Linktár

Vízió

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/1 számában.

- Még hogy én alkoholista? Hülyeség. Hogy lennék már alkoholista?

A férfi bosszankodva zárta be azt a weblapot, amin egy perce még az alkoholfüggőség jeleit böngészte. Megnyitotta a közösségi oldalt, megnézett néhány értesítést, aztán végiggörgette az ismerősök megosztásait. Próbálta elterelni a figyelmét, de azért az agya leghátsó zugában továbbra is ott motoszkált az, amit olvasott.

- Hülyeség - szögezte le magában újfent. - Én fontos ember vagyok egy nagy cégnél. Harmincnégy éves. Havi négyszáz tisztán, plusz a juttatások. A nyári csapatépítő tréningen én voltam a karaoke est legnagyobb durranása. Minden reggel kilenckor meetinget tartok a nagyvezér irodájától ötajtónyira. Ilyen lenne egy alkoholista - kuncogott. - Én nem fetrengek az árokparton, mint egy csöves, nem hányom össze a járdát. Nem balhézok beállva.

Bezárta a laptopot, felpattant a fotelből, és kiment a konyhába. Elővette a hűtőszekrényből a nem sokkal korábban felbontott vörösboros üveget – nagyjából félig volt még – jól meghúzta, a maradékot pedig beleöntötte egy öblös vizespohárba. Hideg kólát töltött rá, megitta az egészet, aztán bement a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. Ócska horrorfilm kezdődött az egyik csatornán, de ő alig figyelt rá. A szemhéja már kezdett elnehezülni az alkoholtól, a látása is fátyolosabb lett. Végigdőlt a kanapén, behunyta a szemét. Időnként sikolyokat hallott a tévé felől, így végül előkereste a távirányítót, kikapcsolta a készüléket, és átbillegett a hálószobába.

Az álom könnyen jött. Nem forgott vele a szoba, a gyomra sem rendetlenkedett, ellenkezőleg; jóleső zsibbadás szaladgált az izmaiban, és könnyű gondolatok kergetőztek a fejében.

Hajnalban, az álom és az ébrenlét határán érezte, hogy a torka száraz, a nyelvét a besűrűsödött nyál a szájpadlásához ragasztja. Ez mindig így volt ilyenkor. Fel akart kelni, hogy igyon egy pohár vizet, de egyelőre képtelen volt megmozdulni. Hallotta, hogy odakint hideg, novemberi eső veri az utcát, de hallott még mást is. Lépések koppantak az ágya mellett. Felnézett, de nem látott semmit.

Aztán az árnyék előugrott a szoba legsötétebb sarkából, és máris rajta volt.

Felüvöltött a rémülettől, de mást nem tehetett. Acélkemény markok kulcsolódtak a csuklójára, az ágyra szorítva őt, ami ebben a pillanatban keménynek és hidegnek tűnt, akár a beton. Valami tompa, súlyos dolog – talán a támadó térde – nyomódott az ágyékába. Csikorgó nevetést ütötte meg a fülét, és egy hang azt nyihogta:

- Add ide! Add csak ide!
- Mit? – nyögte rémülten.

Válasz helyett az egyik kéz elengedte a csuklóját, és egy ököl keményen az arcába vágott. Aztán kutakodó ujjak matattak végig a testén, miközben a támadója ruhájából hideg vízcseppek hulltak rá. Megint felüvöltött, és nagyot rúgott. A takarója szárnyaszegett madárként zuhant le az ágy mellé, ő pedig ülő helyzetbe pattant. A keze rácsapott az olvasólámpa kapcsolójára. Meleg, sárga fény öntötte el a szobát.

Nem látott senkit. Egymaga volt.

Nyögve kászálódott ki az ágyból, rogyadozó léptekkel ment el a fürdőszobáig. Hányingere volt. Megnyitotta a csapot, ivott néhány korty vizet. Az arca még mindig sajgott. Belenézett a tükörbe. Megdöbbent, hogy egy friss zúzódás éktelenkedik a bal szeme alatt. Vörös volt, és már kezdett feldagadni.

- Megütöttem magam álmomban - bólogatott. - Pedig gyerekkorom óta nem voltak rémálmaim.

Rászorított egy vizes törülközőt, majd sokáig állt a vécécsésze felett, hosszan ürített. Végül visszament lefeküdni, de reggelig nem tudott elaludni.

Délután, a munkából hazafelé menet beugrott vásárolni a lakásához közeli szupermarketbe. Győzködte magát, hogy ma este nem kellene innia, végül mégis csak a borosüvegek előtt kötött ki. Leemelte a polcról a kedvencét, aztán tovább ment, és vett egy üveg vodkát is, természetesen a drágábbik fajtából.

