Május 25. Kedd. Rossz nap I.

Horror / Novellák (1057 katt) Desdichado
  2010.08.18.

1. rész

Délután kettő múlt hét perccel. Az utolsó iskolás is felzsúfolódott a buszra. Fáradt szisszenéssel becsukódtak az ajtók. A motor felberregett, a busz öregesen lendületet vett, aztán elindult.

Péter visszaejtette állát a mellére. Szemeit lehunyta. Igyekezett nem odafigyelni az iskolás lányok éles hangú csacsogására, sem a fiúk ostoba jópofaságaira. Elmerült a gondolataiban.

Baromság. Nem voltak gondolatai. A mindent elnyelő mély sötétségben semmit sem talált, ami elvonhatta volna figyelmét.

Unottan felemelte fejét. Tekintete minden cél nélkül tapogatta le összezsúfolt mozgalmasságba kényszerített környezetét. Hirtelen egy lány vágódott elé. Fehér inget és kockás szoknyát viselt. Rojtjai alig érték el finom fehérségű combjának felső negyedét.
A lány felsikoltott. Az egyik kapaszkodó után nyúlt, hogy visszanyerhesse egyensúlyát, amit a hirtelen fékezés lopott magával. Ívesen formálódó feneke közben törzsi táncra emlékeztető libegésbe kezdett a felélénkülő férfi arca előtt.

Péter élvezni kezdte. Szemei tolakodó kíváncsisággal figyelték a hullámzó szövetet. Összeszoruló gyomorral reménykedett, hogy egy megfelelő pillanatban a szoknya nem csak sejtetni engedi a fiatal formát, mely mögötte rejtezik.

- Bocs! – a lány hangja enyhén pironkodó volt, és pofátlanul gyermeki.

Péter döbbenten hátradőlt az ülésen. Végigosont a karcsú derékon, a melleken, melyek szinte teljesen elvesztek az ing és az egyelőre még felesleges melltartó alatt. Aztán az arc következett. Kedves és bájos vonások rejtekéből bámult le rá egy kislányosan meleg tekintet. A nőiesség már ott bizsergett a mélyén, de a játék és az ártatlanság harmóniája még nem hagyta egészen a felszínre törni. Kisugárzása nem volt több lányáénál, mégis…

- Semmi baj. – Érezte, hogy mosolya természetellenesnek tűnhet, de többre nem volt képes. A lány talán nem is vette észre, hisz kedvesen visszamosolygott rá. – Nem szeretnél leülni? – arca felforrósodott. Elpirult, mint a kezdő udvarló, mikor randit kér.

Az iskolás lány egy pillanatig némán bámult vissza rá. Vagy a döbbenet némította el, vagy a felajánláson gondolkodott el.

- Nem, köszönöm. A következőnél leszállok – mintegy szavai igazolásaképpen megnyomta a leszállásjelzőt. Még egy utolsó félmosolyt küldött felé a szája sarkából, aztán előre fordult. A tömegen keresztül a közeledő megállót figyelte.

Míg oda nem értek, vissza sem fordult Péter felé, pedig ő kitartóan bámulta. Tisztában volt a helyzet kellemetlenségével, de nem tudta abbahagyni.

A busz megállt. A lány maga elé engedte két társát, majd ő maga is leszállt.

- Szia!

Halk volt és erőtlen. Elnyomta a kiáramló tömeg természetes zaja, Péter mégis észrevette az apró rándulást a másik arcán. Meghallotta. Őrült, hogy egyszerű, mégis fontos üzenete eljutott a címzetthez.

Idegesen pillantott a sofőr felé, mikor látta, hogy a lány előre indul. Még voltak felszállók. A világosbarna lófarok lazán szökdelt egyik válláról a másikra. Péter tenyere izzadni kezdett. Izgatottan előrébb dőlt, mikor meghallotta az ajtók szisszenését. A busz elindult. Tenyerével letörölte a maszatos üveget.

A busz azonnal balra fordult, a lány viszont egyenesen haladt tovább. Péter az üvegre tapasztotta arcát. A lazán ficánkoló copfot figyelte, a lágy szellőben meglibbenő szoknyát. Aztán az arcot, mert a kislány kissé bizonytalanul felé fordult. Félénken viszonozta a férfi mosolyát.

