A nap, amikor majdnem meghaltam

Horror / Novellák (866 katt) n13
  2020.09.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/10 számában.

Azon a szürke, borongós, októberi napon korán sötétedett. Itt fent északon az évnek ebben a havában a nap már nem tud áttörni a sűrű, szürke fellegeken. A félhomály és a teljes sötétség órái váltogatják egymást. Vannak, akik nem bírják sokáig, de én jól elvagyok.

Már reggel tudtam, hogy a falusiak keresnek, és meg akarnak ölni, mert hajtóvadászatot rendeztek. Hallottam, ahogy az éhes kutyák vadul csaholnak, láncaikat tépik, és fogaikat csattogtatják. Egyébként utálom a kutyákat – undorító szolganépség. Nem mondom, eléggé be voltam tojva, de szerintem ők is. Mégis makacsul utánam jöttek, nagyon a begyükben voltam. Ezek a parasztok mindenáron a vesztemet akarták. Ekkora felhajtást csinálni azért a tüdőbajos tehénért?

Egy régi, elhagyatott házban húztam meg magam a falu szélén, nem messze a folyótól. Rossz híre volt, azt rebesgették, hogy az Őrült Molly szelleme kísért minden áldott éjszaka, amióta a sátán parancsára baltával megölte, majd feldarabolta a férjét és három pici gyermekét. Hogy ebből mi igaz – a fene tudja. Egy jó ideje már elhagyatottan állt, az udvart felverte a gyom.

Azt hittem, ide már nem mernek utánam jönni, de tévedtem. A kutyák szagot fogtak és követtek. Ahogy kilestem a korhadó deszkák résein, láttam, hogy a parasztoknál fegyverek vannak, fejszék, kaszák, vasvillák. Lőfegyvert csak két-három embernél láttam. Az egyik, egy magas, fekete köpenyes lehetett a vezérük. Ő ment elöl, és éppen élénken magyarázott a többieknek valamit. Tizenöt embert számoltam meg, no meg a kutyák, és ménkű nagy zajt csaptak, amikor a fáklyáikat meggyújtották. Szerencsémre három részre váltak szét. Az első csapat kint maradt a kutyákkal az udvaron, és körbevették a házat, a második csapat a földszinti részt kutatta át, a harmadik csapat meg a fekete köpenyessel az emeletre sietett.

Én egy darabig a konyhában, az ajtó mögött rejtőztem, de aztán csendben a harmadik csapat után osontam az emeletre. Sikerült is az utolsó embert hátulról úgy elkapnom, hogy a többiek nem vették észre. Könnyen leszakadt a feje, nyikkanásnyi ideje sem volt. Igaz, a falat jól összekente a vérével. Testét az egyik szobaajtó mögé rejtettem, hogy idő előtt ne vegyék észre. Még négyen voltak rajta kívül. Én tisztán élesen láttam őket, de ők csak a fáklya fényköréig láttak.

– Hé, hol van Jack? Nem láttátok?
– Biztos elkapta! Nem lett volna szabad szétválnunk.
– Menjünk vissza a többiekhez!
– Gyertek! Gyertek csak felém! – gondoltam gonoszul.

Lassan én is elindultam. Megfeszített izmaim acélrugókként löktek előre, és egy hatalmas ugrással ott termettem közöttük. Iszonyú visítás hagyta el a torkukat. Kegyetlenül téptem, marcangoltam őket, mint egy vadállat. A padló sikamlós lett a vérüktől. Három percig sem tartott az egész. Az egyik – a fekete köpenyes – még nyöszörögve vonaglott a padlón, de gyorsan rátapostam a fejére, és az úgy szétrepedt, mint az érett görögdinnye. Megkönnyebbültem – eddig nem volt nehéz dolgom. Hirtelen sietős lépteket hallottam a lépcsőfeljáró felől, a második csapat volt – biztos meghallották a dulakodás zaját.

– Erre, gyorsan!
– Te mocskos állat, most megdöglesz! – hallottam egy érces kiáltást, majd fegyver dörrent. A golyó centikre húzott el a fejem mellett. Menekülőre fogtam a dolgot, és szélsebesen beiramodtam a következő sötét folyosóra.
– Te látod, Tim?
– Merre van? Eltaláltad?
– Úristen! Nézzétek, mit csinált a többiekkel! Mondtam, hogy nagyon erős és rohadtul veszélyes. Mindenkit megölt!
– Gyerünk utána, kapjuk el!

