Sötét Rengetegben mézeskalács viskó
Arcodba csap a bokor, bőröd ég tőle, és öcsédet szidod miatta:
– Nem tudsz vigyázni?! – förmedsz rá Jancsira.
– Ne mondd, hogy te nem érzed ezt az édes illatot! – kiáltja hátra neked. – Biztos vagyok benne, hogy süteményt érzek!
Félresöpri arcából az újabb ágat, és elengedi, de már elkapod, mielőtt megütne. Meglátod a Sötét Rengeteg közepén álló, düledező házat.
– Nézd, Margit! – kiált fel Jancsi, és a viskóhoz siet. Próbálod utolérni szóval, de lehetetlennek bizonyul. Alig teszed ki a pontot mondatod végére, ő már az ablakpárkányon várakozó pite felé nyúl.
Odarohansz, kezére csapsz, és azon gondolkodsz, hogyan lehet ilyen torkos. Mi van, ha mérgezett?! Ez a kis hülye még akkor is megenné!
– Eszednél vagy? Nem tudjuk, ki lakik itt, kié a pite, és te belekóstolnál?! Teljesen megőrültél?!
– Nem kell félnetek, drágáim – recsegi egy hang mögületek, ami leginkább a fát szaggató fűrészre hasonlít.
Hajad szív alakú arcod elé lendül fordulás közben, és alig látod az előttetek álló öregasszonyt hajzuhatagodon keresztül.
– Menjünk, Jancsi – ragadod meg öcséd karját –, mozgás!
– Nem vagytok éhesek? – folytatja az öregasszony. – Most sütöttem pitét, és már készül a finom pogácsa, amiből jut nektek is bőven.
Nemet mondasz, de öcséd kirántja karját szorításodból mondván, ő éhes, és nem akar üres gyomorral továbbmenni.
– Gyertek beljebb, drágáim! – mondja az asszony, közben idegesen körbepillant. – Ne kéressétek magatokat, hiszen a fiúnak ennie kell!
Jancsi odasiet a nőhöz, mire összerezzensz, és tarkód bizseregni kezd.
Az asszony beinvitál téged is, ami után gyanakodva lépsz be, és felméred a terepet. Elnyűtt ágy, rozoga asztal, izzó kemence, flancos konyha, oldalt régi gyerekjátékok fogadnak. Utóbbiak porosak, régen nem használták őket.
– Parancsolj, kisfiam!
Jancsi székre pattan, az öregasszony elé tolja a pitét, és ő enni kezd.
– Honnan jöttetek, drágáim? – tudakolja vendéglátótok. – Mi hozott benneteket a Sötét Rengetegbe?
– A mostohánk el akart zavarni minket otthonról – feleli öcséd –, de meghalt...
– Jancsi, hallgass! – Elönt a harag fecsegése miatt, legszívesebben nyakon csapnád.
– Most miért? Ez az igazság! El akart zavarni minket otthonról – folytatja az öregasszony felé, előtte azonban szúrós tekintetet vet rád. – Remélte, hogy éhen fogunk halni, és kivitt minket az erdőbe, mi azonban kavicsokat szórtunk az útra, és visszataláltunk!
– De akkor miért vagytok itt, drágám? – kérdezi a nő. – Miért jöttetek el ismét?
– A mostohánk meghalt, és nem maradhattunk a faluban. – Jancsi lesüti szemét két falat pite között, majd folytatja az evést.
– És Ön miért él itt egyedül? – tereled el a témát. – Nem magányos idekint? Nem fél, hogy valaki megtámadja esetleg? – A nő arca keserűvé válik, mire folytatod. – És mik azok a játékok a földön? Vannak gyerekei?
Ösztönöd felüvölt, mert kérdéseid célba találtak. Az idős nő olyan arcot vág, mint aki citromba harapott. Ajka megremeg, szemében különös árny csillan. Közelebb lép hozzád, szája szóra nyílik, de ekkor zajok hallatszanak kintről: hangos kacagás fojtja belé a szót.
– Kérlek, segítsetek! – esdekel a nő, hangja kétségbeesetté válik. – Bántalmaznak, fájdalmat okoznak! Nézzétek!
Felgyűrt ruhája alól sebek bukkannak elő, égési nyomok, vágások éktelenítik karját. Megborzongsz a gondolattól, micsoda fájdalmakat kellett kiállnia ennek a nőnek.
– Kik bántják magát? – kérdezed elhűlten, és ekkor belép a viskóba két gyerek, tőletek idősebbek valamennyivel. Szúrósan tekintenek rátok, majd az idősebb, a fiú odasiet a nőhöz, és visszakézből a padlóra küldi.
– Mit merészelsz, te isten csapása?! – fröcsögi. – Nem megmondtam, hogy senki nem teheti be ide a lábát?! Ezért alaposan megfizetsz!
Újabb pofont kever le a nőnek, mire közbe avatkozol. Elkapod karját, oltalmazni próbálod vendéglátótokat, de a fiú könnyedén a földre lök. Jancsi melléd pattan, megfogja válladat, és támogatásáról biztosít, mintha ezzel erőt adhatna. A lány elétek áll, lábát nádpálcával csapkodja, arca ideges grimaszba torzul.
– Kik ezek, anyám? – kérdezi nyugodt hangon, jól láthatóan mégis pattanásig feszülten.
“Anyám?” – hasít beléd a felismerés.
