A jel

Fantasy / Novellák (54 katt) Jávorszki András
  2020.09.08.

Dathan erős és félelmetes férfiként tekintett magára. Ami azt illeti, az is volt. Bőre alatt száztíz kilónyi tiszta izom hullámzott, hatalmas ökle pedig alkalmas volt arra, hogy egy ütéssel leterítsen akár egy támadó párducot is. Hogy ez mennyire nem csak szóbeszéd volt, azt jól példázta, hogy egy olyan fogat hordott a nyakában talizmánként, aminek az előző tulajdonosát a falusiak szeme láttára ütötte ki.

A férfi egyébiránt nem sokra tartotta a faluban élőket. Igaz, egykor maga is közéjük tartozott, de nem tudott lépést tartani a változásokkal. Elkényelmesedett puhányoknak tartotta a társait, és ennek több alkalommal hangot is adott. Hát már elfelejtették, kérdezte, milyen az igazi, férfias vadászat és a zsákmányszerzés? Hogy az őseik egykor, ha kellett, a vérüket adták azért, hogy mások jóllakhassanak? Manapság viszont a férfiak a földet túrják, akár a varacskos disznó, és magokat szórnak bele, aztán várják az esőt. Na meg asszonyok módjára serénykednek a kunyhók körül, és vadászat helyett inkább babusgatják állatokat. Elképesztő!

Dathan öt nyár óta élt számkivetettként. Kunyhót épített magának a falu feletti domboldalon, a fekete bazaltsziklák árnyékában, és nemigen törődött másokkal. A falusiak sem látták szívesen, főleg azóta, hogy azon az öt évvel ezelőtti reggelen bizonyos nemzedékek közötti ellentétekből fakadóan agyonverte az apját egy bunkósbottal. Igen felháborító módon még azelőtt tette ezt, hogy az öreg elfogyaszthatta volna főtt krumpliból és magvas lepényből álló reggelijét. Pedig a sámán is megmondta már többször: aki éhesen távozik az Ősszellem otthonába, annak örökké korogni fog a gyomra. Így aztán a bőséges reggelit a legfontosabb étkezésnek tartotta mindenki. Ha az megvan, már bármit hozhat a nap.

Az akkor tizenhét esztendős Dathant elüldözték a faluból, pedig már asszonyt is választott magának, akinek frissen nyúzott rókaprémmel akart kedveskedni a nászéjszakán. De bánta is ő! Előbb-utóbb valószínűleg elment volna magától is a földtúró bolondok közül, morogta magában.

* * *

Sok évvel később Tyrr, az Ég Szentélyének főpapja az oltár előtt térdelt. Hálát adott az égben lakó szellemeknek a bőséges zsákmányért és az aszály nélküli nyárért. A hűvös évszak első jelei már megmutatták magukat odakinn a fákon és a szavanna végeláthatatlan füvén, ám Tyrr hosszú évek óta először ma végre nem aggódott azért, hogy nélkülözniük kell. A szellemek kegyesek voltak hozzájuk. Soha nem látott mennyiségű vadat sikerült elejteniük, és a füstre rakniuk.

Felkelt, megigazította magán fekete gyöngyökből készült nyakláncát, hosszú bőrszíjakból álló karkötőit, majd kisétált a templom külső karzatára, ahonnan beláthatta a vályogházakból épült várost. A messzi dombok mögött a napkorong már lebukott bíborszínű ragyogásba vonva az égboltot. Az utcákon javában zajlott a vadászszezon végét jelző ünnepség, az emberek ittak, nevettek, táncoltak.

Lépteket hallott a háta mögül. Megfordult.

