Teremtőm

Fantasy / Novellák (123 katt) Geonauta
  2020.10.31.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/11 számában.

Nem is tudta, mikor történt. Egyszer csak azon kapta magát, hogy él. Ezen hosszú, hosszú időn keresztül örvendezett. Azt nem tudta, mások hogyan örvendeznek, és azt sem tudta igazán, hogy neki mi módon sikerült örvendezni. Tény, hogy örvendezett.

Látni és hallani kezdett, a hosszú-hosszú úton ráért töprengeni a világon. Az első kérdés, ami megfogalmazódott benne, hogy a világ vajon mindig létezik, vagy csak akkor alakul ki, amikor épp odaér? De ki teremti a világot, ami körülveszi, körülöleli őt? Mitől is függ, hogy a táj, ami a szeme elé kerül, merre, milyen irányba vezeti majd? Mehetne akár ellenkező irányba is, mint ahogy megalkotják körülötte az újabb valóságokat?

Hosszas töprengés után arra jutott, hogy kell valami Teremtőnek lenni.

Mindjárt el is próbálta képzelni a teremtőt, de nem nagyon sikerült. Biztosan kerek lehet a teremtő, mert amit eddig látott, azok közül, ami kerek volt, az mind szép volt. Odafenn a nagy sárga, amitől világos van, az ezüstszínű, ami látni segít a sötétben, ami körül gyakran fényes pontok villognak, de az út mentén is sok kerek, és színes tündöklik, aminek ráadásul jó illata is van. A piros szín pedig különösen tetszett neki, főleg ha van hozzá némi fehér is.

Sok idő eltelt ezután, sokat látott és hallott, tapasztalt, látta a fákat kopaszon, és zölden, madarakat látott, virágos rétet, hegyeket, patakot és folyót, vashidakat, napsütést és hóvihart, már majdnem mindent megismert, csak azt nem tudta még mindig, hogy ki teremtette mindezt a csodát neki.

A kis mászkálókat segítette, hiszen barátságosak voltak vele mindig, de több dolga nem nagyon akadt velük, így hát figyelmen kívül hagyta lassan mindennapossá váló hosszas töprengései alkalmával.

Aztán eljött az a bizonyos nap, amikor végre megismerte a teremtőt. Ő is mászkáló forma volt, szép ruhát viselt, és amint rádöbbent az igazságra, menten össze is állt a kép. Ott volt a kezében a piros karika, belül fehér volt, amint felemelte, megállt, és szerette a teremtőt. Mindaddig szerethette, csodálhatta, hódolhatott neki, amíg a teremtő a piros fehér ékszerével tovább nem engedte. Így volt ez ősidők óta, csak a sok apró részlet eddig nem kapcsolódott össze egységes egésszé. Aztán belegondolt abba, hogy ha nincsen készen még a táj előtte, és mégis továbbmenne, belehullana a nagy semmibe. Brrrrr. Belegondolni is rettentő. A Teremtő ilyenkor megállítja, nehogy baj legyen. Milyen világos! Ugye? És a teremtő mindig ott terem, ahol neki szüksége van rá. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy eddig nem történt semmi baj, a táj mindig rendben volt, bármerre is járt.

Az állomásra beérkezett a szerelvény, a szolgálatban lévő vasalt egyenruhás vasutas piros karikás tárcsájával intett a mozdonyvezetőnek, váltottak néhány szót is, aztán mikor minden rendben volt, továbbengedte a pécsi vonalon közlekedő vonatot.

De valami furcsát, melegséget, bizsergető kellemeset érzett a lelke mélyén, mintha valaki figyelte volna, sőt mintha valaki rajongott volna érte.

A szél pedig, a távozó vonat felől elhaló, szeretetteljes, rajongó, hálás suttogást hozott az állomás felé!

TEREMTŐŐŐM!

Előző oldal Geonauta
Vélemények a műről (eddig 3 db)