Linktár

Hódító Mandúr

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/11 számában.

Már hónapok óta unatkoztam a 4616-os megfigyelőponton, amikor végre történt valami. A 4616-os a világ végén, egészen pontosan az eddig felderített világ peremén volt. Ez a megfigyelőpont a még el sem nevezett, csak sorszámmal jelölt, 4616-os naprendszer egy kietlen, szikla-göcsört kis planétáján épült. Egyszemélyes kis állomás volt ez, kényelmes, minden életfenntartó és szórakoztató technikával felszerelt, de mégiscsak cellaszerű, kis építmény. Ez a szuper összkomfortos cella szolgált ebben az egész évben az otthonomul. Nem panaszkodhatok, tudtam, mit vállalok, először mégis örültem, amikor végre történt valami. Akkor még nem gondoltam, hogy hamarosan visszakívánom az unalmas napok kényelmét, biztonságát, nyugalmát...

A szerződésemben az állt, hogy egy egész éven keresztül figyelnem kell az állomás műszereit, minden rendkívülit azonnal jelentenem kell, és semmilyen körülmények közt nem hagyhatom el az állomást, amíg meg nem érkezik a váltás. A szerződésben feltüntetett, igen tekintélyes összeg fényében ez igazán nem is tűnt megerőltetőnek. Amikor a hajó kitett a kis szikla-göcsörtön és felvette azt, aki előttem teljesített itt szolgálatot, úgy éreztem, nem is lesz olyan sok az az egy év. Talán kettőt is vállalhattam volna... Az kétszer annyi pénz... Bírom az egyedüllétet, el tudom foglalni magam. Eddig úgyis mindig az volt a gondom, hogy semmire sem volt elég időm. Most viszont alaposan kialhatom magam, óraszám hallgathatok zenét, hangos-könyveket, nézhetek filmeket és végre korlátlan ideig hódolhatok a hobbymnak, képeket alkothatok a virtuális képzőművész-programmal.

Az örömöm azonban elég hamar elmúlt.

Először élveztem, hogy időmilliomos vagyok, hogy nem kell sehová sietnem, hogy nem kések el sehonnan, hogy nem kell semmivel sem kapkodnom. De hamarabb ráuntam a filmekre, zenékre, a könyvekre, mint gondoltam, és már a második hónap végén a képek alkotása sem okozott akkora örömet, mint eleinte. Már csak ímmel-ámmal alkotgattam. Engem is meglepett, de egyre jobban hiányzott a túlzsúfolt nagyváros nyüzsgése, zaja, rohanása, feszültsége... Valósággal honvágyam volt... Egyre jobban sóvárogtam a távoli bolygót már teljesen átszövő, beburkoló betonrengeteg után. A harmadik hónap végén elkezdtem számolgatni, hogy hány nap van még vissza...

Valósággal felriadtam, teljesen felvillanyozódtam, amikor az egyik műszeren feltűnt valami kis pontocska, és felvijjogott a figyelmeztető jelzés. Izgatottan ugrottam a megfigyelőszékbe, és szemeimet a képernyőre szegeztem. Megnéztem még néhány műszert, és mikor már teljesen biztos voltam benne, jelentettem, hogy valami közeledik az állomás felé...

A megfigyelő központból nyugalomra intettek, és további gondos megfigyelésre utasítottak. De persze figyeltem én száz szemmel utasítás nélkül is, hiszen izgatott és kíváncsi voltam. Tudtam, hogy földi hajó nincs a közelben. Tehát ami közeledik, ráadásul abból az irányból, ahol ember még nem járt, az csak valami üstökös, meteor, vagy pedig... vagy pedig idegen hajó lehet.

...Kékséges egek ! – gondoltam – Ha ez egy idegen hajó...

Nap, mint nap egyre fokozódó izgalommal figyeltem a közeledő objektumot.

