik!
Írok én szitáló esőben és szitáló gondolatban,
Le is írok mindent őszintén, de nem álnok fondorlatban.
Ma már rég nem lúdtollal írok,
De golyósok bizony kifogyók!
Olyankor betétet gyorsan cserélek,
Mert gondolatok útról még letérnek…
Írni akkor kell, ha eszedbe jut valami,
De akkor gyorsan papírra le kell karcolni,
Mert különben kiderül, emlékezet bizony rövid,
A legjobb gondolat is elszáll, lelép, marad semmid.
Legyen kezed ügyében mindig cetli és ceruzacsonk,
Ezek kicsik, nagy helyet nem foglalók, és már írhatod…
Én lefekvéskor mindig egy kicsit olvasok,
De közben van, hogy öt verset is előrántok,
Mert megszáll az ihlet, ki kell adnom magamból.
Fekve megelevenedik golyóstollamból…
Én csak fogom finoman toll szárát,
Ő meg szántja a betű vonalát.
Elálmosodni majdan csak ezek után lehet,
Mit leírtam, az olvasók örömére…? Mehet!
Az én kezem ügyében kicsi gyertyacsonk is van,
Mert hátha ott ragadok lelkemben, egy kunyhóban!
A sötétben is erőt ad a kis csonk, lángra gyúl,
És bennem így sok romantikus gondolat kigyúl.
Aztán, ha a láng a már piciny testébe belemar,
Akkor vége, az aprócska tűz el is alszik hamar.
Elhamvadó láng haloványodó fényénél
Még azért gyorsan írok, majdnem vaksetétnél.
Vecsés, 2015. április 29. – Kustra Ferenc
