Linktár

Kidoshenshi 4/2.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/6 számában.

5.

A Shiromaya-hegyhez legközelebbi, toronymagas falakkal körülvett, és a hadsereg által felügyelt védett város, Hiroshima volt, ami azt jelentette, hogy Kinetsu hadnagy kora délután már leszállt az Új-Tokióból indult mágnes vasútról, hogy elegendő yen fejében találjon egy kellőképpen elszánt sofőrt, aki kiviszi a hegy lábához. Ez nem volt egyszerű, lévén a városok közötti területeken, a senki földjén, számos mély rianás szabdalta a talajt, amelyekből bármikor előugorhattak az akumuruk, hogy rárontsanak egy, a hasadékok miatt óvatosan haladó, magányos autóra. Talán éppen ezért, az első nap nem is akadt ilyen emberre, ám a második nap reggel egy tetovált, hosszú hajú fickó várt rá a kétcsillagos szálloda lerongyolódott előterében. Kinetsu nem azért választotta ezt a helyet, mert olyan drágák lettek volna a szállások, sokkal inkább elővigyázatosságból.

– Úgy hallom, sofőrt keres Shiroyamára – szólította meg a férfi.
A hadnagy nem lepődött meg, előzőleg sok helyen érdeklődött, nyilván elterjedt a híre, hogy hová készül.
– Maga elvinne? – kérdezte közvetlenül.
A tetovált férfi bólintott:
– 2500 yen, ha érdekli.
Ez az összeg nagyjából négyszerese volt a mágnes vasút költségének a fővárosból, de jelen helyzetben a senshinek nem igazán volt választása.
– 2300, ha megfelel – mondta határozottan.
A jakuzaképű egy darabig rágódott, majd köpött egy hegyeset.
– Akkor induljunk mihamarabb, hogy visszaérjünk sötétedés előtt!
– Csak odafelé út lesz – szögezte le Kinetsu.
A tetovált pasas megvonta a vállát:
– Az ár fix akkor is.


Az acélcsövekkel megerősített karosszériájú, rácsos ablakokkal fedett terepjáró sokkal jobb állapotban volt, mint a hadnagy elképzelte. Bár a kényelmet minden ízében nélkülöző jármű elegendően masszívnak tűnt ahhoz, hogy ellenálljon a bestiák támadásának, igazából a belső térben elhelyezett két gépfegyver nyugtatta meg igazán a katonát. Nem értek fel az ő szolgálati fegyvereikkel, de egy alkalmi rajtaütés visszaveréséhez megfelelőnek tűntek.

A nagyjából hetven kilométeres távolságot közel három óra alatt tették meg, hol az egykori aszfaltút töredezett maradványain haladva, hol nyílegyenesen átvágva a kietlen pusztaságon, ahogy a rianások engedték. Az út végén Kinetsu nem sajnálta a kiadott yent: akármilyen ellenszenvesnek is látszott, a sofőr értette a dolgát, és kiválóan ismerte az utat.

– Visszafelé hogy akar jönni? – kérdezte, amikor megérkeztek a hegy lábához.
– Majd meglátom – felelte a hadnagy, ám igazából fogalma sem volt.
– Itt van a számom, ha van kommunikátora – adott át egy kissé gyűrött papírlapot a tetovált.
A senshi biccentett:
– Kössz.

Megvárta, amíg az autó lassan eltűnik a kavargó porfelhőben, majd végignézett az előtte tornyosuló kopár hegyoldalon. A reikon szalvétára írt útmutatása szerint lennie kellett egy régi turistaháznak, valahol a Shiroyama lábánál, nem messze a régen itt húzódó autóút végének számító parkolótól, ahol éppen ácsorgott. Sajnálta, hogy nem hozott magával távcsövet, de sebtében indult el, és csak a legszükségesebbeket pakolta be hátizsákjába. Kezdetben egy hagyományos, fából épült ház után kutatott tekintetével, majd eszébe jutott, hogy a földrengés nyilván ezt az épületet is megrongálta, ezért minden szabályosnak látszó képződményt alaposabban szemügyre vett. Végül úgy ítélte meg, tényleg van valamilyen szögletes alakú képződmény, amely akár egy ház beton alapja is lehetett, ezért arra indult el. Az emelkedő nem volt meredek itt lent, így a senshi tempósan haladt felfelé, egyre inkább érezve, hogy a mesterségesnek tűnő kiszögellés valóban egy erősen megrongálódott épület maradványa.