Néhány nap múlva már biztos voltam benne, hogy a közeledő valami nem üstökös, nem meteor, vagy más természetes dolog, hanem valami mesterséges szerkezet, ugyanis egyszer csak irányt váltott.

Egyenesen felém tartott.

Szinte kiugrottam a székből... meg a bőrömből.

– Igen! Igen! Igen! – kiabálta a diszpécser a központból, miután jelentettem. – Ezt lessük már évek óta az összes peremi megfigyelőállomásról! Azonnal útnak is indítom a kommunikációs szakembereket. Egy hónap múlva már meg is érkeznek. Addig is figyeljen! Figyeljen! Figyeljen! És kapcsoljon folyamatos adásra! Mindenről azonnal tudni akarunk!

Boldog voltam.

Már a számlámon éreztem a jutalmat, ami a felfedezésért jár.

Az objektum szép lassan közeledett, én szorgalmasan figyelgettem, és közben arról fantáziáltam, hogy mire fogom elkölteni a számomra hatalmas összeget... Saját ház egy nem túl sűrűn lakott bolygón... valami szép helyen... tóparton... napozóstéggel, légpárnás kishajóval... szuper berendezés... kellemes szomszédok... közeli nagyváros, ahová be lehet ruccanni egy kicsit nyüzsizni... és olyan, de olyan cuccaim lesznek, hogy az évfolyamtársnőim szépen besárgulhatnak az irigységtől...

A kellemes ábrándozásból az egyik műszer figyelmeztető hangjelzése zökkentett ki.

Antennám rádiójeleket fogott.

– Igen! Igen! Igen! – kiáltottam fel. – Most már biztos! Biztos!

Hát rádiójeleknek éppen rádiójelek voltak, de egyelőre teljesen értelmetlenek. A kusza adathalmaz egy időre eléggé lelohasztotta a lelkesedésemet. Napokig tartott, amíg a csúcstechnika végre megfejtette a monumentális adatmasszát. Végre kiderült, hogy mit fogtam. Antennáim egy audiovizuális üzenetet kaptak el az idegen objektum irányából. Az üzenet szabályos időközönként ismétlődött.

A következő adás kezdete előtti utolsó percekben szinte lerágtam a körmeimet. Miután nagy nehezen elteltek a várakozás percei, szinte ünnepélyes szertartásossággal helyezkedtem el a képernyő előtt. Vártam a nagy pillanatot.

...Én teremthetek kapcsolatot elsőnek egy idegen civilizációval... – gondoltam. – Hihetetlen...

Aztán az arcomra fagyott a mosoly. A képernyőn megjelent az eddig ismételt üzenetből már ismert arc.

– Az uraddal akarok beszélni! – mennydörögte.
– Mi? – hebegtem, és csak bámultam értetlenül.

Meglepetésemet nem is az arc látványa okozta, hanem az, amit mondott. A lény arca lényegében emberi volt... Különös és egzotikus, de határozottan humanoid... A kiképzés alatt furcsább vizuális élményekre is felkészítettek minket. Nem ért volna váratlanul, ha valami csáp-kocsonya-lény vigyorog rám a képernyőről... De erre a szövegre nem voltam felkészülve.

A képernyőmön megjelenő arc nagyjából háromszög alakú volt. A keskeny áll fölött apró száj, nagyon pisze orr, és két kissé ferde vágású, keskeny szem helyezkedett el. Homloka szélesebb volt lapos, de széles járomcsontjainál. Füleit, amik egy kicsit feljebb voltak, mint az embernél, nem láttam elég jól, mert sűrű, prémszerű haj takarta őket. Az arc nem volt kopasz, sima bőrű, mint az emberé, hanem nagyon rövid, világos színű prém borította. Az általam hajként értelmezett, fejtetőn lévő szőrzet sötét színű volt, és elég hosszú. Sok apró részletben különbözött egy emberi arctól, összességében mégis nagyon emberi benyomást keltett. Még az arckifejezése, mimikája is értelmezhető volt.