Péter tekintete majd kifúrta az üveget, mikor végleg ráfordultak a balra vezető útra. Csalódott lehelete megsemmisülten párolgott el a ragacsos foltok között. Hátát a támlának vetette. Újból lehunyta szemeit, ám ezúttal volt mi lekösse figyelmét.

Az érzés ott bizsergett benne, és pontosan tudta, hogy undorodnia kellene tőle, de nem tette. A rövid séta hazáig elégségesnek bizonyult, hogy meggyőzze magát, ostoba játék volt ugyan, de mégis kellemes.

Az ajtó kissé heves csattanással igazolta:

- Ennyi csak jár!

Cipőjét a fogason lógó kabátok alá rúgta. Halántékát vakarva a konyhába ment. Egy sört vett elő a hűtőből, az utolsót. Az ajtajára egy cetli volt erősítve valami viccesnek szánt, valójában rohadtul idegesítő mágnessel. Bevásárló lista.

Kenyér. Tej.

Nem olvasta végig. Csak a lista alját leste meg. Péter.

Neve kétszer alá volt húzva.

- Mert te egy idióta vagy, Péter! – felesége hangját igyekezett utánozni. Szerény véleménye szerint megdöbbentő volt a hasonlóság. – Kétszer is aláhúzom, hogy ne felejtsd el.

Talált egy tollat a hűtőszekrény tetején. A lista aljára, még a neve fölé nyomorított egy újabb tételt.

Sör.

Ezen jót derült. Viccesnek találta.
Visszacaplatott a nappaliba, és közben két korttyal eltüntette az ital felét. A gyűrött újságot kivette farmerja hátsó zsebéből, és az asztalra hajította. A tollat magával hozta a konyhából, lehuppant a kanapéra.

Gyakorlott mozdulatokkal kereste meg a megfelelő oldalt. Ahogy a hirdetéseket is szakavatott szelektálással vizslatta végig.

Még a kezdet kezdetén, az új időszámítás szerint, ami munkanélkülivé válásával vette kezdetét, mindenegyes hirdetésen aprólékosan átrágta magát. Minden mondatot, minden szót többször is végigrágott, hogy pontosan megértse, kit is szeretnének a hirdetők. Ezen információk alapján készült fel a telefonbeszélgetésekre, vagy az önéletrajzát írta meg a megemésztett szempontok figyelembevételével.

Az első egy hónap után felismerte, hogy senki sem kíváncsi a végzettségére, ami talán érthető is, hisz egy biztosítási ügynök valószínűleg nem sok hasznát veheti egy építészmérnöki diplomának. Ahogy a Tesconál sem azt kérdezik, hogy vajon summa cum laude végzett-e, hanem vállalja-e a három műszakot.

Alig két hónappal később már azzal is tisztában volt, hogy teljesen felesleges minden hirdetést áttanulmányozni. Ahol sok pénzt és karrierlehetőséget ígértek, azt ma már messze elkerülte.

- Kösz, haver, de ezt kihagyom! – súgta oda két korty sör közti ráérő idejében.

Voltak továbbá visszatérők, csak így nevezte őket. Általában kéthavonta bukkantak fel a rovat hasábjain. A szövegezés többnyire változott, bár már sikerült kiszúrnia néhány visszatérő momentumot.

- Megbízható munkatársat… Hosszú távú munkalehetőség… - azt persze nem hangoztatták, hogy a próbaidő alatt - jobb esetben – harmadnyi pénzt fizetnek és persze bejelenteni sem jelentenek, de kilencven nap után, ha megfelelsz… A harmadik hónapot még senki sem élte meg. Valamikor a második hónap vége felé közlik veled, hogy holnap már ne gyere.

Ezek amolyan városi legendák, a munkanélküli hivatal ideges izzadságtól terhes folyosóin terjednek szájról-szájra. És mint minden ilyen legenda, igaznak bizonyultak.

Ha a szövegezés változott is, a telefonszámok rendre ismétlődtek. Most is kiszúrt egyet. - 0620/321-5649! Te kis piszok!

Volt egy kis listája. Néhány szám szerepelt rajta, ez is köztük volt, vastagon szedve.

Egyetlen hasznosnak tűnő hirdetés volt az újságban, de azt meg nem hívhatta. Asszisztenst kerestek az egyik szálloda könyvelési osztályára. Egy telefonszám volt megadva és egy név. Ismerte a számot, akárcsak a nevet.