Amikor már csak pár száz méterre volt, egyértelműen emberkéz művének vélte a romokban álló építményt, ám katonaként az is feltűnt neki, hogy nem a földrengés, hanem egy robbanás döntötte le az egykori házat. Felismerhetően valóban csak a vasbeton alapzat maradt meg, de az is szétszakadt itt–ott, hogy mostanra a vasrudak rozsdásan meredjenek ki a piszkosszürke kőből. A valaha itt állt faház néhány súlyosabb gerendája még mindig ott hevert a földön esőtől vetemedve és napfénytől megrepesztve. Ahogy körbejárta a lapos romot, észrevette, hogy egy helyen meglehetősen letaposott volt a talaj, és az így keletkezett vékony ösvény éppen egy nagyobb repedéshez vezetett. Elemlámpáját felkapcsolva belépett a jelenleg bunkerszerű épületbe, és az erős fénycsóva hamarosan egy igen jó állapotban lévő acélajtóra esett. Kinetsu gyorsan felmérte, hogy más érdekes nincs odabent, ezért az ajtóhoz lépett, és kétszer erősen rásújtott az öklével.

Egy darabig nem történt semmi, majd odabentről egy tompa hang szólt ki:

– Kit keres?
A hadnagy jól megjegyezte a szalvétára írt nevet:
– Kaede testvért.

Fémes kattanás hallatszott, majd súlyos reteszek súrlódó hangja, és a vasajtó résnyire nyílt. A senshi egy idős, megfáradt arcot látott, ám az illető szemei fiatalosan csillogtak.

– Akkor lépjen beljebb! – szólt a férfi barátságosan, és ráadásként intett is a hadnagynak, akinek rögtön feltűnt, hogy vendéglátójának egyik karja magatehetetlenül lóg az oldala mellett.

– Foglaljon helyet, fiam! – mutatott egy kényelmes karosszékre Kaede, amikor egy folyosón végighaladva végül beértek egy helyiségbe.

Kinetsu rögtön felismerte a helyet, nyilvánvalóan a turistaház alá épült óvóhelyen voltak, amelyet az idős férfi az évek során igyekezett annyira otthonossá varázsolni, amennyire csak lehetett, illetve a korlátozott képességeiből kitelt.

– Csak teával tudom megkínálni, nem számítottam vendégre – szabadkozott Kaede.
– A tea tökéletesen megfelel, uram – bólintott a hadnagy.
– Szóval katona – jegyezte meg az idős férfi, miközben egy teáskannát emelt le a tűzhelyről.
– Igen, Új-Tokióból jöttem.
– Ki javasolta, hogy keressen fel?
– Youko százados.

Nem mert volna megesküdni rá, de Kinetsu úgy látta, vendéglátója arcán egy halvány mosoly futott át. Az öreg egy csészét helyezett az asztalra, majd lassan öntött a forró teából.

– És miért javasolta? – kérdezte, amikor ő is leült egy takarókkal kibélelt székbe.

Mivel a tea még gőzölgött, a hadnagy elmesélte a legutóbbi bevetésük történetét, a tenshi felbukkanását, az Ichirou őrnagy vezette meghallgatást, és az éjszakai piacon történt beszélgetést. Természetesen nem felejtette el megemlíteni azt sem, mit mondott neki az angyal. Kaede szótlanul hallgatta, és közben sem a meglepetésnek, sem a kíváncsiságnak nem látszott rajta semmi jele.

– Rendkívüli – mondta mégis, amikor a senshi befejezte, és tekintetén most látszott valamiféle izgalom. – Így már értem, miért van itt.
– Tud segíteni? – kérdezte Kinetsu.
– Ha arra kíváncsi, meg tudom-e mondani, miről beszélt a tenshi, akkor nem – mondta hamiskás mosollyal a szája szélén Kaede. – De ha azt szeretné tudni, tudok-e segíteni magának, hogy Ön megfejtse az üzenetet, akkor azt hiszem, igen.
– Bár reménykedtem az egyszerűbb megoldásban, készen állok magamtól is megkeresni a választ – mondta eltökélten a hadnagy.
Az idős férfi bólintott, és a különös mosoly nem tűnt el az arcáról.
– Meglehet, hogy nem egészen ugyanarra gondolunk, fiam. Tudja, miről nevezetes a Shiroyama-hegy?
Kinetsu emlékezett a régi legendákra, amelyeket az információs hálózaton olvasott.
– Ha jól tudom, az emberek mágikus helynek tartották nagyon régen. Ha valaki egy kérdéssel felment a hegy tetejére, megkapta a választ.
– Jól olvasta – bólintott Keade –, de el is hiszi?