Az eddig befogott, ismétlődő üzenetben ez az arc ünnepélyes és udvarias volt, ahogy a beköszöntő szöveg is. Az a néhány rövid mondat, amit napok óta küldött felém egész barátságosan hangzott: "Mandúr vagyok, a 26-os peremszektor hadura. Köszöntelek benneteket a nagy Maur Birodalom határvidékén. Ha fogtátok, és megértettétek üzenetemet, kérlek, válaszoljatok. Rövid idő múlva elérem állomásotokat, és megkezdhetjük a tárgyalásokat."

Most, hogy válaszoltam az üzenetre, és szemtől szembe láthattuk egymást a képernyőn, teljesen meglepett az a feldúlt arckifejezés, amivel az idegen rám mordult. Még mindig nem jutottam szóhoz, amikor az idegen még mindig dühösen azt mondta, hogy:

– Mozdulj már meg! Szólj az uradnak, hogy beszédem van vele! Nem szórakozásból repültem ide a világ végére. Ne lopjátok az időmet!

Még mindig nem egészen értettem, hogy mit akar az idegen, de azért végre összeszedtem magam, és belekezdtem a jól betanult protokoll szövegembe.

– Dr. Jolanda Hamilton vagyok, az Űrkutatási Hivatal megbízásából a 4616-os számú megfigyelő állomás parancsnoka...
– Te vagy a parancsnok? – vágott a szavamba Mandúr. – Ne röhögtess! Ne húzd az időmet, inkább szólj már az uradnak!

...Mit akar ez folyton az urammal? – gondoltam. – Talán a hivatali felettesemmel akar beszélni? ...A felettesemet nem rángathatom ide, fényévekre van tőlem... Uram, uram... valamikor régen valóban használták ezt a kifejezést a szolgálati hierarchiában. Honnan vette ezt a régimódi kifejezést ez az idegen? ...Vagy a fordítóprogram hibája lenne?

– Egymagam tartózkodom az állomáson. Én vagyok a teljes személyzet és a parancsnok is egy személyben – mondtam nagysokára. – Az első tárgyaláson velem kell beérned. Úton vannak ide a kommunikációs szakemberek, de időbe telik, mire ideérnek.
– Egy nő egyedül egy űrállomáson? – bámult rám értetlen arccal, aztán megszakította az adást.

Hosszú percekig üresen sercegett a képernyő, aztán az idegen arca újra megjelent.

– Szóval egyedül vagy... – mondta egy furcsa mosollyal. – Na, meséld csak el nekem, hogy mit keres egy nő egyedül egy űrállomáson!
– Mint már mondtam, én vagyok az állomás parancsnoka – válaszoltam. – Ebben a minőségemben jelenleg én képviselem a földi civilizációt.
– Na, ne viccelj! – ingatta a fejét Mandúr. – Azt akarod mondani, hogy az állomáson nincs egyetlen férfi sem, akivel tárgyalhatnék?
– Pontosan. Mint már mondtam, egyedül vagyok az állomáson, én képviselem a Földet, velem kell tárgyalnod.
– Ha nincs férfi, nincs tárgyalás! – nevetett Mandúr. – Ha nincs melletted az urad, akkor majd én birtokba veszlek... az állomásoddal együtt.
– Hogy micsoda? – képedtem el. – Ezt hogy képzeled?
– Nem képzelem, hanem megteszem, mégpedig nagyon egyszerűen – nevetett még mindig Mandúr. – Leszállok azon a kis szikla-göcsörtön, te szépen kinyitod a zsilipet, besétálok, magamévá teszlek, és ezzel birtokba veszlek. Ezzel az aktussal követve szent hagyományainkat kiterjesztem a dicsőséges Maur Birodalom határait.