Harmatiné Juhász Tünde.

A felesége.

Elbóbiskolt a kanapén. Valami zajra ébredt meg, még nem tudta, hogy pontosan mi is volt az. Megtörölte nyálas ajkait, majd óvatosan felemelte a fejét. A nappali üres volt. Az asztalon ott hevert az újság, rajta a toll. Az üveg viszont legurult róla. A szőnyegen pihent meg, szerencsére üresen. A bejárati ajtó zárja kattant, most már tudta, hogy a kulcscsörgésre ébredt. Felült, megdörzsölte nyúzott arcát. Vonásai vadul megnyúltak a véget nem érő hullámban rátörő ásítástól.

Miután sikerült emberi ábrázatot erőltetnie magára, a sörösüveget felkaparta a padlóról. Felállva az ajtó felé fordult. Kislánya lépett be először. Fáradtan pihegett a hatalmas hátizsák miatt. Egy másik, nem sokkal kisebb volt a kezében. Kézilabda edzése volt, ezért jött ilyen későn.

Fogalma sem volt, hány óra lehet.

- Szia, apa! – hangja száraz volt, de kedves.

Megint megizzasztotta őket az az idióta.

- Szia, aranyom! – az üveget a háta mögé rejtve lépett felé. – Elfáradtál? – kérdezte aggodalmasan.
- Kicsit – felelte a lány. Mindkét zsákját a fal mellé ejtette.
- Jaj, te szegény… - kezdte volna szokásos sajnálkozását, de ekkor Tünde is felbukkant az ajtóban.
- Ez a rohadt kulcs, mindig beragad – éles kopogásokkal osont be a kis közlekedőbe. Retikülje már alkarjára csúszott. Másik kezében egy jól megtömött dossziét egyensúlyozott, a papírok már kezdtek kicsúszni belőle. – Segítenél, drágám?!

Péter nem mozdult. Bénultan bámult rá, mivel felesége felbukkanása azonnal eszébe jutatta, hogy mit felejtett el. Tünde hiába húzta alá kétszer, nem vásárolt be.

- Mert te egy idióta vagy, Péter!

Bénultságából szabadulva eltűnt a konyhában. A hűtő ajtajáról letépte a listát. Az idétlen mágnes a padlóra esett. A sörösüveget útközben elhagyta valahol.

Értetlen arccal bámuló gyermeke és felesége közt szlalomozva jutott el az ajtóig. Közben még Tünde hullni készülő papírjait is sikerült megmentenie.

- Hova mész?

Péter a bevásárló listát lobogtatta.

– Megveszem ezeket. Mert nem felejtettem el – mosolya rendkívül frusztráltan remegett ajkain.
- De már nem kell. Majd rendelünk pizzát – lánya felé fordult. – Na, mit szólsz hozzá?
- Király! – tényleg örült neki, mert hihetetlen gyorsasággal termett a telefonnál. – Milyet kértek?
- Nos? – Tünde ezt már a férjétől kérdezte.
- Nem tudom. Rátok bízom – nehéz volt dühét visszafojtva felelni. – Én azért leugrom a boltba.
- Ahogy gondolod.

Péter ismerte ezt a lesajnáló pillantást.

- Van pénzed? – mosolya egyszerű volt, mintha csak egy viccet mesélt volna. De valójában kést forgatott az oldalában, Péter legalábbis így érezte.
- Nincs! – visszalépett felesége mellé. Lassan behajtotta maga mögött az ajtót. – Az a kevés, ami nálam van, az sem az enyém, hanem a tiéd – valójában csak annyit mondott. – Mindegy, csak gomba ne legyen rajta.

Tünde már az ágyban volt, mire becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját. A pizza után még legurított két pohár bort. Az elsőt még a feleségével, a másodikat – ezúttal tele öntötte a poharat – már egyedül. Kicsit kóválygott is a feje. Nem volt részeg, de annyira homályosak voltak már a gondolatai, hogy el tudjon aludni. Soha azelőtt nem gondolta volna, hogy ennyire zavaró tud lenni a semmi.

Az új időszámítás első hónapjaiban még a munkakeresés terhével feküdt és kelt. Este elhatározta, hogy a következő nap még keményebben keres, aztán reggel ennek megfelelő vehemenciával vágott neki az új napnak.