A férfi ábrázatáról most eltűnt a furcsa mosoly, csak a szemei villogtak fürkészően. A hadnagynak egy pillanatra a reikon sötétbarna szemei jutottak az eszébe, ám azok sem voltak ennyire kutakodóan kíváncsiak.

– Nos, három nappal ezelőttig azt feleltem volna, hogy nem, de azóta nem vagyok annyira biztos benne, hogy csupán szóbeszéd.
– Szóval nem annyira biztos benne.
– Igazából nem tudom, mit higgyek.
Kaede a teáscsésze felé intett:
– Igyon, ha kihűlt, nem annyira finom.
Kinetsu engedelmeskedett, és közben az idős férfi arcát kutatta, ám nem látott rajta érzelmeket.
– Ez sajnálatos, fiam – szólalt meg végül az öreg. – Hiszen akkor hiába tette meg ezt a hosszú utat idáig.
– Úgy gondolja, menjek fel én is a hegyre, és megtudom, mit jelent, amit az angyal mondott nekem?
– Ha csak úgy felmegy a hegyre, akkor biztosan nem.
Kinetsu megrázta a fejét:
– Nem értem. Akkor hogyan menjek fel?
– Higgyen benne!

A senshi letette az üres csészét, és hátradőlt a székben. Tekintetét a sárgás mennyezet felé emelte, és lehunyta a szemét.

– Nem tudom, hogyan kell. Katona vagyok, nekem nem kell hinnem semmiben. Csak cselekedni.
– Tulajdonképpen miért van itt? – kérdezte Kaede.
– Mert Youko azt mondta, itt választ kaphatok.
– És hitt neki?
Kinetsu az öregre nézett:
– Fogalmazhatunk így is, igen.
– És nekem hisz?
– Nos…
– Neki miért hitt?
– Talán, mert sokat kockáztatott azzal, hogy eltitkolta a hazugságomat. Úgy éreztem, bizonyára igazat mond, és a megfelelő helyre küld.
– Akkor igazából nem is hitt, hanem viszonozni akarta a tettét?
– Nem, nem csak viszonozni… bíztam benne, hogy tudja, mit mond. És hogy segíteni akar.
– Én is segíteni akarok, emlékszik?
A hadnagy bólintott:
– Hogyne, persze, de…
– Én még nem bizonyítottam a jóindulatomat – fejezte be Kaede.
– Nem így értettem – tiltakozott Kinetsu.
– Tudja, fiam, mi történik egy reikonnal, ha kiderül, hogy szándékosan elhallgatta az igazságot, vagy esetleg hazudott?
A hadnagy bólintott:
– Leszerelik és száműzik minden városból.
– Pontosan – szólt az öreg férfi, és körbejáratta a tekintetét a helyiségen.
A senshi megdöbbent:
– Maga egy ilyen száműzött médium? – kérdezte bizonytalanul.
– Változtatna valamin, ha az lennék? Ne rám gondoljon, mivel bennem nem bízik! Gondoljon valakire, akinek hisz!
Kinetsu arcán megjelent az ijedtség:
– Csak nem arra céloz, hogy Youko…
– Ichirou őrnagy már akkor kiváló kihallgató tiszt volt, amikor maga még nem is élt. Azóta, gondolom, csak még jobb lett, hiszen a gyakorlat teszi a mestert.
A hadnagy megrázta a fejét:
– Az nem lehet! Nem tudhatta, hisz Youko nem árult el engem!
– Fiam – mondta csendesen Kaede –, ne gondolja, hogy egy kihallgató tiszt kizárólag a reikonra hallgat, és sutba dobja az ösztöneit! Különösen nem Ichirou.
Kinetsu felugrott, és vadul járkálni kezdett a kicsiny szobában.
– De hát… a francba… most mit tegyek?
– Youko nagy árat fizetett azért, hogy ide küldje. Ne legyen ez hiábavaló!


6.

A felkelő nap első sugarai már bágyadt fénybe öltöztették a Shiroyama-hegy keleti oldalát, amikor Kinetsu kilépett a betonbunker fedezékéből, és eltökélt léptekkel elindult a távoli csúcs felé elméjében egyetlen kérdéssel: Mi az angyal mondatának magyarázata?

