A leghosszabb utazás VII.

A jövő útjai / Novellák (465 katt) Petya
  2020.10.17.

Az utasok elpárologtak. A metró, mintha igazodott volna April lelki állapotához, tátongott az ürességtől. Gondolatait csupán a zötykölődő szerelvény monotonitása festette alá.

A kávézó biztosította számára a lakhatást, a megélhetést. Ha elveszíti, az egyetemi tanulmányai is kérdésessé válnak. De jobban érezné magát, ha a másik forgatókönyv valósulna meg? Ha Olivia kerülne utcára? Fiona biztos segítene neki, hiszen egy párt alkotnak. Vajon elnéző lenne Aprillel szemben is? Biztosan. De meddig?

Bárhogy történjen is, sehogyan se fogja magát jobban érezni.

A kiállítás a külváros egyik megállójához közeli kiállító-teremben zajlott. April elsétált egy fekete zenész mellett. Ritmikusan csapkodott egy hangszert, egy fiatal nő derűsen táncolt az ütemre. Odabent pár ember lézengett csupán, de Cortez nem volt köztük.

Az ajtó csilingelt, ahogy belépett, majd fojtott csend szakadt rá, ahogy becsukta. Kezeltette a tiszteletjegyét, majd újabb körültekintés után, kelletlenül konstatálva Cortez késését, elindult felfedezni a festményeket.

A kortárs művészet más sem volt a szemében, mint halovány próbálkozás egy már létező, kiteljesedett irányzat lemásolására. A reneszánsz, a romantika, az impresszionizmus vagy a kubizmus mind-mind olyan képviselőkkel jeleskedett, akiknek betéve tudta a nevét. Leonardo DaVinci, Delacroix, Monet vagy Picasso. Összetéveszthetetlenek a munkáik, kiemelkedtek a mezőnyből. Vajon az ő festményéről mit gondolnának mások? Nos, nemsokára kiderül. Addig azonban keresnie kell egy ihletforrást, ami biztosítja számára a bőséges munkakedvet és kreativitást.

Arra döbbent rá, hogy egy képnél elidőzik. Vajon miért ragadta meg a tekintetét? Mit is ábrázol pontosan? Két ember átöleli egymást. Vagy az a saját haja lenne? Csupán egy férfi volna a képen? És a szemei... Milyen szomorúak. Vajon ki festhette?

- Valóban az számít, aki festette?
April megpördült a tengelye körül. Kis híján az infarktust hozta rá Cortez.
- Na végre, hogy megérkezett. Amilyen napom volt, már csak az kellett volna, hogy...
- Szerintem egyáltalán nem fontos a festő – folytatta Cortez, mintha April nem kezdett volna bele a monológjába.
- Már elnézést, de épp azt...
- Szerintem sokkal fontosabb a képet kifejező oldala felől megközelíteni. Mit gondol, Ms. Ryan? Miért időzött el?
April hebegett-habogott egy sort, majd kénytelenül beletörődött sorsába; válaszolnia kell a kérdésre.
- Először is, ha már volt ideje kilesni valamelyik sarokból, és gondolta, jól megijeszt... Nos, köszönöm szépen... Másodszor pedig, igen, jól látta, elidőztem ezen, mert...
- Egy alakot lát vagy kettőt?
- Egyet is látok, de kettő is lehet...
- Pontosan. A képzeletére van bízva, mi az igazság. És mit lát még?
- Bánatot a férfi szemében.
- Érzelmet, Ms. Ryan. A bánatot már az ön fantáziája támasztja alá. Mit gondol, mi a legfontosabb egy mű megalkotásánál?
- A képzelőerő. Hogy valami egyedit hozzunk létre. Amit még soha senki nem alkotott azelőtt.
- Tévedés.

Aprilt meghökkentette Cortez magabiztossága. Sokkal több lakozik ebben az emberben, mint gondolta. Ismét megcsapta az a különös érzés, mely már annyiszor meglegyezte Cortez társaságában.

- A legfontosabb folyamat egy mű megalkotása során maga az alkotó átlényegülése. Képesnek kell lennie átörökítenie egy darabot magából, hogy alkotása azután hordozza őt. Ezért érezheti annyi munkával kapcsolatban, hogy silány utánzat csupán. Az alkotó megfeledkezett erről az apró igazságról. És ha belegondol, csupán így hozható létre valami, amit azelőtt senki más nem alkotott még meg. Hiszen minden ember egyszeri és megismételhetetlen. A teremtő erő hozta létre. Az ember ezáltal maga is teremtővé válik. Átlényegítve magát pedig eggyé válik az alkotásával. Mi ez, ha nem maga a teremtés folyamata? A művészet, April Ryan, az emberi szellem kísérlete az örökkévalóságra.

April csöndben maradt. Újra a képre tekintett. Ha Corteznek igaza van, akkor a festő szenvedett egy barát vagy szerelmének elvesztésétől. Képzeletben azonban ott volt vele. Vagy ez a valaki végig mellette volt, és csupán érzelmeinek utat engedve öleli át?

