Linktár

A telefon

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/10 számában.

…Hideg van… éjszaka.
A lányomat várom… ki tudja már, mióta.
Osztálykirándulás… vagy valami olyasmi.

Az utcákon senki nem jár. Magamban dúdolgatok valami ősrégi slágert, néha tán még meg is emelem a hangom, hisz senki nem hallja… A sulibusz itt fogja letenni, a benzinkúthoz közeli megálló mellett, merthogy messze lakunk az iskolájától, és ilyen későn mégiscsak jobb, ha nem kell a város túloldaláról hazabiciklizni.

Éjfél elmúlt már, szinte biztos vagyok benne. A mazsorett-csoport a határon túl volt fellépésen, s nem volt túl nagy a szülők körében az egyetértés az ügyben, hogy maradjanak-e éjszakára, vagy még aznap jöjjenek haza. Végül is úgy döntött a „tisztelt szülői közösség”, hogy biztonságosabb, ha még aznap haza jönnek, de legalábbis olcsóbb… fene tudja. Talán mégis nyugodtabb lennék, ha nem éjszaka érkezne meg a busz, egy elcsigázott sofőrrel, meg egy csapat táncos lábú leánnyal… hogy a holtfáradt tanárnőről már ne is beszéljek.

A busz késik. Az eleddig csak a tudatom hátulsó régióiban bujkáló gondolat most a felszínre bukkan. Mi van, ha valami történt a lányokkal az úton? Mi van, ha balesetet szenvedtek? Ha a felnőttek megsérültek?... Hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálom felhívni a tanárnőt a mobilján. Igen, nekem is van egy ősrégi készülékem, amivel, ahogy a lányom nemegyszer kinyilvánította, nem volna ildomos megjelenni nyilvánosan… Ilyenkor csak mosolygok. De azért elhatározom, hogy veszek egy „mobcsit”a gyereknek a születésnapjára.

…”A hívott szám pillanatnyilag nem fogad hívásokat. Kérjük, próbálja meg később….”

Nagyszerű. Lehetnék még ennél is idegesebb? Fel-alá mászkálok az üres úttesten keresztül. Nem jár erre a kutya se’… Megállok a felezőnél. Ide látszanak a benzinkút fényei. A múltkorában láttam ott egy dögös szőkét… a szememet meresztve próbálok ellátni odáig. Hiába, nem vagyok már a régi… Emlékszem, ugyanez jutott akkor is az eszembe, mikor a szöszi rám mosolygott… Csak egy tízessel, ha fiatalabb lehetnék!...

…Ismét a kezemben a telefon. Hideg van, s lassan sűrű, tejfehér köd ereszkedik alá. Hiába, az október nyirkos, hűvös hónap… Látom, amint dér lepi a kerékpárom ülését. Homályos, távoli balsejtelem gyötör, amint egy pillanatra megcsúszik a lábam. Úgy tűnik, jegesedik a beton… A kis készülék az aszfalton landol, ám csodák csodájára, semmi baja nem történik, ahogy néhány méterrel odébb pattog. Magamban komótosan göcögök, ahogy utána lépek, hogy hiába, azért ezeket a régi cuccokat még rendesen megcsinálták, az új, drága készülékek meg ripsz-ropsz eltörnek… aztán egy pillanatra felszakadozik a köd, és én meglátom a Holdat. A nagy, fényes, ragyogó Holdat… Nem emlékszem rá, hogy valaha láttam volna ilyen fényesnek.


…Az út szélén állok. Kezemben a telefon. Az utcákon senki nem jár. Éjfél elmúlt már, szinte biztos vagyok benne. Ismét megpróbálom felhívni a tanárnőt, s rajta keresztül a kislányomat. Tényleg venni kellene már neki is egy ilyen kis kütyüt… Csodák csodájára, sikerül felhívnom! Ám valami baj lehet a vétellel, túl zajos, recseg, alig hallom, mit mond.

- ..aló? Ki ...eszél?

Furcsa a hangja, mintha meg lenne rendülve. Persze lehet, hogy csak én képzelődöm.

