Linktár

A tévéműsor, ami majdnem kinyírta a Star Warst

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/3 számában.

Tudom, nem én leszek az első, aki a híres űropera sorozat egy nagyon-nagyon különleges - nem véletlen a túlzó jelző - kiadásáról ír, de mert azt vettem észre, hogy a kérdéses filmet sokan még ma sem ismerik (amiért tettek is bőszen, erről majd mindjárt), így megragadom az alkalmat, hogy körbejárjam a Star Wars széria egy hírhedt darabját, a Holiday Specialt. Higgyétek el, érdemes megismerkedni vele, és legalább egy alkalommal nyakig merülni a piszokban.

George Lucas, aki áldását adta erre az egészre, azt nyilatkozta már jó néhány évvel ezelőtt, hogy kalapácsa ugyan van, elég ideje és lehetősége azonban nincs, pedig szívesen venné a fáradtságot, hogy személyesen verjen szét minden egyes videókazettát, ami az imént említett tévéműsort tartalmazza. Boldog VHS korszak… az internet ugyanis nem felejt, így miután jó tizenöt éve először felkerült rá a Holiday Special, azóta hiába törlik sebtében a különféle videómegosztó oldalakról, mégis újra meg újra felbukkan. Igaz, a Youtuberól például nem tudják eltüntetni, ott jelenleg is megtekinthető, persze az is lehet, hogy a rendező fáradt bele a szélmalomharcba.

A bolti forgalmazásig természetesen nem jutott el; Lucas, miután az iszonyattól hüledezve nézte végig az adást, máris telefont ragadott, és valószínűleg a helyére sem tette a kagylót addig, amíg a kópiák gyártását le nem állították, de azt is el tudom képzelni, hogy kétségbeesve rohant be a stúdióba, és ott a saját kezével tépte szét a szalagokat. Viszont sokan rögzítették kazettára Amerika-szerte akkor, 1978 késő őszén, ezekhez a példányokhoz a rendező pedig magától értetődően nem fért hozzá, így maradtak fenn a mai napig elérhető példányai. Mindezek tudatában máris felmerül a kérdés az emberben, hogy miért, tényleg annyira szörnyű ez a műsor? A válasz röviden: igen. Hosszabban: még annál is rosszabb. Nem az a tipikus szombat esti kellék, ami tökéletesen működik egy-két sör társaságában. Inkább amolyan party-kiegészítő, ami haverokat és bizonyos mennyiségű alkoholt mindenképp igényel, hogy aztán harsány röhögés kíséretében nézhetővé váljon.

A filmkészítésnek, a szórakoztatásnak, és úgy egyáltalán a jó ízlésnek egy olyan mélyrepülése ez, ami – ha a dolgok egy kicsit is másképpen alakulnak – könnyedén kicsinálhatta volna a szériát, és akkor nem készül el se A Birodalom visszavág, se A Jedi visszatér, sem az előzményfilmek, nem beszélve a számtalan könyvről és játékról. Amennyiben a kazettákat kiadják, és a műsor újra meg újra adásba kerül, az bizonyára alaposan megtizedelte volna a mozifilm rajongóit, később pedig jó eséllyel nem akad stúdió, amelyik egyetlen centet is ad olyasmire, aminek a forgatókönyvén a Star Wars cím díszeleg. Ma valószínűleg úgy emlékeznénk rá, mint egy jól sikerült retro sci-fire, ami talán lehetett volna több is, de a saját hülyesége miatt egy rövid, dicsőséges repülést követően beleállt a földbe, hogy többé fel se tápászkodjon onnét.

1977 nyarán a később Egy új remény címen újra keresztelt Csillagok háborúja letarolta a világot. A film világhódító útja ismert, így ennek a részleteibe most nem mennék bele, a lényeg, hogy lehet szeretni, vagy nem szeretni (ez nálam nagyban függ attól, melyik epizódról van szó), de közhelyjel élve tény, hogy a Star Wars megkerülhetetlen mérföldkővé vált a filmkészítés történetében. Bár a marketingszemlélet, miszerint „Annyi bőrt húzzunk le mindenről, amennyit csak lehet” a hetvenes években még közel sem volt olyan jól kidolgozott, mint manapság, de azt a bizonyos közmondást a meleg vasról, és annak ütlegeléséről már akkortájt is ismerték. Ennek szellemében született meg, és ment le a CBS csatornán 1978 novemberében a Holiday Special. Mindössze egyszer, és soha többé.

A műsor elején, akárcsak a mozifilmben, felcsendül John Williams klasszikus zenéje (majd később újra, de abban nincs köszönet), aztán egy harsány férfihang üvölti a nézőknek a hatvanas-hetvenes évek varieté-showinak stílusában, hogy „Han Solo szerepében Harrison Ford” és így tovább. A kerettörténetet Chewbacca családja szolgáltatja, akikhez a jól ismert wookie tart hazafelé Han társaságában, csillagrombolók elől menekülve. Chewi hozzátartozói – a felesége, a fia és az apja – eközben készülnek az úgynevezett Fény-ünnepre, ami ránézésre ilyen karácsony-hálaadás-szerű hibridnek tűnik. A sztori első problémája már a kezdést követő percekben kikristályosodik, néhány hörgést és üvöltést követően ugyanis rá kell jönnünk, hogy feliratot bizony nem fogunk kapni a wookie család tagjai közt lezajló kommunikációhoz, így maradnak a túljátszott gesztusok és fejrázások. A szerencsétlen néző ezekből kísérelheti meg kitalálni, miről van szó éppen? Nem állítom, hogy a film első negyedóráját úgy végig ülni, hogy közben vég nélkül hallgatjuk ezt a kakofóniát a világ legbrutálisabb kínzása, de igazán meg tudom érteni, ha valaki már itt feladja az egészet, és inkább egészen másba fog bele.

