Helyszínelők

Szépirodalom / Abszurd (86 katt) Jávorszki András
  2020.11.03.

- Ejj te, hát egyszer nem volt elég? Mára befejeztük, hallod-e? – az asszony felállt a lovászlegény öléből, és a szoknyáját kezdte igazgatni. – Majd holnap folytatjuk.
- Rózsika, maga aztán tudja, mi kell a legényembernek – pihegett fáradtan a fiú, miközben a nadrágját húzogatta felfelé.
- Azám – nevetett rá az asszony, aztán türelmetlenül intett. – De most láss hozzá a másik munkához is, te kölyök, mert ha nem csinálod meg estig, amit kell, megnézheted magad! Az uram elküld téged a háztól, és akkor nincs több csemege.

A fiú csak bólintott, aztán belemarkolt a szénarakásba, hogy enni adjon a lovaknak, az asszony pedig kifordult az istállóból, és elindult a ház felé. Verőfényes, júliusi nap volt, az égen egy felhőfoszlány sem látszott. Nagymosáshoz éppen ideális, gondolta, ezért nem is habozott. A kamrába ment, előkereste az egyik fonott kosarat, meg egy darab szappant, aztán végigjárta a szobákat, hogy összeszedje a mosnivalót. Amikor ezzel megvolt, a teli kosárral a kezében kilépett a kapun, és elindult a patakhoz. De mert nem akart egyedül menni. Úgy gondolta, kerít társaságot. Bekiáltott hát a szomszéd ház portájára. Kisvártatva Éva dugta ki a fejét az ajtón.

- Nahát, komámasszony! – mondta a szőke fiatalasszony. – Éppen én is mosáshoz készülök, nagyon egyre gondoltunk. Csak összekapom, amit kell, és máris mehetünk.

Elindultak az ölükben egy-egy nagy kosár ruhával, végig a kis falu üres mellékutcáján. De még két percet se mentek, amikor szembejött velük Ágnes. A szatócsboltból tartott hazafelé.

- Holnapra terveztem a mosást, de ha már így alakult, várjatok meg! – kérte. – Hármasban csak jobban telik az idő is, mert különben igen unalmas a súrolás.

A patak a falu szélétől vagy hatszáz lépésnyire futott, és a beszáradt keréknyomokkal felszántott dűlőút, ami arrafelé vezetett, a települést körbeölelő szántóföld közepén futott át. A három asszony vidáman sétált egymás mellett, közben mindenféle pletykákon nevetgéltek. Ott, ahol az út éles kanyart vett balra, letértek egy kis ösvényre, be egy csoport magas nyírfa alá, hogy lejussanak a patakhoz.

Rózsika látta meg először a testet, mert ő ment elöl. Úgy megrémült, hogy elejtette a teli kosarat.

- Uram Teremtőm! – nyögte.

A másik kettő melléje lépett, és ők is meghökkenve bámultak a halottra, ami ott hevert a víz szélén. Letették a földre a terhüket, aztán csak álltak.

- Szóljunk a csendőrnek! – javasolta Éva. – Majd ő tudja, mit kell ilyenkor csinálni.
- Napközben a városban van – mondta Ágnes. – Majd este jön csak le a faluba.
- Ki lehet ez? – motyogta Rózsika. Túl volt az első riadalmon, és lassan kezdte visszanyerni a hidegvérét. Hiszen látott ő már halottat. Még öltözetett is egyszer temetés előtt.

Kitárt karokkal, szétvetett lábakkal a hátán feküdt a fűben a férfi, éppen úgy, mintha csak repülni akart volna, de leesett. A mellkasa közepén egy nagy, szúrt seb éktelenkedett, körülötte sok vér. Vagy ő dobta el még a halála előtt a ruháit, vagy a gyilkosa fosztotta meg tőle, mert úgy hevert ott, ahogy a világra jött; anyaszült meztelen. Egyetlen holmija egy jókora szalmakalap volt, ami teljesen eltakarta az arcát. Így aztán a vonásaiból nem láttak semmit sem.

Mindenesetre érdekes halott volt az. Látszódott, hogy egy szemernyi élet sincs már benne, de a testének egy része még úgy viselkedett, mintha élne. Szétvetett lábai közt ugyanis ott meredezett a férfiassága, olyan keményen és peckesen, mint a templomtorony.

- Bizony nem kis dorong ez – hüledezett Rózsika. - Mint egy dióverő bot.
- De kihez tartozik? – ingatta a fejét Éva. – Nem látom az arcát a kalaptól, megnézni meg nem merem.
- Nem ismerted? – bökte oldalba Rózsika.
- Sajnos nem. Elsőnek azt hittem, az én drága Jánosom az. Meg is ijedtem, de most már látom, hogy nem. Ő különben is kint van a mezőn. Neked se ismerős?
- Egyáltalán nem. Bár hasonlít kicsit az uramra. De az új orvosra is nagyon. Meg Palira, a lovászra – ismerte be pironkodva. – De az se pont ilyen.
- Hát, lányok – lépett közelebb Ágnes, és ő is alaposan végiggusztálta a testet, meg a holtában is büszkén meredező szerszámot. – Szerintem kár itt találgatni. Ahogy nézem, ez a férfi egyáltalán nem a mi falunkból való.

Előző oldal Jávorszki András
Vélemények a műről (eddig 4 db)