Egy Grincs emlékiratai

Szépirodalom / Novellák (183 katt) n13
  2020.12.31.

Megint karácsony volt. Nagy pelyhekben hullott a hó, és a város lassan kezdett retkes mézeskalácsillatot árasztani. Az emberek lelkesen ünnepeltek, látszatboldogságuk átsütött a házak betonfalán és visszaverődött az utcák hideg macskaköveiről.

Aznap különösen zöld voltam, úgy is mondhatnám, szuperzöld hangulatban róttam köreimet a néptelen utcákon. Már sötét volt, a köztéri lámpák sárgás fénykörében alakom hosszú, groteszk árnyékot vetett a mocskos, keményre fagyott hóra.

Ahogy így lófráltam magányosan, nemsokára összeakadtam egy régi cimborámmal, Fészkeskével.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy ismernek igazi fészkeskéket, és még kevesebben azok, akik barátságot ápolnak velük. Az én haverom igazi belevaló fészkeske volt, fajtája mintapéldánya. Nagyon megörültünk egymásnak, mint két elárvult, szomjazó lélek a Szahara tikkasztó kies poklában.

Találtunk egy kricsmit, ami fura mód még nyitva volt – gondolom, az ilyen fránya, notórius alkeszok számára –, és „egyszer élünk” alapon bementünk.

Bent kellemes kocsmaszag fogadott, amitől lelkünk felderült. Kezdésnek rutinosan lehúztunk két szilvát, és bemutattunk egy barack figurát, aztán sörvénybe kerültünk.

Akkor hamarjában azt éreztem, hogy a sörvény lehúz, lehúz a sötét mélységbe, hiába rugdosok és kapálózok ellene. Aztán valahogy mégis én nyertem, egy ügyes csellel inkább én húztam le őt, és csodák csodája megmenekültem. Élvezettel néztem, ahogy a habja hidegen és ingerlően csurog le a korsó oldalán. Fészkeskére pillantottam, aki szintén hősiesen küzdött a saját korsójával.

Miután megittuk, a maradék ragacsos, fehér habot egy ősi rítus szerint a szakállunkra kentük, amitől én zöld, szőrös, kivénhedt kecskebakra, Fészkeske meg nem is igazán tudom, mire kezdett hasonlítani.

Fészkeske hangosan felröhögött, azon a magas idegesítő hangján, amit már annyira hiányoltam.

– Ez van, pajtás – mondtam vigyorogva.
– Ez van – felelte.

Lopva körbepislantottam. Nem voltunk egyedül, körülöttünk többen is múlatták az elfolyó, drága, karácsonyi időt.

Ahogy nézegettem, elég szedett-vedett volt a társaság.

– Nézd csak azt a bigét! – súgtam Fészkesének. – Az nem a Zita?
– Zita? Melyik Zita? – kerekedett el a szeme.
– Hát – válaszoltam sokat sejtetően. – A parazita.

Fészkeske ismét felröhögött, de olyan erővel, hogy a sör habja az orrán jött ki. Többen hátrafordultak. Hirtelen szinte a semmiből egy szőke, vállig érő hajú, fehér ruhás srác jelent meg az asztalunknál.

– Helló, Kurt! – köszöntöttem.
– Helló, srácok, leülhetek ide?
– Felőlem – undiztam, pedig szimpatikus volt az arc.
– Na, mi a pálya? Hozol még sört? – kérdezte Fészkeske, miközben gyanakvóan méregette.
– Jó fejeknek tűntetek, gondoltam, idejövök kicsit beszélgetni. De csak ha nem zavarok… Elég magányos vagyok mostanában.
– Gyere csak, pajtás, itt jó társaságban leszel! – válaszolt Fészkeske. – De te már meghaltál egyszer, nem? Bumm a fejbe, haver, ez a szöveg, ami lever… Kísértet vagy?
A srác zavartan megrázta a fejét.
– Nem. Én élek.

Jobban megnéztem, olyan harmincas forma lehetett. Ártatlan, kobaltkék szeme különös fényben csillogott, és valahogy olyan vesébe látó volt. Beszéd közben maszatos, szőkés haját folyamatosan a füle mögé simítgatta.

– Egy cigit?
– Elfogadom.

Az öngyújtóm felvillanó fénye megvilágította sápadt, beteges külsejű arcát. Mély élvezettel tüdőzte le a füstöt, majd határozottan fújta ki a mennyezet felé. Ránk nézett.

– Tudom, mire gondoltok – nevetett fel. – Nirvána. Teen Spirit, Come as You Are, Lithium, a kilencvenes évek… Királyság volt. Gyakran előfordul, hogy összekevernek Kurt Cobainnel.

Helyeslően bólogattunk, aztán „Kurt” elment, és hozott még pár üveg sört, aztán hármasban csendben dumcsiztunk az élet értelméről, meg egyéb banális semmiségekről.

Nem volt egy nagy dumafranci, keveset beszélt, de volt veleje annak, amit mondott. Teljesen összehabarta az agyam. Gyengéim a kretének, gyorsan a szívembe zártam.

Nem töltött sok időt velünk, úgy kábé fél óra múlva felállt, és azt mondta.

– Srácok! Jó volt veletek beszélgetni, de bocs, most mennem kell, még elég sok elintéznivalóm van. – Kicsit hezitált, aztán még hozzátette. – Szeretnék búcsúzóul adni nektek egy jótanácsot, fogadjátok meg!

Fészkeskével ostoba arccal meredtünk egymásra. Egy jótanácsot? Fészkeske nem bírt a fene nagy kíváncsiságával.

– Mi lenne az?
– Szeressétek egymást!
– …?!
– Csak ennyi?
– Ennyi, és boldog karácsonyt! – mondta szelíden. Újra ránk villantotta azt a felsőbbrendű mosolyát, pár bankót dobott az asztalra, aztán kisétált az ajtón a szemerkélő hóesésbe és eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Azóta nem láttam.

Néha karácsony táján, sörözés közben eszembe jut a tag. Fura volt, bogaras, olyan nem evilági figura, de nekem bejött a dumája. Azt hiszem, szívesen beszélgetnék még vele, ha egyszer valahol újra összefutnánk.

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 3 db)