A lány odasújt a nőnek, majd még egyszer csattan a pálca. Ösztönösen közéjük ugrasz, mint amikor Jancsi helyett kaptad a pofonokat, és megragadod a lányt. Rángatjátok egymást, a két fiú is csatlakozik, de nem bírtok egymással. Anyjuk megpróbálja döntésre vinni a dolgot, mire fia elkapja őt, és a kemence felé taszítja.
– Ez volt az utolsó alkalom, hogy ellenszegültél! – Kitárja a kemence ajtaját.
A nő kétségbeesetten könyörög, sikong, de idősebb gyermeke a lángok közé zárja.
A fiú felé lendülsz, hogy kimentsd a nőt, de húga hátadra sújt pálcájával. Összeszorítod fogadat, bőröd ég az ütéstől, és érzed a hátadon lecsorgó forró vért. Következő csapása térdhajlatodat éri, amitől földre rogysz. Kétségbeejtő tehetetlenség mar szívedbe, miközben a nő elhaló haláltusáját hallgatod. Hamarosan csend települ a házra, amelyet ritmusosan megtör halk zihálásod.
A fiú hozzád lép, ezalatt húga Jancsit fenyegeti pálcájával, mozdulni se merjen.
– Kik vagytok ti? – kérdezi a fiú, szemében ördögi fény bujkál. – Bárkik is legyetek, itt fogtok maradni. Anyánk meghalt ugyan, de valakinek el kell vinnie a háztartást, nem igaz?
Napokat igénylő gyógyulásodat követően Péter felzavar a tetőre befoltozni egy lyukat. Magadban átkozod őt és húgát, Annát. Minden egyes szeg beverésénél szitkokat mormolsz, de csak halkan, mert tudod, ha meghallanák, keményen megtorolnák Jancsin.
Anna kisétál a házból, hangosan kacag rajtad, és félkegyelműnek nevezi a főzni próbáló öcsédet. Számba veszed lehetőségeidet, mi történne, ha egy jól irányzott dobással hozzávágnád a kalapácsot Anna fejéhez. Kezed szorosabban zárul a szerszámnyélre, szinte elfehéredik, végül azonban lazítol fogásodon.
Segítesz felszolgálni Jancsinak, míg a testvérpár az asztalnál várakozik. Péter idegesen dobol ujjával, Anna marcona arckifejezéssel bámul az elé tett üres tányérra.
– Mi lesz már?! – förmed rátok. – Ennél még anyánk is gyorsabb volt, pedig ő egyedül csinált mindent! Csipkedjétek magatokat, mielőtt magamhoz veszem a pálcát!
Szarvasgomba pörköltöt szedsz Anna tányérjába, majd a fal mellé húzódsz Jancsival, és magad elé képzeled a torkán akadt pörkölttől fuldokló Annát. Érzed a finom étel illatát, amit öcséddel készítettetek, és hasad megkordul, mert ma még semmit sem ettél. Nyálad összefut az ínycsiklandó fogástól, és kívánod, bárcsak ehetnél belőle legalább egy falatot.
– Ez igazán… finom – közölte Péter, és most először mosolyodott el, mióta idekerültetek. – Mi benne ez az édeskés…
Hangja elcsuklik, fuldokolni kezd. Anna megkérdezi, mi a baj, de hamarosan ő is torkához kap. Fejükbe tódul a vér, és elvörösödnek. Előrelépsz, hogy segíts nekik, de Jancsi megfogja karod, és fejét csóválja.
Anna és Péter szeme kigúvad, nem kapnak levegőt. A lány lefordul a székről, a padlón vonaglik, a fiú belefordul tányérjába arccal előre. Gyomrodban mintha kövek lennének, egyre nehezebbé válik. Segítenél, meg nem is, és nem tudod eldönteni, rossz ember lennél-e, ha hagynád őket meghalni?
A lány feléd nyúl, kétségbeesetten tekint rád, majd karja a padlóra hanyatlik. Elcsendesülnek, nem mozdulnak, az agyad viszont gyorsabban jár, mint valaha, és összerakod, mi történt.
– Ezt te tetted? – fordulsz Jancsihoz. – Megmérgezted őket?
– Most miért nézel így rám, nővérkém? Megérdemelték, nem így gondolod? Gyűlöltem őket, és csak magunkat védtem ezzel.
A világ megfordul körülötted, meglátod Jancsiban a megfoghatatlan sötétséget, és életedben először félsz tőle.
A testek elásása után leültök vacsorázni, amihez egyszerű pitét sütöttél. Amikor kiveszed a kemencéből, eszedbe jut a nő, akinek elégett maradványai még mindig a hamuban vannak, és rájössz, még a nevét sem tudod.
Teszel egy szeletet Jancsi elé, de neked nincs étvágyad, csak bámulod a saját részedet, villáddal szurkálod, közben Jancsi áldozataira gondolsz.
– Nem vagy éhes? – kérdezi Jancsi tele szájjal, pedig már annyiszor fedted meg ezért az illetlenségért, ám ezúttal nem teszed, csak öcséd szemébe nézel, és megrázod fejed. Ő elmosolyodik, és maga elé húzza tányérod üres tányérja helyére.
– Akkor majd én… – Mondatát elharapja, nyakához kap, és fuldoklás tör rá. Arcán az értetlenség árnya suhan át, majd amikor könnyező szemedbe néz, már biztosan tudja, mi történik. Zokogsz, míg ő magával sodorja tányérját, padlóra hull, és kiszenved. Sírsz, zihálsz, kezedet szádra szorítod, és eltakarod a megkönnyebbültség mosolyát. Hisztérikus öröm tör fel belőled, amiért megmented őt attól, hogy hozzád hasonlóvá váljon, aki megmérgezte saját apját és mostoháját.