A hegy valamikor az őskorban vulkán volt, egy kisebb méretű, de aktív tűzhányó. Ennek megfelelően lábainál enyhébben, a csúcs felé közeledve egyre erőteljesebben lejtett. Akárhova lépett, a hadnagy bakancsa szürkés port vert fel, amely a következő szellőig rátelepedetett a gyér aljnövényzetre. Fák csak ritkásan tarkították a domboldalt, több volt bozót és a fű, már ahol a leomlott sziklák nem foglalták el az életterüket. A senshi nem igyekezett különösebben, úgy vélte, két óra alatt kényelmesen felér a peremre. Nem is vitt magával semmit, csak vizet, és a kabátjában ott lapult egy kézifegyver – minden eshetőségre. Néhány madáron kívül azonban egyéb élőlényt nem látott sehol, és megnyugvással állapította meg, hogy rianások sincsenek a hegyoldalban. Magában újra és újra felidézte az angyallal való találkozását, ahogy egyre feljebb kapaszkodott, úgy igyekezett minél több részletre visszaemlékezni, miközben forgatta magában a kamaszlány szavait:

– Te vagy a kiválasztott, aki véget vet ennek.

Választ akart, és hitte, hogy a csúcsra érve, meg is fogja kapni. Megállt egy pillanatra, letekintett a megtett útra, és takarékosan kortyolt a kulacsból. Mintha mozgást látott volna, mintha valami gyorsan besurrant volna amögé a bozót mögé. Feszülten figyelt, ám nem történt semmi. Megtörölte izzadó homlokát, eltette a palackot, és elindult felfelé.

– Vajon tényleg nem volt semmi, vagy…? – töprengett.

Váratlanul megpördült, és újra végigsiklatta tekintetét a lejtőn. Nem mozdult semmi odalent. Habár a domboldalon nem volt túl sok fedezék, egy tapasztalt vagy kiképzett katona, mint amilyennek ő is számított, talált volna elegendő rejtekhelyet, ha el akart volna bújni. Ha követte valaki, annak nem kellett túl közel lennie, hiszen egyértelmű volt, hogy a hegytetőre tart. De vajon ki osonhatott utána? Kaede? Ugyan miért? A jakuzaarcú sofőr? Az kizárt. Mégis egy akumuru van itt? Azokra nem jellemző a lopakodás, ha prédát szagolnak. Kinetsu úgy érezte, értelmetlen találgatnia, ha valaki van mögötte, hamarosan kiderül ki az, és miért van itt. A csúcsra koncentrált, és az elméjében forgatott kérdésre, az sokkal jobban érdekelte.


Kimelegedve, verejtékben úszva ért fel a tetőre, kabátját már korábban levette. Nap erősen tűzött, árnyék sehol sem volt a csupasz kráterperemen. Odafent enyhe szellő csapta meg az arcát, kellemes hűvöst hozva. A kilátás egykoron csodaszép lehetett innen fentről, most azonban csak sápadtszürke síkság ölelte körbe a hegyet. Inkább csak sejtette, mint látta a turistaház romjait valahol odalent, a horizont pedig szégyenlősen homályba burkolózott. Kinetsu arra számított, hogy a Shiroyama vulkánkrátere hasonló lesz a többihez: lankásan lefut egy meredek, amely közepén ott lesz maga a szűkebb kürtő, ám a hegy meglepte. A mitikus hegy csúcsán egy keskeny perem futott körbe, amelynek belső oldala meredeken zuhant alá, mintha az egész egyetlen, hatalmas kürtő lett volna. A napfény csak egy kövér ívet világított be, azon túl a feketeség nyújtózott, ki tudja, milyen mélyre.

A senshi csalódottan állapította meg, hogy még nem tudja a választ a kérdésre, amellyel felkapaszkodott a hegycsúcsra. Tanácstalanul nézett körbe, de nem látott semmi érdekeset, egy faragott követ, egy mesterségesnek látszó kiszögellést vagy akármi mást, ami odavonzotta volna. Hiába lett volna minden?

Mérgesen belerúgott egy kavicsba, amely átbillent a peremen, és némán bezuhant a tátott szájként ásító kráterbe. Kinetsu mélán utánanézett, amikor hirtelen egy határozott lökést érzett a hátán, és ő maga is követte a csendben aláhulló kődarabot.


7.