Magamban jót nevettem, ahogy a sötét, omladozó folyosón elszaladtak alattam, ugyanis a folyosón felugrottam, és szétfeszített karjaimmal megtartottam magam jó másfél méterrel a fejük felett. Aztán, ahogy elmentek, leugrottam, és a menet végén sántikáló, szakállas férfinak is megpecsételődött a sorsa.

– A rohadt anyját! – elkapta az öreg Hanselt. – A fenébe, lőjétek már le!
– Hova lőjünk? Nem látunk semmit!

Ezzel adtak egy ötletet. A sötétséget, a gyorsaságomat, no meg a meglepetés erejét kihasználva elrohantam mellettük, és kikaptam az égő fáklyákat a kezükből, majd azzal a lendülettel kihajítottam az ablakon. Az üveg csörömpölve kitört, és hideg fuvallat csapott be. A folyosóra vaksötét borult.

– Úristen! Nem látok semmit!
– Itt van! Fussatok, ha kedves az életetek!

Nevetséges látványt nyújtottak, amint a sötétben vakon tapogatóztak, és rémülten, megzavarodva forgatták a fejüket. Közéjük vetettem magam és módszeresen, egyenként végeztem velük. Volt, amelyiknek a karjait téptem ki, volt, akit a saját beleivel fojtottam meg.

Szörnyű ámokfutásomból a füst kesernyés szaga zökkentett vissza a valóságba.

– Aha! Szóval rám gyújtottátok a házat!

Már nem csak a füst volt erős és fojtó, hanem mindenhonnan gonosz, piros lángnyelvek kezdtek előtörni. Panaszosan felüvöltöttem. Kint a kutyák is azonnal rázendítettek. A kitört ablak felé rohantam, majd kiugrottam. Egy puska dörrent, és égő nyilallást éreztem a bal vállamban.

– Igen, eltaláltam! Eresszétek rá a kutyákat! – ordította valaki.

Nagytestű, fehér kutyák voltak, talán argentin dogok. Azonnal körbevettek, és dühödten köröztek körülöttem, miközben vállamból ragacsos, fekete vér szivárgott.

– A puskás fickó újra lőni fog, és ilyen közelről nem fogja elhibázni – gondoltam keserűen.

A legnagyobb kutya eközben rám vetette magát, és pont a sebesült vállamba mart. Felüvöltöttem fájdalmamban, majd az ép kezemmel letéptem magamról a negyvenkilós bestiát, és az emberek felé hajítottam. A puskást találtam el, és a kutyával a földre estek mindketten. A kutya panaszosan nyüszített, megpróbált, de nem bírt lábra állni. A férfi a földön a fegyverét kereste. A fájdalom megsokszorozta az erőmet, és ordítva lerohantam őket. A harc nem tartott soká, az adrenalin löket szörnyű lidérccé változtatott. Tíz perc múlva már újra csöndes volt a kísértetház kertje. A telehold és az égő épület rőt fénye megvilágította a küzdelem helyszínét. A fű lucskos volt az alvadt vértől, és mindenfelé megcsonkított holtestek hevertek. Egyedül csak én voltam életben, de elég cudarul néztem ki. Több sebből véreztem, és a vállam is kutyául sajgott. Szerencsére csak átment rajta a golyó. Máskor is lőttek meg, de az nem fájt ennyire. Míg ezen tűnődtem, lenéztem a puskás férfi tetemére. Kezében még mindig a puskáját szorongatta görcsösen, feje pár méterrel odébb bámult rám. A töltények szanaszét hevertek a fűben, és furcsán csillogtak. Egyet kíváncsiságból felvettem, de azonnal el is ejtettem, mert csúnyán megégette a kezem.

– Ez bizony ezüst.

Ha kicsit pontosabban céloz, akkor nekem annyi. Gondolatban hálát adtam a sötétség fejedelmének pokoli szerencsémért, majd egy belső kényszertől hajtva felvonítottam a telihold sápadt pofájába, aztán nagy ugrásokkal eltűntem a lidérces októberi éjszakában.

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 6 db)