- Elvégre péntek van - mondta magának -, ezt igazán megengedhetem magamnak egy fárasztó hét után.

Egész este iszogatott. A bor gyors tempóban fogyott, alig egy óra alatt eltüntette. Aztán maradt a vodka. Félig részeg volt már, amikor eszébe jutott a hajnalban látott álom. Megborzongott az emléktől.

A hálószobában égve hagyta az olvasólámpát. Magának sem szívesen vallotta be, de tartott az újabb lidércnyomástól.

Reggel zúgó fejjel, kiszáradt szájjal ébredt. Érezte az orrában a bőrére száradt verejték szagát. Letusolt, majd készített egy erős kávét, hogy magához térjen. Aztán tévézett, pizzát rendelt, és eldöntötte, hogy ma tényleg nem iszik.

Ez az elhatározás nagyjából este hétig tartott ki. Akkor már olyan erősen kívánta az alkoholt, hogy idegesen tördelte az ujjait. Szerette volna a hűtőszekrényben tudni a szokásos adagot. Felöltözött hát, és elindult, hogy megvegye.

- Nem jó ez így - morogta közben az orra alatt. - Tarthatnál időnként egy-egy tiszta napot. - A szupermarket ajtaja előtt már majdnem visszafordult, végül meggondolta magát. - Végül is szombat este van, nemde? Inkább majd holnap nem iszok. Úgyis vasárnap lesz. Tiszta fejjel kezdem a hétfő reggelt.

Két üveg bort is vett. Ha már a következő estét tisztán tölti, ma még igazán adhat az élvezetnek.

Elnyúlt a kanapén. Krimit nézett, drogcsempészekről meg korrupt zsarukról. Nem nagyon követte a történetet, a lényeg úgyis az volt, hogy legyen valami program a bor mellé. Végül ott aludt el a tévé előtt.

Nem tudta, mennyi idő telt el, de váratlanul arra ébredt, hogy a padlóra zuhan. Az első értelmes gondolata az volt, hogy ez nem lehet a szobája. A szőnyeg helyett koszos, vizes utcabetonon tapicskolt négykézláb. Kipufogógőzt érzett az orrában, amit távolabbról sodort idáig a szél.

Mielőtt felnézhetett volna, egy rúgás érkezett a semmiből a bordái közé. Felnyögött, és elzuhant. A hátára fordult, a szemébe hideg esőcseppek hulltak. Alig látott valamit. Kapkodó keze egy köztéri pad hideg lábát találta meg maga mellett.

Egy jól megtermett, fekete kabátos árnyalak talpra rángatta. Hidegen izzó szemek meredtek rá a tányérsapka alól. Az arcvonásai elvesztek a testét körbeölelő sötétben.

- Mit csinálsz itt? – recsegte a szempár gazdája. – Ez a pad nem arra való, hogy azon aludj.

Gumibot csattant fájdalmasan a gyomorszájának. Elesett. A látása elhomályosult, aztán kitisztult megint. A nappalija padlóján feküdt, rázta a hideg. A gyomra valóban fájt. A két üveg bor kínozta úgy, mintha ki akarná marni a hasfalát, mert az este elfelejtett vacsorázni. Feltápászkodott hát, és kiment a konyhába. Reszkető kezekkel készített magának egy szendvicset, közben pedig annyi vizet ivott, amennyit csak tudott. Győzködte magát, hogy az majd használ.

Vasárnap az eső továbbra is esett, ő pedig másnapos volt, fázott, reggel mégis sokáig állt az erkélyen a télikabátjába burkolózva, és csak szívta-szívta befelé a hideg levegőt. Úgy tekintett rá, mint valami gyógyszerre.

- Ma este tényleg nem - győzködte magát, pedig már kora délután áhítozott egy pohár italért. Izzadt, a keze finoman reszketett, részben a másnaposság, részben a tudat miatt, hogy ma nem juthat alkoholhoz.

- Csak hétig, de maximum nyolcig kell kibírni. Vasárnap van, minden üzlet korábban zár. Kocsmába sosem jártál, mert nem akartad, hogy azt lássák, iszol. Szóval nyolc után már nem lesz, hol vásárolnod. Igaz, van egy benzinkút jó két kilométerre innen, de annyira azért csak nem vagy függő, hogy négy teljes kilométert caplass oda-vissza, és kétszeres áron vásárolj.