Ordított, kapálózott, fejvesztve próbált fordulni, de csak zuhant le a sötétségben, arcát és végtagjait sebesen tépte a levegő. A világos hegyperem egyre csak távolodott, lassan körbevette őt a sötétség, és Kinetsu úgy érezte, menten elájul.

– Szedje össze magát, katona! – csendült egykori kiképzője hangja a fejében, ami rögtön kijózanította.
Tehetetlen volt, esélytelen rongybabaként hullott alá.
– Miért?! – üvöltötte teli tüdőből. – Miért?! Mit akartok tőlem?!

Nem hallott mást, mint a süvtő levegőt, ahogy gyorsulva esett lefelé. Hirtelen és tompán érkezett le, valami puhára esett, amely engedelmesen szétnyílt alatta, hogy fékezze a zuhanást, és lejjebb eressze. Mintha ölnyi vastag matracok lettek volna, amelyek széthasadtak, de lelassították, és egyáltalán nem okoztak kibírhatatlan fájdalmat. Végül megérkezett a talajra, az kemény volt, és bizony felszakított belőle egy fájdalomkiáltást.

Csend volt és sűrű feketéség, ám a senshi érezte, hogy nincs egyedül. Valami megmozdult nem messze tőle, és lassan eltávolodott. Látása híján hallására próbált támaszkodni, és valóban eljutottak hozzá apró neszek, amelyek azt üzenték: többen vannak körülötted, és nagyon halkan járkálnak.

– Akumuruk! – hasított belé a felismerés.

Ilyen mélyen a föld alatt, ilyen sötétben a hegy gyomrában nem lehetett körülötte más, mint a fenevadak egész hordája. Rájuk eshetett, ők tompították az esést, és most itt szaglásznak körülötte, ám meglepetésük elmúltával ezer darabra fogják tépni egy szempillantás alatt.

– Nem lehet – villant Kinetsu agyába –, nem lehet, hiszen én vagyok a kiválasztott!
A férfi érezte, ahogy a benne lévő páni félelmet egyre jobban felváltja a düh.
– Én fogok véget vetni mindennek! – kiáltotta a sötétségbe. – Nem árthattok nekem! Én vagyok a kiválasztott!

Most már tudta, hogy bestiák serege veszi körül, hallotta morgásukat, érezte enyhe bűzüket, és látta a villogó szemeiket. Látta, ahogy ott forognak körülötte, és készülnek a támadásra a védetlen áldozatuk ellen. Elővehette volna fegyverét, de hasztalan lett volna ennyi ellenféllel szemben.

– Gyertek csak! Ki lesz az első?

Egyre közelebb érezte magához a lényeket, és egyre dühösebb lett. Nemcsak rájuk, hanem az okoskodó Kaede testvérre, az alattomos sofőrre, csinos reikonra, a pápaszemes Ichirou őrnagyra és végül a hazug tenshire.

– Én vagyok a kiválasztott, aki véget vet ennek! – sikította őrülten felkacagva.

És ekkor kitört belőle a fény. Mintha csak ezer és ezer reflektort kapcsoltak volna fel hirtelen, mintha ezer és ezer vakítógránát robbant volna fel mellette. Belőle jött, a testéből tört elő, váratlanul és iszonyú erővel. Igen, akumuruk voltak körülötte, készen a halálhozó ugrásra, ám most mindegyik eltorzult agóniában fetrengett, kíntól gyötörve nyüszített, ahogy a fény tépte, szaggatta bőrüket, húsukat és ereiket. Kinetsu arcát zöldes vér lepte be, hallotta az inak és csontok repedését, és érezte az erőt, ami ott tombolt benne. Fejét hátravetve kacagott, ahogy száz és száz bestia pusztult el mellette a belőle kiáradó fényben.

– Kidosenshi – hallott egy tisztán csengő, komoly női hangot. – A fény harcosa.