- Az ön festménye is bővelkedik hasonló mélységekben, Ms. Ryan?
- Még keresem a forrást, amiből erőt meríthetek.
- Értem. Mit szólna hozzá, ha segítenék önnek?
- Örülnék neki. De hogyan segítene?
- Alice Csodaországát biztosan ismeri. A kislányt, aki bemászott a nyúl üregébe.
- Igen, hallottam már róla.
- Ha gondolja, meg tudom mutatni, milyen mély a nyúl ürege.
- Elég őrültnek hangzik. Az is csak egy ember fantáziájának gyümölcse. Hogy segíthetne ez rajtam?
- Mesélt az álmairól. Valóságosnak tűnnek?
- Néha.
- És Fiona álmai? Mit gondol róluk?
- Mindkettő a nagy forróság miatt van...
- Erre a következtetésre jutottak, értem.
- Mégis milyen más következtetésre jutottunk volna? Mindenre kell legyen logikus magyarázat.
- A logikus magyarázat csupán menekülés az észszerűségbe. Mit gondol, hogy válhat művésszé valaki a logika fogságában?
- Nem kell megőrülni ahhoz, hogy valaki művész legyen. Elég csak elvonatkoztatni dolgoktól.
- Dolgoktól, melyek egyesek számára normális, másoknak viszont őrültség.
- Igen... Vagyis nem. Nem tudom, mire akar kilyukadni.
- Mit gondol valójában? Valóságosak az álmai vagy sem?
- Szeretném azt gondolni, hogy egyszer elmúlik majd, igen.
- Az ember nem olthatja ki magából a tápláló tüzet. Egy életen át takarékon tarthatja ugyan, ha ezt akarja. Ha azonban lángra lobbantja, nagy dolgokat vihet véghez.
- Rajtam múlik, mit akarok kezdeni vele?
- Pontosan. Az ön képzelete szab határt a valóságnak. De igyekeznie kell, Ms. Ryan, egyre fogy az idő.
- Csak ne olyan sietősen! Eléggé megbokrosodtak a teendőim, mióta találkoztunk. Először is oda kell adnom a lakbért Fionának, aztán ott van a munkahelyem. Elveszíthetem az állásom, kirúgnak az egyetemről. Az ihletforrásom hiánya jelenleg a legkisebb gondom mind közül.
- Rosszul gondolja, senorita Ryan. Valójában minden problémájának forrása ez a hiány. Ha leküzdi, minden gondja megoldódik majd.
- Ez nagyon szépen hangzik így, de mögöttem nem áll mecénás, aki támogatna.
- Megint téved. Az egész életét átszövik a tévedések. Bátorság, April, bízzon bennem!

April nem tudta mi tévő legyen. Az érzékei azt súgták, nagy hiba megbízni Cortezben, valami mégis azt súgta, ő lehet a megoldás kulcsa. Végül meggyőzte magát, egy próbát megér a dolog.

- Jó, nem bánom. Mit kell tennem?
- Kövessen!

Cortez a hátsó kijárat felé vette az irányt. Az ajtó egy sikátorra nyílt, rajtuk kívül nem volt ott senki. Jöttükre néhány patkány elbújt a szeméthalomban.

- Örvendetes kezdet – mérgelődött April, de Cortez nem osztotta a véleményét.
- A patkányok miatt nem kell aggódnia. Nincs itt senki rajtunk kívül, így a helyszín tökéletes.
- Mire?

Válasz helyett Cortez a falhoz lépett és megérintette. April elhűlt attól, amit látott. Cortez varázsigét kántálva nagy kört rajzolt, melynek nyomán szimbólumok elevenedtek meg. A koszos tégladarabok átszíneződtek, fátyolossá váltak, helyüket átvette valami April számára megnevezhetetlen dolog.

- Ez egy kapu – mondta Cortez. – Út a másik világba.
- Milyen másik világba?
- Alice Csodaországába. Egészen biztos vagyok benne, hogy hallotta már a szót: Arcadia.
„Arcadia. Csak te mentheted meg Arcadiat” – szólalt meg April fejében az álombéli sárkány hangja.
- Az nem lehet...
- Ms. Ryan, ez lesz élete leghosszabb utazásának első lépése – azzal Cortez odébb állt, utat engedve Aprilnek a vibráló kapuhoz.

April tétovázva közeledett felé. Még Cortez ígérete sem nyugtatta meg, miszerint várni fog rá, amikor visszatér. Sugárzó meleg csapta meg az arcát. Elillant Stark szüntelen hangzavara, megszűnt körülötte az ismert világ. April egyedül volt, egyes egyedül, egyre csak Cortez utolsó szavaival a fejében: „Tegyen meg nekem még egy apró szívességet. Adja át szívélyes üdvözletemet régi barátomnak, Brian Westhouse-nak, amikor találkoznak!”

Előző oldal Petya