- Jó estét kívánok, tanárnő, Kis Róbert vagyok, a Zita édesapja! Csak azt szeretném megkérdezni, hogy megközelítőleg mikor érnek haza?
Csend, és sistergő zúgás. Nem tudom megállapítani, hogy ennyire rossz a kapcsolat, vagy csak egyszerűen nem szólnak bele.
Aztán nagy sokára mégis jön pár szó.
- …Hogy mondta?
Szemöldök ráncolva válaszolok, magamban a nyavalyás készülékek használhatatlanságát szidva.
- Mondom, azt kérdezném, mikorra ér a busz ide, a benzinkúthoz! – Önkéntelenül megemelem kissé a hangom. Váratlanul kitisztul a hang, és én meghallok valami halk, távoli hangot… mintha valaki sírna… mintha a lányom sírna a háttérben!
- Jó uram, nem tudom, ki maga, de ez egyáltalán nem vicces! – Érzem, a tanárnő is a sírás határán van, és nem ez az a hang, amit egy apának kellemes hallania, miközben a lánya messze van tőle. – Épp az imént érkeztünk meg a benzinkúthoz… - Az asszony eddig bírta, hallom, hogy elsírja magát. A háttérben még mindig hallatszik az a másik síró hang. – És volt egy balesetünk!

Csodálkozva nézek szét. A köd ugyan még mindig itt gomolyog, de azért minden megerőltetés nélkül ellátok a benzinkútig. Se busz, se baleset. Se senki más, ami azt illeti.

- Elnézést, asszonyom, de én itt vagyok a buszmegállóban, és itt nincs senki. Ha ez valami rossz vicc, akkor jelentem, értem a tréfát, nagyszerű, hahaha, de most már elég. És ha lehet, adja oda a mobilt a lányomnak, szeretnék vele beszélni!

Rövid, sistergő csend következik. A halk sírás abbamarad, majd néhány szó hallatszik, amit nem tudok kivenni. Majd meghallom Zita hangját!

- …Apa?...
- Igen, kicsim, én vagyok! Itt várok rád, ahogy megbeszéltük. Mondd meg annak a kretén sofőrnek, hogy lépjen a gázra, mert nagyon hideg van, és még haza is kell tekernünk. Egyébként a tanár nénidnek meg nagyon rossz humorérzéke van…
A lány elsírja magát, hallom, hogy zokogva törnek elő belőle a szavak.
- De hát ez, hogy lehet?? Hogy tudok veled beszélni?! Ennek nincs semmi értelme!
- Tudod, kedvesem, a technika csodája… de mi van veled? Valami történt az úton? Miért vagy így kikészülve? A Frászt hozod rám!
- De apu… a tanár néni nem viccelt. Tényleg itt vagyunk, a buszmegállónál. És tényleg… té-tényleg volt egy… baleset…

Rosszat sejtve nézek körül, de még mindig nem látok semmi különöset. De a lényeget értem; volt egy balesetük, és ez nagyon felkavarta a lányt.

- Figyelj, drágám! Tudom, az ilyesmi nagyon durva lehet, szóval, ha teheted, akkor inkább ne menj a közelbe! Majd a tanár néni elintézi a dolgokat, és előbb-utóbb hazahoznak benneteket… tudom, hogy rosszul vagy a vér látványától, ezért inkább ne is nézz oda, rendben drágám?

Magam sem értem, miért, de egyre hevesebben ver a szívem. Mintha valami itt lenne a tudatküszöbömön, de valami nem engedi, hogy felbukkanjon…

- De apuci… itt vagyok… hát nem érted?... Itt vagyok… ülök a betonon… és te is itt vagy… az ölemben… és csupa vér a fejed… És most veled beszélek telefonon… Ez… ez nem lehet!!!

…Hogy… hogy micsoda?...


Tanácstalanság… Magány.
Mély, mindent átható szomorúság… magány.
A lányomat várom… ki tudja már, mi óta.
Megbékéltem. Nekem a könnyebb… Szóval ilyen a Halál.

- Figyelj, kicsim! Már értem. Gondolom, kaptam egy utolsó utáni lehetőséget, hogy elköszönjek tőled… ki tudja, miért.
- Apa…
- Azt… azt hiszem, lassan itt az időm. Tudod… szeretném megígérni, hogy még jelentkezek, de nem tudom… talán. Szia, kicsim. Szeretlek.
- Apa ne… kérlek!... Én is szeretlek!...


…Hideg van… éjszaka.
A lányomat várom… ki tudja már, mióta.
Osztálykirándulás… vagy valami olyasmi.
Talán fel kellene hívnom.