A zöldfülű

Szépirodalom / Novellák (163 katt) n13
  2020.09.29.

– Ott van! Lődd le! – suttogta Tim.
– Nem! Te lődd le! Micsoda egy majrés! – gondolta Sam.
– Lődd már le!
– Hé, ti ott! Mit sutyorogtok?
– Őőő… Semmit! Már megyünk is a dolgunkra, seriff. Nem akarunk mi bajt itten.
– Álljatok csak meg! Gyanúsak vagytok nekem. Micsoda egy rühes söpredék! Santa Féből jöttetek, igaz? A Moretti-bandához tartoztok, lefogadom.
– Most lőj!
– Most?
– Aha.

Tim megpróbálta előhúzni a hatlövetűjét, de útközben az megakadt az övcsatjában és tompa puffanással esett a homokba.

– Ez nem lehet igaz! – sóhajtott fel Sam. Az új srác… Tudtam, hogy csak púp lesz a hátamon. Nem értem, Moretti hogy vehet be ilyeneket a bandába.
– Mi az ördög? Hát így állunk! Megpróbáltál lelőni? – ordította az öreg, miközben mindkét pisztolyát előrántva azt a két banditára szegezte. – Fiaim! Harminc éve vagyok seriff ebben a nyomorult porfészekben, de ilyen gyenge próbálkozással még nem találkoztam… Eldobni a fegyvereket vagy azonnal szitává lőlek titeket! Csak semmi trükk!
– Most aztán jól benne vagyunk – tűnődött Sam –, pedig tegnap még minden olyan egyszerűnek tűnt.

Moretti valami régi sérelem miatt fújt a seriffre, és őt küldte ezzel a zöldfülűvel, hogy megöljék. Csak simán le kellett volna puffantani hátulról, és már mehettek is volna vissza a többiekhez vedelni, ha ez a balfék el nem cseszi. Azért nem adom fel olyan könnyen, van még egy-két trükk a tarsolyomban…

– Nyugi, seriff! Leteszem én is! Csak lassan!

Sam leoldotta derekáról a nagy ezüstökkel kivert dupla pisztolytáskáját, és megfontoltan a porba ejtette, majd villámgyorsan felkapott egy marék homokot és a seriff arcába hajította.

Az öreg felüvöltött, miközben a szeméhez kapott. Sam ezt kihasználva macska gyorsasággal ugrott előre és a hasába fejelt. Ledöntötte, majd a porban ádáz dulakodás bontakozott ki. A seriff nagydarab, erős ember volt, nem ijedt meg az árnyékától. Le is dobta volna magáról Samet könnyedén, ha az a csizmájából villámgyorsan előrántott késsel el nem metszi a torkát. Pár görcsös rángatózás után kivérzett, és vége lett sötét ragacsos tócsát hagyva maga körül.

Sam megtörölgette a kését, és visszatette a csizmájába, majd leporolta kétes tisztaságú ruháját golyó ütötte barna kalapjával. Köpött egy nagyot a homokba, majd bátorítóan Timre nézett.

– Na! Így kell ezt! Látod? Most már mehetünk végre?
Tim tanácstalanul ácsorgott, lesütötte a szemét.
– Gyere! Menjünk már!

Fáradt volt, elege volt az egészből. Szája száraz volt a portól, és a nap is kegyetlenül tűzött. Jólesett volna most egy pohár whisky a jobbik fajtából. Még vissza kell lovagolniuk Santa Fébe. Fenébe, öreg vagyok én már ehhez!

– Legalább megcsináltuk a melót.
– Ja. Legalább megvan.
– Legközelebb már biztos jobban fog menni.
– Remélem is.

Csendben sétáltak egymás mellett. A városka kihaltnak tűnt, a főutcán csak a port és egy-két ördögszekeret kergetett a szél. Az emberek biztos behúzódtak fából ácsolt házaikba, ahogy meghallották a dulakodás zaját. A lovak a városon kívül vártak rájuk, ott kötötték ki őket egy elszáradt fához. Sam hirtelen megtorpant, és a szemben lévő táblára meredt. Lassan szólalt meg, miközben sötét, ráncos homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg.

– Te Tim! Hova is kellett jönnünk megölni a seriffet?
– Hát Pecosba.
– Én is így emlékszem… Azt mondtad, jártál már ott, ezért fordultunk jobbra a keresztútnál.
– Igen, és itt is vagyunk. Mi a bajod?
– Nézd már meg azt a táblát! Basszus, ez itt Glorieta!

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 2 db)