Azonnal alábbhagyott az erő, és tompulni kezdett a fény körülötte. A hadnagy körbenézett, de nem látta az angyalt, ám azt igen, hogy lassan újabb bestiák veszik körbe, de ezúttal tisztes távolságot tartanak tőle. Szerencséjére a fény nem tűnt el teljesen, így élő lámpásként világítva elindult előre, az akumuruk pedig félénken elhúzódtak az útjából. Haladt előre, bár maga sem tudta, merre és hova. Valami megfoghatatlan érzés, egy távoli sugallat húzta őt egy bizonyos irányba, mint egy láthatatlan áramlat, ő pedig engedelmesen követte. Fogalma sem volt, mennyit ment előre így a félhomályban, a vicsorgó fenevadak sorfalától övezve, de egyszerre egy sziklaszegélyhez ért, és nem tudott továbbmenni. Letekintett a mélybe, ahol egy széles rianást látott. Halványzöld izzás sugárzott a repedés mélyéből, így jól kivehető volt, ahogy akumuruk járnak ki és be a talajban húzódó szakadáson, amely olyan volt, mint egy hosszú, nedvedző sebhely a sziklában. Kinetsu megbabonázva szemlélte a félelmetes látványt. Nem csak olyan lényeket látott, mint eddig a bevetéseken és filmeken, hanem sokkal hatalmasabbakat és sokkal erősebbeket.

– Ha ezek egyszer elérnék a felszínt – borzongott meg a gondolattól.
– Ezért vagy Te – hallotta a háta mögül a már ismert női hangot.
Hátrapillantott, és a fehérhajú angyalt látta, ahogy ott lebeg mellette kékes színű ruhájában.
– Menj oda, és az erőddel zárd be a repedést! – szólt ismét a lány.
A katona lebámult a hatalmas lényektől hemzsegő rianáshoz.
– De egyáltalán hol van ez a hely?
A tenshi felé fordult, és rámosolygott:
– Ez már egy másik kérdés, kidosenshi.


8.

Kinetsu tompa fejfájással ébredt sárgás-fehéres fényben. A sárga színt valami távoli háttér adta, a fehéret pedig egy közelebbi, erősebb forrás. Homályos volt előtte minden, mintha felkavart víz alól nézne felfelé. Lassan élesedni kezdett a kép, és hangok is eljutottak hozzá vastag függöny mögül. A fehér fény egy lámpából jött nem túl tolakodóan, de azért bántóan; a sárga vászon a mennyezet színe volt, a hangok pedig egy lassú mozgású embertől eredtek. Igen, az óvóhelyen feküdt, egy kényelmes, de egyszerű ágyban, mellette Kaede testvér tett-vett halkan.

– Még egy ideig enyhe fejfájása lesz – mondta, amikor látta, hogy a hadnagy magához tért. – Sajnos a Nagy Rengés óta nem lehet olyan tiszta alapanyagokat beszerezni.
Az idős férfi bátorítóan mosolygott.
– Mi történt? – habogta a senshi.
– Feljutott a hegyre, megkapta a választ?
– Azt hiszem, igen – nyögte a hadnagy, és felült.
Megfordult körülötte a kicsiny helyiség minden bútora és egyéb berendezési tárgya.
– Pihenjen még egy kicsit, és mesélje el, mit látott!

Kinetsu visszadőlt a puha takaróra, és elmondta az egészet az elejétől. Kaede ezúttal is szótlanul hallgatta, majd bólogatott.

– Helyes, jól csinálta, fiam.
A katona ismét összeszedte magát, feltápászkodott, és felült:
– Egyáltalán elmentem innen, vagy ez az egész csak a teától volt?
Az öreg csak mosolygott:
– Ugyan, miért árulnám el? Végül is mindegy, nem?
A katona bólintott:
– Végül is.
– Igyon egy másik teát, ez fel fogja frissíteni. Ígérem – nyújtott felé egy teljesen ugyanolyan csészét Kaede.
– Tudja, hol lehet az a nagy repedés? – kérdezte a tea után a senshi.
– A Nagy Rengés epicentruma északon volt, közel Yonezawa városához. Ott esetleg lehet egy ilyen óriási rianás.
Kinetsu megvonta a vállát:
– Ez még kevés, hogy megtaláljam.
– Úgy tudom, a hadsereg megvizsgálta azt a helyet – jegyezte meg halkan az öreg.
A katona összevont szemöldökkel sandított felé:
– Arra céloz, hogy lehet ott egy létesítményünk?
Kaede mosolygott:
– Miért ne? De bizonyára nem nyilvános a létezése.
– Esetleg… bizonyára – bólintott a hadnagy, ahogy Kaede élénken csillogó szemébe nézett. – Szóval menjek északra, Yonezawába, és keressek egy titkos katonai támaszpontot?
Az idős férfi megvonta a vállát:
– Esetleg… de ne feledje, mit tanácsolt Youko. Vadászni fognak magára.
– Ezt honnan tudja?
– Azt hittem, ez mostanra már nyilvánvaló – mosolygott Kaede, és egy aprót kacsintott.