- Jó estét, mester – bólintott feléje egy tizenhat éves forma fiú. – Nem akartam megzavarni. Fohászt mondani jöttem.
- Nem zavartál meg semmiben. Láss hozzá nyugodtan! – válaszolta a főpap. Hirtelen eszébe jutott valami. – Mondd csak, te miért nem ünnepelsz odalent a többiekkel? Hiszen megteheted.
- Tudom – bólintott a másik. – Csatlakozom is hozzájuk, de előbb szólni szeretnék az ősökhöz. Úgy érzem, attól megnyugszom.
- Nyugtalan vagy talán a holnapi nap miatt?
- Igen – vallotta be pironkodva a fiú. Jól tudta, hogy a következő nap lesz a legfontosabb egész életében. Pappá szentelik, és onnantól az Ősszellemek teljes jogú helytartója lesz, egyben pedig népe kiválasztottja. Az elmúlt négy év minden egyes napján ezért tanult, és most végre révbe ért.
- Őhozzá is szólsz? – kérdezte a főpap. – A Legelsőhöz?
- Őhozzá a leggyakrabban. Hiszen ő volt az, akit személyesen jelöltek ki a feladatra az istenek. A legnagyszerűbb férfi volt mind közül.
- Így van – bólintott a főpap. – Fohászkodj is hozzá rendületlenül! Huszonnyolc emberöltő telt el azóta, hogy kiválasztott lett, de az emléke soha nem halványulhat el!

Tyrr megfordult, és besétált a szentélyből nyíló lakószobája ajtaján. Mi pedig térjünk vissza a csupa izom Dathanhoz.

* * *

Egy meleg, nyári nap történt a rendkívüli esemény.

Dathan sokáig aludt fából épült kunyhója mélyén. Mivel előző este jóízűen befalatozott sült fácánhúsból, telepakolt gyomorral jólesett a hosszúra nyúlt pihenő. Amikor felébredt, előbb vakarózott kicsit, majd megrázta borzas üstökét, és kikászálódott az illatos füvekből rakott, szőrmével letakart fekhelye közepéből. Evett valamit, és pár perc múlva már a kunyhó előtt állt bőrcsizmában és könnyű ágyékkötőben; a vállán néhány kőhegyű dárdát tartott. Végignézett a napsütötte vidéken, megvető pillantással nyugtázta a völgyben szorgoskodó falusiak látványát, majd elindult, hogy élelmet szerezzen. Bár volt még a kunyhóban némi nyúl- és fácánhús, amit az új szokások szerint füsttel és sóval tartósított, de jól tudta, hogy nem szabad megvárni, amíg mindenből kifogy.

Megkerülte a dombot és a tetején magasodó bazaltszirteket, majd napnyugat felé vette az irányt, a faluval ellentétes irányba. Tudta, hogy messzire elsétálhat teljes biztonságban, hiszen most hosszúak a nappalok, nem kell hazasietnie. Kényelmes tempóban baktatott, és egy óra elteltével már egy széles lapályon járt. A síkságot kisebb-nagyobb facsoportok tarkították, amik között bőven éltek vadállatok.

Már messziről észrevette a különös ragyogást. A gyéren elszórt fák takarásában, a távolban valami csillogott a napfényben. Éppen úgy, mint ahogy azok a fényes üveggyöngyök szikráznak, amiket egyszer a felföldi emberek tenyerében látott.

A kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint a tervezett vadászat, így még egy jó darabig gyalogolt, tekintetét a soha nem látott csillogáson tartva. Végül az ismerős tó partjára ért, ahová a falu férfijai jártak le halászni tíznaponta. Gyakrabban csak azért nem, mert a tó messze esett a falutól, így inkább egyszerre vittek haza egy-egy nagyobb adag zsákmányt. Most azonban nem volt itt Dathanon kívül senki.

A tó körül az egyre inkább megsűrűsödő növényzet kitérőkre kényszerítette a férfit, aki így végül elvesztette szem elől a ragyogó pontot. Megállt hát a kavicsos fövenyen, és kíváncsian tekingetett körbe. A meleg, nyári napfény megtört a hullámokon, amelyek a zöldeskék víz enyhe, hűvös rothadásszagát sodorták felé. Néhány vadlúd ringott békésen a túlsó part közelében, ahol sötétzöld erdőfal zárult össze.

Dathan már éppen feladta volna a nézelődést, amikor bal kéz felől mozgást vett észre. A tó víztükre felborzolódott, mintha hirtelen támadt szélvihar ráncolná össze a felszínt. Hófehér tarajú hullámok indultak meg körkörös irányban a partok felé. Aztán a vadász ámuló szemei előtt lassan egy csillogó, hófehér gömb emelkedett ki a víz alól, és néhány másodpercig csak lebegett némán a tó felett.