És ismét elbukott. Szitkozódott, érveket és ellenérveket ütköztetett, de fél hétkor már útra készen állt az ajtóban, hogy még nyitva találjon legalább egy üzletet. Akaraterő nélküli nullának érezte magát, gyenge szarnak, közben mégis könnyebbült, ha arra gondolt, mindjárt ihat valamit. Nem vásárol sokat. Vesz valami töményet. Két decist egy üdítővel. Nem sok, de mára elég lesz. Talán így is le lehet szokni. Ha napról napra kevesebbet dönt magába.

Éppen zárás előtt toppant be az apró vegyesboltba. Vett egy kis üveg, olcsó vodkát, egy kólát, és – biztos, ami biztos alapon – két pici üveg, zsebrakétának gúnyolt keserűt, amiket mindjárt a bolt előtt felhajtott. Azonnal jobb kedve lett, eddig görcsös izmai felengedtek, a keze finom remegése alábbhagyott. Azt ugyan nem értette, az eladó miért vette el a pénzét olyan fintorgással, mintha egy leprás lenne. Szóvá akarta tenni, de aztán úgy döntött, hagyja a fenébe az egészet. Büszkeséget érzett, amiért a bort ezúttal kihagyta, és ez fontosabb volt számára.

Hazafelé vette az irányt. A külváros mindig is csendes volt, de most az esős, sötét utcák már-már egy szellemváros érzetét keltették benne. Megállt egy kapualjban. Megihatná az italt itt is. Nem viszi haza. Ez is valami. Ha otthon nincs pia, talán kevésbé fogja kívánni. Megtekerte hát a vodkás üveg nyakát, nagyot húzott belőle, majd ráküldte az üdítőt. Három perc alatt kivégezte mindkét üveget. Élvezte, ahogy az alkohol folyékony tűzként árad szét az ereiben, jótékony köddel terítve be az agyát. Már a hideg sem zavarta annyira.

Tíz perc múlva hazaért. A zsebébe kotort, hogy előkeresse a kulcscsomóját, de sehol sem találta.

- Nem igaz, hogy elhagytam – motyogta kásás hangon. Egy percig csak toporgott a kapualjban. Megrángatta az ajtót, miközben persze tudta, hogy zárva van. Réveteg tekintettel méregette a kaputelefont. Felcsengessen valakinek, hogy engedje be? Végig futtatta az ujját az egymás alatt sorakozó neveken, és már éppen megnyomta volna a megfelelő gombot, de akkor megmerevedett. Észrevette ugyanis, hogy a saját lakásának száma mellett másvalaki neve szerepel.

- Eltévesztettem az épületet - motyogta. - De hát ennyit nem ittam! Visszasétált pár lépést, ki az utcára, és felnézett a háztömbre. Hiszen itt lakok. Akkor meg mi az isten folyik itt? Visszament a kapualjba, éppen akkor, amikor nyílt az ajtó, és egy középkorú férfi lépett ki rajta. Pórázon vezette maga előtt a kutyáját.

- Hé! – fogta meg a vállát az idegen. – Hova mégy?
Belenézett az ismeretlen arcba. Ki ez? Talán egy új lakó.
- Itt lakok – makogta. – Engedj be!
- Francokat laksz te itt. Tűnj el!
- Mondom, hogy itt lakok – bizonygatta fád hangon, mikor egyszerre orrfacsaró bűz csapta meg az orrát. Az ázott ruha, a szúrós izzadtság és az olcsó pia szaga. De nem a másik férfiból jött. Belőle áradt. A tekintete az ajtó üvegtáblájára esett. Karikás szemek néztek vissza rá, meg egy sűrű borostával szegélyezett, beesett arc. Ez én volnék?
- Tűnés! – nagyot taszítottak rajta. - Ne ide mássz be éjszakára!

Tántorgó léptekkel sétált odébb. Átvágott a ház előtti, sötét játszótéren, majd lehuppant az egyik vizes padra. Cigarettát kotort elő a kabátja zsebéből, és szuszogva rágyújtott. Jó, hogy tudott lejmolni pár szálat a vasútállomáson. Valami szemétláda a múltkor ellopott tőle egy egész dobozzal, amíg ő a parkban aludt. Amikor pedig felébredt, még arcon is ütötték.

A szájában érezte a nemrég megivott vodka, és a pancsolt keserű likőr ízét.

- Jól esne még valami - sóhajtott, de már nem maradt több pénze. Eltompult agyában egymást kergették a lassú gondolatok. - Mit keresek én itt, kint az utcán? - kérdezte magától. - Nem vagyok alkesz. Én fontos ember voltam egy nagy cégnél. Harmincvalahány éves. Havi négyszáz tisztán, plusz a juttatások. Akkor meg mit keresek én itt?