A pedellus

Szépirodalom / Novellák (459 katt) Tad Rayder
  2021.07.18.

Ott ült egyedül a folyosón, és azon tűnődött, mit rontott el. Haza menni, nem mert, mivel a szülei régimódiak voltak, és amikor rossz jegyet kapott, szíjjal szokták díjazni a gyermeki tudatlanság eredményét. Félt. Félt a hangos szótól, félt az ütésektől, amit már oly rég megszokott és természetesnek vett, pedig tudta legbelül, hogy ez így nem jó, de hát, mint gyermek, nem szólhatott a szülői szigor ellen, miközben az üvöltő szónoklatot tartott bármely részről. Az iskolai folyosó már kezdte felvenni az est fényeit, és a kintről bevilágító fényáradat az udvaron elhelyezett ledes lámpák fény sziluettje hagyott nyomot a szekrények ütött-kopott ajtóin, amin megvillant a fény. Ott maradt az iskolában, bár tudta, hogy ezért is bajba fog kerülni, de gondolta, hogy jobb az iskola falai között, mint kint az utcán tölteni az éjszakát. Itt legalább fedél van a feje felett. Amikor rájött, hogy az iskola rabja lett, elnyúlt a folyóson lévő padon, és lassan álomba szenderült.

Amikor felébredt, egy árnyékot látott meg maga mellett, és hirtelen nagy bocsánatkérésekbe kezdett, amiért itt maradt a tegnapi nap folyamán. Az árnyék nem volt más, mint az iskola pedellusa, az öreg Aiden, aki sokat látott vén szivar volt a maga jövőképet mindig alkotó életében. Aiden mindig is azt vallotta, ha előre akarsz jutni az életben, mindig kell jövőképnek lenni, amit meg akarsz valósítani. Aiden egyből felismerte a fiút, aki a padon feküdt, aki nem volt más, mint Thomas Armitage, a nem épp mintaszülőkkel büszkélkedhető kamasz, aki minderre még azzal is rá tesz, hogy a tanulmányi eredménye az egyenlő a nevelői szigorral.

– Mi baj, Thomas? – kérdezte a pedellus, amikor odalépett a padhoz.
– Itt maradtam az iskolában, aztán, amikor feleszméltem, már nem tudtam hazamenni, mert zárva volt.

A pedellus ránézett és megkérdezte.

– Nem azért nem mentél haza, mert féltél, hogy mit kapsz a szüleidtől az újabb beszerzett rossz jegy miatt?

Thomas nagyot sóhajtott, de nem szólt semmit.

– Szóval igen – használta ki a pedellus Thomas némaságát saját kérdésének megválaszolására. – Tudod, Thomas, a csend sokszor sokkal többet mond az ember helyett, amihez nem kellenek szavak.
– Mit tud maga erről?
– Sokkal többet, mint te azt gondolnád.

Időközben elkezdődött a nap az iskolában, és Thomas, amikor el akart indulni az osztályterem felé, a pedellus megfogta a kezét egy baráti tanács erejéig.

– Menj haza, és pihend ki magad! Nem lesz semmi baj.

Thomas meglepődött az ajánlaton, de ő is jobbnak látta, mert érezte, hogy képtelen lenne egy újabb napot végigülni a tanteremben, amikor egy szemhunyást nem aludt, legalább is azt a pár óra éber alvásnak nevezett valamit, amit a folyóson töltött az éjszaka. Így hát hazament. Útközben remegett a gyomra az idegességtől, mert tudta, hogy a rossz jegy miatt szidalmat fog kapni, de azt nem tudta, hogy azért mi vár rá, amiért az éjszakát nem töltötte otthon.

