Zilált, zihált, zakatolt...

Neoprimitív / Írások (66 katt) Mortelhun
  2020.10.03.

Félig részeg voltam, netán félig józan… Ki tudja azt már? Július volt, a hajnal még fényes és kissé fülledt. Olyan ragacsos. Tudod te, milyen az. Mint amikor a világ összes tályogos, penészes mocska meg akar telepedni rajtad. Befutott a személy a Nyugati felé. Lábam remeg, kezem gyenge, felmászok. Valami punk buli volt Püspökladányban, és onnan tartottam Kispest felé, hogy aztán pár átszállással zh-t írjak aznap. Elhelyezkedtem a műbőr üléssel felszerelt fülkében. Rajtam kívül senki nem volt, az ország még aludt ezen a korai órán. Fülemre helyeztem a discman fejhallgatóját, és ordíttattam az agyamba Kispálékat.

Forog a világ.

Szem kinyit, táskából ásványvíz elő. Ivás, még ivás, és még egy utolsó korty.

- Kezeletlen menetjegyeket kérem bemutatásra - a hang határozott, határozottan fáradt.

»Anyád!« - gondolom és átadom. Ma reggel még a szar is keserű.

Karcag majd Kisújszállás, a vonat robog, Lovasi valami jövőből jövő lövőről énekel nekem. Végül is… miért ne, jelentsen ez bármit.

Szolnok.

Itt már nagyobbacska tömeg. Benéznek hozzám, majd mennek tovább. Ki ülne be egy borostás hobószerű lényhez? Így-így gondolom magamban.

Rágyújtok. A mentolos West füstje betölti a tüdőm és a fülkét. De jó lenne egy sör.

Ajtó nyílik.

20-22 év körüli lány belép. Köszön, én biccentek. Rajta könnyű szoknya, egy top, meg egy hatalmas utazótáska a kezében. Hátán egy hátizsák. Várakozóan néz rám. Felállok, kiveszem a kezéből, felteszem. Megköszöni. Leül. Leülök.

Egy újabb cigi, már gyújtanám, mikor mozdul egy árny. A lány kezében öngyújtó, tüzet ad. Elfogadom. Meggyújtja ő is a magáét. Csendben cigizünk. Abony, de itt senki. Lassan bealszok. 10 perc vagy 10 év telhetett el, felriadok. Mi a fene? Valami huzat lehetett, mely arcon vágott.

A lány a nyitott ajtóban áll. A szája mozog, valamit mond. Körbenézek, hol vagyunk? Talán Vecsés A lány ismét mond valamit. Barna szemében érdeklődés, és némi türelmetlenség? Fejemről a fejhallgató le.

- Parancsolsz? - kérdem rekedtesen.
- Senkiföldje – mondja a lány. - Engem untat, gyere!

Megyek. Fogja a kezem a WC-ig húz. Ajtó benyit, nincs senki, csak a bent rekedt meleg levegő, a piszkos vizelet és egyéb foltos WC ülőke, legyek és az enyészet szaga.

Ő belép, keze vasmarok, így megyek én is. Valami nem stimmel. Az ajtó majd szétmegy, ahogy bevágja mögöttünk, zár kattan.

- Vedd elő!

Az egész oly szürreális. A bűz, a WC, a mocsok és ez az alig 50 kilós lány, immáron „azzal” a kezében. Engem nekivág a falnak, ő maga leguggol és nem kímél. Tép, szaggat, szinte harcol, hogy a kéj kivégezzen engem. Hogy ő kivégezzen engem. A táj szalad, én szuszogok, a lány torokhangokat ad ki, mint egy ragadozó. Nehezen oldódok, de a végén én sem kímélem őt. A haját felcsavarva rángatom oda-vissza a fejét. Lövés dördül, hatalmas, ám ő nem ereszt. Semmi nem veszhet kárba. 2 percig zihálunk aztán feláll:

- Takarodj!

Nem tudom, mi történik, hát kimegyek. Az emberek megütközve néznek, ahogy elhagyom a WC-t, odabent pedig a lány ziláltan néz utánam.

Ismét a fülke, de sem zene, sem víz nem kell.

5 perc és ő is megérkezik. Akárcsak a vonat. De ez már a Nyugati. Ismét várakozóan néz rám. Én a táskát leveszem, ő megköszöni. Aztán benyúl az oldalzsebébe és egy karikagyűrűt vesz elő. Felhúzza. Pislogok. A vonat csikorog, recseg, majd megáll. A lány köszönés nélkül otthagy.

Hosszan nézek utána, s látom, amint odalent egy férfi várja gyermekkel. Az öröm hatalmas, erősen öleli a gyermekeket, majd hosszan öleli a férfit, és még hosszabban csókolja.

Na igen. Nem, sem zene, sem víz nem kell valóban. De egy Unicum jólesne. Mondjuk egy korsóval.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 1 db)