A zegyetem - misztikus bölcsészhorror III/III.

Horror / Novellák (405 katt) Robo-san
  2020.11.27.

- Emlékszel arra a mormotás filmre, amelyikben Bill Murray játszotta a főszerepet?
- Igen, az Idétlen időkig… mi van vele?
- Semmi… csak úgy érzem magam, mint abban a filmben, ma már harmadszor kezdem el ezt a kibaszott napot… Már kétszer rémálmodtam veled.
- Ú! Ó! Olyan félelmetes vagyok?
- Ahogy vesszük… és az egész egybefolyt… a múltkor azt álmodtam, hogy a srácokkal bandáztunk, és megállapodtunk, hogy ez tutira a valóság, mert egyikünk sem képes felébredni belőle… Mi van, ha egyszer tényleg nem leszek képes? Vagy végtelen ciklusba kerülök, és mindig azt hiszem, hogy ez már a valóság, és kiderül, hogy mégsem az?
- És ha megcsíped magad?
- Ugyan már… Simán beleszövöm az álmomba… Vagy az álmok szövődnek bele mostanában az emberekbe?
- Ugye emlékszel, hogy mondtad, hogy szóljak, amikor kezdesz furákat mondani?
- Ugye emlékszel, hogy a skizofrénia egyik elmélete szerint nincs is egyáltalán skizofrénia, hanem az egész a CIA műve, amikor a távolba ható hangfegyvereiket tesztelik a lakosságon? Ez lenne az MK-Ultra Projekt. Én viszont megfordítanám a dolgot: mi van, ha a CIA hangfegyverei közvetítenek egyáltalán valami valóságot, a többiek pedig mind egy szimuláció áldozatai? Az egész Univerzum mértéktartó elméletek szerint amúgy is csak egy hologram… Mi ehhez képest a tömeghipnózis, a Mátrix, vagy a szimuláció?
- A Mátrix csak egy film…
- Egészen fura elméleteid vannak a művészetről, Aidy, ebbe most ne menjünk bele! Én viszont szilárdul hiszek abban, hogy emberi elme csak olyat képes kiagyalni, ami a valóságon alapul. És akkor máris benne vagyunk a Mátrixban. Vagy, ami, ha lehet, rosszabb, ha a Stranger Things-et vesszük alapul, a Tótágasban.
- Én Marvel-rajongó vagyok.
- Nekem a DC jobban tetszik. De nem vagyok egy rajongó típus, Aidy.
- Lent van a slicced… Figyelj csak, engem nem érdekel, hogy valóban végigéljük-e mindazt, amiben most vagyunk, én viszont csak azt tudom érezni és gondolni, amit érzek és gondolok, elég nekem, ha az az egész hozzávetőlegesen folyamatos, és életem végén képes leszek majd életnek nevezni… Ne ártsd bele magad mindig a politikába, Rob, nem áll jól neked. Mellesleg, mint leendő újságíróknak, nem árt objektívnek maradnunk. Azt mondtad, nem akarsz se tényfeltáró, se oknyomozó újságíró lenni, hogy maradsz a tech-kult-mittudoménmi vonalon.
- Pszi.
- Akkor pszi. Ehhez tartsd magad! Nem veszed észre, hogy már csak rövidítésekben beszélünk? Mint valami kibaszott újbeszél az 1984-ből. Nehogy valami szamizdatnál kössünk ki, ha érted, mire gondolok. Nem csak jobb és baloldal van, ahogy a média sugallja, ennyit már én is tudok. A világ sokkal hm… sokszínűbb, mintha csak a szürke árnyalataiban gondolkodnánk, viszont én nem igazán vagyok kíváncsi minden színre. Szeretném még az életben a kezemben tartani azt a nyomorult diplomát anélkül, hogy elporladna a kezemben, vagy szivárvánnyá változna, vagy valami. Mehetünk?
- Na, igen, hova is?
- Te tényleg nem keltél még fel. Vizsgázni. Protokollból. A diplomaosztót említeni sem merem, amíg meg nem vagyunk.
- Protokoll?
- Igen. Annak ellenére, hogy folyton zagyválsz magadban, jobban fog az agyad, mint nekem, gyere, megtanulod az úton. Nyolc PPT az egész, valamelyik csak négy oldal.
- Oké, csak az bosszant, hogy ilyenekkel terhelem magam, amikor sokkal érdekesebb dolgokkal lehetne foglalkozni.
- Mit csináltál már megint tanulás helyett?
- A Ready Player One-t olvastam.
- Láthatólag megzavarta a fejed.
- Figyelj, én pedig ebben vesztem el a fonalat. Egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni, melyik oldalra rakjuk a süteményes villát egy médiafogadáson. Ott vesztettem el végképp a fonalat, hogy az ajándék virágcsokor, idézem: „egynemű csokornál 11-ig páratlan szál, ezen felül már páros”.
- Oké, 6-os tétel vége. Már csak 2 tétel van a nyolcból.
- Szerinted van ennek értelme?
- Mindenképpen. Szerencse, hogy az oktatás, és így a vizsga is gyakorlatorientált. Ha már végigszenvedtük a médialabort, nehogy már ezen csússz el. Az érkezéskor a pezsgőt kötelező elfogadni, de senki sem kényszerít rá, hogy megidd. Ez a beugró. Buktató tétel. Ha ezen átmész, megvan a kettes. Legalábbis a végzősök ezt mondták nekem.
- Az oktatást, nem tudom, hányadszor reformálták már meg az elmúlt húsz évben. Biztos, hogy jó ötlet volt a Protokoll vizsgát beépíteni a diplomaosztó ceremóniába?
- A legjobb ötlet. Így legalább senki sem aljasodik le az esemény közben, és utána sem, ameddig tart a fogadás… Utáltam ezt a gyakorlatot. A végzősök beugráltak a szökőkútba, ráadásul a legváratlanabb időpontban mindig. Nem lehetett tőlük nyugodtan cigizni. Mi is mindig olyankor vizsgáztunk. Ráadásul részegen mindefélét mondtak mindig. Utáltam a bárgyú képüket, nem egyet ismertem közülük a régi munkahelyemről, a klubból.