Dathan erős volt, de korántsem ostoba. Pillanatok alatt felmérte, hogy bármilyen kemények is az öklei, és jók a fegyverei, ezzel az élőlénnyel soha nem bírna el. Még mielőtt acélosnak hitt idegei felmondták volna a szolgálatot, riadtan megállapította magában, hogy a tó szörnyének mérete legalább négyszer akkora, mint az ő kényelmes kunyhója, amit bárcsak el sem hagyott volna ma reggel.

A földre dobta az eddig a vállán nyugvó dárdákat, és futni kezdett. El akart bújni valahol a növények között, és ott lapulni addig, amíg a sosem látott rémség odébbáll. Amikor azonban néhány méter megtétele után a félelmét legyőzte a kíváncsiság, és hátrafordult, rémülten vette tudomásul, hogy az a hófehér valami éppen feléje tart.

Rohant, ahogy csak az erejéből telt. Nem messze egy sűrű fűzfacsoportot pillantott meg, ahol az ágak a földig hajoltak. Ez jó lesz, állapította meg magában. A levelek mögött könnyű elrejtőzni.

Soha nem érte el a fákat, mert egy láthatatlan erő a földre taszította. Elesett, kavics sértette fel a tenyerét. Fel akart ugrani, de akkor egy háló zuhant rá a semmiből, ő pedig beletekeredett. Éppen olyan volt, mint amivel a halakat fogják be, csakhogy ez nem kenderkötélből készült, hanem valami hideg, fémes anyagból, amely ráadásul csípte, szurkálta a bőrét.

Sötétség borult rá. Valószínűleg elájulhatott, mert arra eszmélt, hogy valakik a magas fűben vonszolják végig. Vergődni kezdett a hálóban, de hiába; képtelen volt kiszabadulni belőle. Megpróbálta hát szétszakítani, de az anyag túl erősnek bizonyult, ráadásul akárhányszor rámarkolt, a különös háló egyszerűen belecsípett a tenyerébe. Tehetetlen dühében végül üvölteni kezdett, és felkészült arra, hogy az ismeretlen tavi szörny ebédjévé válik.

Aztán megálltak, Dathan pedig elhallgatott. Csak akkor kezdte el kiabálni megint, amikor két különös szerzet hajolt fölé. Emberszerűek voltak, de kicsit mégis mások. Testhez simuló, fekete öltözéket viseltek, a szemeik pedig nagyok voltak, jóval nagyobbak, mint egy emberé.

A férfi folyamatosan üvöltött, amíg hasra nem fordították. Aztán valamivel a tarkójára csaptak, mire újból rászakadt a sötét.

Amikor magához tért, zúgott a feje. A fogai között homok csikordult, hát köpött egyet. Még mindig a fűben feküdt, pontosan ott, ahol leütötték.

Már nem volt a hálóban. Azok a különös emberek, bármiért kapták is el, végül elengedték. Semmit sem értett az egészből, a gondolatai tompák és ködösek voltak. Fájt a feje az imént rámért ütéstől, de hiába tapogatta a tarkóját és a koponyáját, sehol nem talált sem vért, sem duzzanatot. Úgy tűnt, ahogy tisztul a fejében a homály, a fájdalom is elmúlik. Különös dolog így ütni, ismerte el magában. Semmiféle sérülést nem okoztak neki, mégis ártalmatlanná tették egy pillanat alatt.

Feltápászkodott a földről, és csak ekkor érezte meg a hasogató fájdalmat az ülepe bal oldalán, nem sokkal a csípője alatt. Megpróbálta kitekerni a derekát annyira, hogy lássa a kérdéses területet, és végül sikerült is megpillantania a saját hátsóját. Meglepődve tapasztalta, hogy egy szabályos kör alakú heg látható a bőrén. Pontosan úgy nézett ki, mintha tüzes billogot nyomtak volna rá. Égett és hasogatott, ezért Dathan a tó felé indult, hogy lehűtse a sérülést, amikor nevetést hallott meg a távolabbi bokrok közül. Nem volt teljesen emberi a hang, de a férfi még így is felismerte benne a kendőzetlen gúnyt.