Ekkora szemtelenség hallatán szóhoz sem jutottam. Ráadásul az egészet hallotta a diszpécser, meg lehet, hogy az ide tartó szakértők is a hajón... meg még ki tudja, ki mindenki... Folyamatos adásban voltam... a parancs szerint...

– Nem vagy valami szép – folytatta Mandúr –, de a birodalom érdekében ezzel most nem sokat törődöm. Majd becsukom a szemem... Aztán, ha elég jó vagy az ágyban, talán odaajándékozlak a császárnak. A felséges úr kedveli a különleges külsejű nőket... Ha örömét leli benned, az jót fog tenni a karrieremnek... Talán áthelyeznek végre a központi bolygóra... a fővárosba...
– Hát, te sem vagy éppen egy álom pasi! – vágtam vissza pipacs pirosan a szégyentől és a méregtől.
– Nocsak, nocsak! Milyen tüzes a kicsike! – csapkodta a térdét Mandúr, és egyre jobban szórakozott. – A landolásig van még egy kevés tennivalóm. Addig küldök neked néhány képsort a káprázatos Maur Birodalomról. Ismerkedj jövendő életed helyszínével!

Ezzel felállt a székről, és egy ajtó felé indult.

Csak most jöttem rá, hogy mire is hasonlít annyira Mandúr. Egy macskaféle ragadozóra. A különleges arcberendezés, a finom, rövid prém az arcán ...és most, hogy felállt, láthattam, hogy emberszerű alakját egy hosszú macskafarok egészíti ki.

Leesett az állam.

...Egy humanoid civilizáció, ami nem a majmokkal rokon, hanem a macskafélékkel... Az evolúciónak egy merőben más megoldás jutott az eszébe ezen a távoli tájon...

De nem sokáig töprenghettem az evolúció eme tréfáján, mert képernyőmön megjelentek a Maur Birodalmat bemutató képsorok.

A következő órákban megismerkedhettem a Maur Birodalommal, és egyre biztosabb voltam benne, hogy ez a peremvidéki, becsvágyó hadúr nem viccel. Ez tényleg meg akarja hódítani a 4616-os állomást... velem együtt...

A képsorokból kiderült, hogy a Maur Birodalom épp úgy sok ezer naprendszerből áll, mint a Földi Konföderáció, és technikailag legalább olyan fejlett... Ha nem fejlettebb...

A Maur Birodalom sok mindenben hasonlított a földi civilizáció világaira, főleg külsőségekben, de két dologban alapvetően más volt. Az egyik eltérés a fajok sokasága, a másik a társadalom szerkezete volt.

A mi bolygóinkon mindenhol emberek éltek, akik valamennyien a Földről származtak el valamikor. A Maur Birodalom bolygóin sokféle faj élt, és valamennyiükön a macska-típusú emberek uralkodtak. Egyértelműen Mandúr népe volt az uralkodó faj.

A Maur Birodalom egy szigorúan hierarchikus, patriarchális formáció volt. A hierarchia élén a császár állt. Utána a macska típusú férfiak következtek. Őutánuk a más evolúciós úton kialakult fajok férfitagjai következtek a rangsorban. A sok-sok különböző faj férfitagjai után, egy kalap alá véve az összes fajok női képviselői következtek. Ahogy kivettem a propagandaanyagból, a nők a birodalom összes bolygóján a férfiak tulajdonai voltak.

A történelmi részből kiderült, hogy a birodalombeli háborúkat, területi hódításokat csak elenyésző részben fegyverekkel és technikával, nagyobbrészt a nők birtokbavételével vívták meg. A birodalom összes bolygóján az volt az alapvető szokás, hogy egy nő annak a tulajdona, akivel utoljára szexuális kapcsolatba került. Mivel a macska-típusúak voltak szexuálisan a legtúlfűtöttebbek, ők lettek az uralkodó faj.