Az úton persze végig aludtam, a protokoll anyagát relaxációs kondicionálással tanultam meg. Aldous Huxley regénye, a Szép Új Világ, persze nem vált valóra, csak részben. Ilyen volt a „relaxációs kondicinálás” módszer, amit nemrég vezettek be, és kísértetiesen emlékeztetett a regényben leírtakra. Vita is volt róla a parlamentben, hogy betiltsák-e a felsőoktatásban, vagy ne, a vita elhúzódott, ezt kihasználva használtam a technikát. A csoporttársaink már a diplomaosztó helyszínén voltak, elvegyülve a tömegben. Bár csoportként tanultuk végig a három évet, vizsgázni mindenki egyedül fog, ez a szabály. Nem sokat teketóriáztam, egyenesen odamentem a rendezvény bejáratához, és egyből a fogadóbizottsághoz mentem, amíg a többiek a felkészülési köreiket rótták a tömegben.

A fogadóbizottság egy emberből állt, gyér haját felborzolta a szél. Lassított felvételként hatott, amíg az arc felém fordulva kacsintott egyet, leolvadt róla a társasági máz, és egy pillanatra megláttam az igazi arcát, amint a pezsgőspoharat nyújtotta a tálcán:

- Nem azon az egy poháron fog múlni! - kiáltotta vidáman, feje fölött ördögszarv jelent meg, pont, ahogy életében mindig csinálta, de most nem játszotta el a kezével, a szarv ott termett magától. Vagy a szemem káprázott. Gyógyszer kell vagy… alkohol!
- Neeem azon az egy poháááron múúúlik – ismételte meg elnyújtott hangon, erőltetett nyájassággal.
- De hát ott voltam a temetéseden, de hát… Te halott vagy!
- Te is – mondta szomorúan.

Előző oldal Robo-san