Elöntötte a méreg. A bokrok irányába kiabált, rövid, indulatos szavakat vakkantva, aminek nagyjából az volt a lényege, hogy szívesen kipakolná az őt megbélyegző egyének belső szerveit a fűbe, lehetőleg a szülőanyjukéval együtt. Erre újabb rosszmájú vihogás volt a válasz. Dathan felkapott egy kisebb követ és – bár furcsa külsejű támadóit már nem látta, csak sejtette, hol lehetnek - a bokrok közé vágta, majd magában fortyogva lesétált a vízhez, hogy végre lehűtse sajgó fenekét. Dühöngött, szitkokat morzsolt el fogai között, bár a mások kárára történő viccelődés nem volt számára ismeretlen fogalom. Maga is tett már ilyet. Még gyerekkorában egyszer például skorpiót dugott egy gyerek fekhelye alá, hogy alaposan ráijesszen az undok kölyökre. Igaz, az már nem szerepelt a tervében, hogy az állat halálra marja gyerektársát. A tréfa rosszul sült el, Dathan pedig mélyen hallgatott arról, hogy köze volt a dologhoz.

Leült a vízbe, áztatta egy ideig a hátsóját, majd, amikor úgy érezte, a víz már megtette a magáét, kiment a partra megkeresni az eldobott dárdákat. Aztán duzzogva hazafelé indult, és elhatározva, hogy soha senkinek nem fog beszélni erről az egészről. Nehezen viselte, hogy bolondot csináltak belőle, mégpedig puszta szórakozásból.

Az égett seb okozta fájdalom miatt először nehezen haladt, de aztán felvett egy egyenletes tempót. Már messze maga mögött hagyta a tavat, amikor a síkság felett néma csendben átsuhant a hófehér gömb. Egyenesen a falu felé tartott, ő pedig hosszan nézett utána. Különösek ezek a repkedő madáremberek, vagy mik. Mert a kellemetlen élmények után eszébe sem jutott azt feltételezni, hogy szörnyekkel, vagy a puszták szellemeivel hozta össze a sors. Ilyen durva tréfát bizony csak az emberek űznek egymással. Jelet sütni a másik bőrére! Őrült népség, dohogott magában.

Kora délután volt, mire visszaért a kunyhójához. A dombtetőről látta, hogy odalent a falu felbolydult, akár a méhkas. Az emberek izgatottak voltak, fel-alá szaladgáltak és hangoskodtak. Egyesek az eget bámulták, mások a földre borulva könyörögtek a szellemekhez.

Dathan tekintete a településen túlra tévedt. Arra a területre, amit a falusiak műveltek a hideg hónapok távozását követően, aztán pedig egész nyáron kijártak oda ennivaló zöldségekért. Perzselés nyoma volt látható a földön. Egy tökéletes kör, ami átégette a talajt és a növényeket. Mintha valami az égből ereszkedett volna alá a falu mellé.

* * *

Leszállt az éj, és felkapaszkodott az égre a telihold, de az ünnepség hangulata nem hagyott alább. A hálóhelyén Tyrr közben lefekvéshez készülődött. Vizet töltött egy cserépkorsóból egy lapos tálba, aztán megmosta az arcát.

A következő nap járt eszében. Holnap pappá szenteli legújabb tanítványát. Felemelő, csodálatos szertartás lesz.

Az ágyához lépett, ahol levetette ékszereit és súlyos köntösét. Az ujjai eközben szinte véletlenül végigsimítottak egy régi forradáson, amit a bőrén viselt. A pappá szentelés napján égetik rá ezt a szent jelet az egyház tagjaira, pontosan délben, amikor a legmagasabban áll a Nap.

Tyrr egy pillanatra összeráncolta a homlokát. Igaz, már húsz esztendeje volt pap, egyetlen dologra máig sem találta a választ; mi ütött az ősi szellemekbe, amikor úgy döntöttek, hogy éppen a hátsóján jelölik meg a kiválasztottat?

Előző oldal Jávorszki András
Vélemények a műről (eddig 2 db)