A másodrangú /genetikailag kompatibilis/ fajok, és a harmadrangú /csak szexuálisan kompatibilis/ fajok szinte ellenállás nélkül fogadták el az elsőrangú /macska típusú/ fajok uralmát. Lelkesen vették át az uralkodó faj gazdag kultúráját, kényelmet és jólétet nyújtó technikáját, egész életmódját.

Csak most döbbentem rá, hogy ez az öntelt idegen tényleg azt hiszi, hogy majd boldogan sétálok be a háremébe, hogy hagyom magam bezárni az arany kalickába.

Kértem a központ diszpécserét, hogy sürgősen küldjön ide valahonnan valami férfit, hogy ezzel kifogjam a szelet Mandúr vitorlájából. Azt gondoltam, hogy ha produkálok Mandúrnak egy férfi tárgyalópartnert, akkor majd szépen eltárgyalgatnak a két civilizáció kapcsolatáról, és engem pedig békén hagynak.

Legnagyobb kétségbeesésemre a központ közölte, hogy a felém tartó szakértők történetesen valamennyien nők. A közeli megfigyelőállomásokon is csupa nők szolgálnak, köztudottan jobb monotóniatűrő képességük miatt. Van ugyan egy felderítőhajó nem túl messze, amin férfiak is utaznak, de ez is csak három hónap múlva tud ideérni hozzám.

Szóval se közel, se távol egy szál férfi sincs, aki most segíteni tudna rajtam.

Először arra gondoltam, hogy egyszerűen kilövöm az idegen hajót. Aztán, még mielőtt belegondoltam volna, hogy ezzel milyen bonyodalmat okozhatok a két civilizáció között, rá kellett jönnöm, hogy nem tudok lőni.

Fegyvereim működésképtelenek voltak... legalábbis a jelzőfények nem világítottak. Aztán a többi műszereim is kaotikus villogásba kezdtek. Sorban kapcsolt ki minden rendszer...

Kétségbeesetten kapkodtam fűhöz-fához.

Miután megszakadt az összeköttetésem a központ diszpécserével, a megfigyelő kupolám létfenntartó rendszerein kívül minden megszűnt működni. Percekig csak ültem a süket csöndben. Megpróbáltam lezárni a zsilipet, de persze az sem működött.

Ott ültem csapdába esve, kétségbeesetten, kiszolgáltatva egy idegen életformának, egy idegen értékrendnek... Végtelenül megalázottnak és összetörtnek éreztem magam.

Eszembe jutott az önmegsemmisítő, ami minden más rendszertől független volt.

...Nincs más választásom... - szántam el magam nagy nehezen. - Igaz, hogy semmi kedvem meghalni, de segítségre nem számíthatok, a hárembe pedig nem megyek!

Becsuktam a szemem, és lenyomtam a gombot.

Hatalmas robaj rázta meg az egész szikla-göcsörtöt... De még mindig éltem...

Amikor kinyitottam a szemem, rá kellett ébrednem, hogy az önmegsemmisítő sem működött. A robajt és a rázkódást Mandúr landolása okozta.

– Leszállt a hadúr... – motyogtam magam elé bambán, és riadt nyúlként bámultam a zsilipajtóra.

Az ajtó halk szisszenéssel tárult fel, és belépett rajta az ádáz arckifejezésű, harciasan villogó szemű, büszke tartású, nagy hatalmú Mandúr.

Egy végtelennek tűnő percig döbbenten meredtünk egymásra.

Mandúr pontosan olyan volt, amilyennek elmondta magát, amilyennek a képernyőn láttam, amilyennek rettegtem őt...

...Csakhogy mindössze húsz centiméter magas volt...

Felszabadult nevetésem betöltötte a kupolát.

Még mindig nevetve felemeltem a riadt kis idegent, a térdemre ültettem, és megsimogattam puha pihe szőrrel borított apró fejecskéjét.

A rettegett hadúr pedig még mindig remegve egy kicsit, de már felismerve helyzetét halk dorombolásba kezdett...