A wookie-család, amíg az ünnepségre készülődik, tévét néz. A Holiday Special nyilvánvalóan így akart reflektálni önmagára, vagy csak a készítőknek nem volt jobb ötletük, nem tudni. Van itt minden. Ízléstelenül ripacs főzőműsor, ami annyiban autentikus, hogy egy főzőműsor nem is nagyon lehetne másmilyen. Unalmas, de legalább hosszúra nyújtott artista bemutató, majd a korszak sitcom sztárja, Bea Arthur is énekel nekünk egyet Mos Eisley bárjának díszletei között. A csúcspont (vagy mélypont, ez megítélés kérdése) azonban egyértelműen az, amikor Chewi apja, elunva a várakozást, a fejére húz egy fodrászbúra-szerűséget, és végignéz, illetve hallgat egy buja telefonszex-monológot a flitteres ruhába bújtatott Diahann Caroll énekesnő előadásában.

Később befutnak a lázadókra vadászó birodalmiak is, és miközben hőseinkre, Han Solora és Chewbaccára várnak, ők is leülnek tévézni. Az egyetlen, valóban nézhető eleme a műsornak egyébként az, amelyikben Bobba Fettet láthatjuk egy animációs kisfilmben; ez tényleg nem rossz, mai szemmel nézve kicsit ugyan avítt, de azt a színvonalat, amit a hetvenes években várni lehetett egy rajzfilmtől, problémáktól mentesen hozza, kár, hogy rövid. Amikor pedig a wookie-család otthonában már teljes a csapat, és a Birodalom rosszfiúit is elintézték egy arcpirítóan béna akciójelenetben, akkor jön szegény Carrie Fischer, akit az isten tudja, hogyan vettek rá a soron következő jelenetre, majd énekelni kezd, nem is akármit. A fentebb említett John Williams főtémára ad elő egy dalocskát. Ha bárkiben felhorgadt volna valaha a kérdés, hogyan hangozhat ez a zene, miután dalszöveget írtak rá, most megkapja a választ. Amikor ezen is túljutottunk, akkor megcsodálhatjuk, ahogy a wookie csapat belesétál egy, az űrben ragyogó fénygömbbe, és a végén még a két ismerős droid is beköszön, hogy senki ne maradjon ki a nagy egészből.

Érdekes, vagy inkább vicces, hogyan álltak hozzá később a szereplők ehhez az egészhez? Mark Hamill a legegyszerűbb megoldást választotta, azóta sem hajlandó beszélni róla. Harrison Ford pedig egy 2006-os interjúban azt állította – természetesen némi humorral körítve –, hogy nem emlékszik a forgatásra, mi több, valószínűleg nem is játszik benne. Persze dehogynem, hiszen ott van, hosszú perceken keresztül csodálhatjuk az arcára kiülő agóniát, ahogy görcsösen próbálja megállni a helyét ebben a rettenetben. Feltehetőleg ő már a forgatáson érezte, mibe tenyerelt, de nem tehetett ellene semmit, kötötte a szerződés. Carrie Fischer volt az egyetlen, aki nyíltan felvállalta, hogy igen, ezt megcsinálta, de ő sem nézte újra soha. Annyit fűzött még hozzá, hogy akkor dobja be a lejátszóba, amikor szeretné, hogy a vendégei végre hazamenjenek.

A Star Wars: Holiday Special okkal nem mondhatott magáénak széles rajongótábort éveken keresztül. Mára – hála az internetnek - persze jelentősen megnövekedett a nevetve szörnyülködők száma, de még így is inkább a rétegfilm kategóriába tartozik, a keményvonalas rajongók szemében viszont továbbra is akkora métely, aminek a létezését is tagadják. Egyértelműen spin-offnak, vagyis mellékszálnak indult, még ha bő négy évtizeddel ezelőtt talán nem is ismerték ezt a kifejezést, ám félreérthetetlenül egy kegyetlen baklövés, masszív trash-élmény lett belőle, amely jelző már akkortájt sem igényelt különösebb magyarázatot. Olyan film ez, ami felett Ed Wood szelleme lebeg, az pedig még nem rajongói szemmel nézve is végtelenül szomorú, hogy egy ilyen ikonikus sorozathoz tartozik.

Ha el kellene dönteni, hogy a Holiday Special, vagy a törökországi filmgyártás égisze alatt leforgatott Dünyayi Kurtaran Adam (amit leginkább a „Török Star Wars” címkével illetnek szerte a világban) a rosszabb, akkor a versenyből egy kis előnnyel még mindig a török csoda kerülne ki győztesen, bár azt eleve nem SW filmnek szánták, ám elmúlt évek alatt, akarva-akaratlanul mégis betagozódott a szériába. Csak annyiban Csillagok háborúja, hogy ellopkodtak Lucas mozifilmjéből pár jelenetet, a többit pedig saját ötlet alapján hozták össze, mondanom sem kell, szintúgy vállalhatatlan minőségben. Erről a kartonpapír és alufólia díszletek és jelmezek, valamint a logikátlanul bevágott, random jelenetek, és a jobbára követhetetlen történet tanúskodnak minden szónál ékesebben. A törökök szuperszemétjétől jobbnak lenni viszont aligha teljesítmény, főleg egy Star Wars film esetében. Annál még egy mosóporreklám is élvezhetőbb, legfeljebb nem olyan vicces. De a Dünyayi Kurtaran Adam már egy másik elborzasztó történet ebben a messzi-messzi galaxisban, amiről később majd szintén ejtek néhány szót.