Amikor belépett a lépcsőházba, már hallotta a szülei harsogó ordítását, amitől még jobban görcsbe rándult a gyomra, és a torkában gombóc keletkezett, de tudta, hogy nem úszhatja meg, és elindult a lépcsőn felfelé. Minden egyes lépcsőfok megtétele olyan nehéznek tűnt, mintha mázsás ólom lett volna rákötözve a lábára, és csak lassított felvételben tudna mozogni. Az árnyékok a falon emlékeztették őt arra, amit az iskolában látott a folyosón, a fény sziluett gazdájára, ledlámpa fénye az udvarról, ami tetszését megnyerve mosolyt csalt az arcára. Ez a mosoly hamar múló pillanatnak bizonyult, mikor odaért a lakásajtóhoz, és megnyomta a csengőt. Bár hazament, még is most idegennek érezte magát, és szükségét érezte, hogy megnyomja, mert a félelem szó szerint idegenné tette benne az otthonlét örömét. Talán olyat soha nem érzett, hogy otthon van, és szeretet veszi körül, mert a sok negatív élmény félelmet keltett benne az iránt, hogy lehet szeretetben is élni, amit ő nem ismert. Ahogy ott állt az ajtóban, eszébe jutott, amit a pedellus mondott, hogy minden rendben lesz.

Az iskolában így is volt, mert másnap, amikor bement, senki nem szólt neki egy rossz szót sem, és tudta, hogy ezt ő neki köszönheti. Ehelyett mindenkinek a szemében a sajnálatot vélte felfedezni az arcán lévő ütések nyomán, és talán az öreg pedellus az egyetlen, aki ebben a fájdalmakkal teli világban az igaz barátja lehet, aki soha nem bántja, és nem okoz neki fájdalmat. Ismeretlen volt számára az érzés, hogy valaki barátként kezelje, és meglássa benne a gyerekembert, mégis most ezzel találta magát szemben. Aiden volt az, akinél menedéket talált a sok bántalmazás és sérelem elől, aki egyedüliként látta meg benne és rajta, hogy mennyire is sérülékeny lélek ő maga, a kis Thomas. A szülei megverték, megalázták, ő még is azt várta, hogy elkísérjék az iskolába másnap, de nem így történt. Ehelyett a pedellus várta meg a nap végén, hogy kicsengessenek neki az utolsó óráról és odahívta magához. Amikor Thomas belépett az iskola műhelyébe, hirtelen az az érzés fogta el, hogy sokkal otthonosabb ez a kis műhely, mint a saját otthona, amibe minden nap hazamegy.

– Tetszik? – kérdezte a pedellus.
– Igen, nagyon.
– Gyere, ülj le egy kicsit! Látom otthon megint nem volt valami szívélyes fogadtatásod, de amit megígértem neked, azt be is tartottam. Nem lett baj abból, hogy aznap hazamentél.
– Köszönöm.
– Ugyan, ne köszönd! Ne tedd, mert bár betartottam, amit ígértem, de azzal rosszat is tettem neked, mert a szüleid képtelenek arra, hogy szeressenek téged, pedig nagyon megérdemelnéd, mert remek kis srác vagy. Tisztában vagyok vele, hogy ez most lelkileg megvisel téged, amit mondtam, de ez az igazság. De egyet ne felejts! Az öreg Aident mindig megtalálod, ha beszélgetni akarsz, és ha ő egyszer azt mondja valakinek, hogy a barátságát adja, akkor az úgy is van. Még a pokol kénköves útját is bejárom azért, akinek a szavamat és a barátságomat adtam, és te egy vagy azok közül, Thomas fiú.

Ezzel a tudattal Thomas elköszönt az öreg pedellustól, és vidáman ment haza, mint még soha annak ellenére, hogy tudta otthon megint csak a szeretet nélküli élet várja. De most már tudja az öreg Aidennek köszönhetően, hogy őt is lehet szeretni és igaz barátként kezelni, nem csak rossz gyerekként, hisz ő neki is jár a szeretet ebben az életben, hisz még csak gyerek. Gyermek és felnőtt között is szövődhet eltéphetetlen barátság, csak azt jobban meg kell művelni a kezdetekben, mert a gyerek fél, szorong az idegentől, de ha megnyílik, onnan kezdődik a barátság.

Írta: Németh Balázs
2021.06.4.–06.07.

Előző oldal Tad Rayder
Vélemények a műről (eddig 3 db)