Az újesztendő új terhet rótt rá. A tehetetlenség kínzó gyötrelme töltötte ki napjait és gondolatait. Minden egyes éjszaka azzal az egyszerű ténnyel fogadta, hogy ma sem talált munkát, és minden valószínűség szerint holnap sem fog. Ez akár frusztrálhatta is volna, de nem. Könnyű, semmitmondó álmot hozott magával.

Az utóbbi hetek üressége azonban teljesen kikészítette. Egykori lelkesedését nem csalhatta elő, ezzel tisztában volt. De legalább egy kis düh előjöhetett volna, amit valaha a tehetetlenség miatt érzett, vagy némi önsajnálat. Hiába is vágyott rá. Minden érzés cserbenhagyta. Nem létezett semmi, csak a párna, ami hajnali kettő felé kősziklává keményedett, és szabályosan törte a tarkóját, felesége, kinek diszkrét horkolása igazán fülsértővé tudott válni. És a sötétség a fejében, gondolatok nélkül.

Csak az alkohol volt képes némi színt csempészni az éjszakába. Elferdült, kelekótya gondolatok voltak ezek, de segítettek álomba szenderülni. Álmában rendszerint boldog volt, hisz ott lehetséges volt az időutazás. A jövő nem érdekelte, a múltba vágyott vissza.

Tünde papírjai beterítették az egész ágyat. Szemüvege felett férjére pillantott.

– Bocsi! – halk nevetése zavaróan kedvesnek hatott. – Máris elpakolok – szedegetni kezdte a gépelt oldalakat.
- Hagyjad csak, elférek – óvatosan bebújt a takaró alá. Összehúzta magát, nehogy egyet is meggyűrjön.

Tünde azonban folytatta. Mappájába fektette mindet.

– Komolyan mondom, néha irigyellek – a vaskos köteget az éjjeli szekrényre rakta. Leoltotta lámpáját. Nem lett túl sötét, az utcai lámpa épp betűzött az ablakon. – El tudnék viselni néhány hetet, vagy hónapot munka nélkül.

Nevetett. Péter nem. Szemét lesütve, alvást színlelt.

- Persze nem úgy értem, örülök, hogy van állásom. Bárcsak neked is lenne. Szóval… - érezte, hogy magyarázkodnia kell, ugyanakkor a férje mozdulatlan arcáról sugárzó érdektelenséggel is tisztában volt. – Mindegy.
- Jó éjszakát! – motyogta Péter színtelen hangon. Oldalra fordult, háttal feleségének.

Tünde mindezek ellenére közelebb bújt hozzá. Apró csókot lehelt a füle tövére.

- Jól vagy? – végigsimított a karján.

Péter lassan és jóval később válaszolt.

– Igen. Azt hiszem.
- Nincs semmi, igaz? – Péter akármennyire is ellenkezett, ujjait az övéi közé fúrta.
- Ahogy mondod, szar se – dühös lett. Aludni akart. Ha az alkohol kiszáll a fejéből, elmaradnak az álmok. Virraszthat reggelig.

Tünde még inkább fölé hajolt. Újból megcsókolta, ezúttal az arcát. Aztán nyelvével a férfiét kereste, de csalódnia kellett.

– Tényleg szar a helyzet. Kati férje sem talál semmit.

Péter tisztán érezte felesége lapockájának feszülő, egyre keményedő bimbóit. Ez még inkább feldühítette.

– Kati férje két hete vesztette el az állását, nem?
- Na és? – igazán nem értette. – Attól még ugyanolyan nehéz neki munkát találni, mint neked.

Péter felemelte a fejét a párnáról és felesége felé fordult. Arca egészen elvörösödött, tekintete összeszűkült.

– Igazad van, kibaszottul sajnálom azt a barmot. Majd mondok érte egy kibaszott imát.

Tünde felkacagott. Nem jókedvében, sokkal inkább döbbenetében. Szerette volna azt hinni, hogy férje csak ugratja, de mikor arcát visszafúrta a párnába, és megint úgy tett, mintha aludna, kacaja némán hullott a lepedő gyűrődései közé. Szorosan átkarolta a férfit.

- Engem sem érdekel, csak te. Szeretlek.

Péter nem felelt. Akart, de mikor a nő az alsónadrágja alatt kezdett matatni, hamar meggyőzte magát, hogy teljesen felesleges.

- Mit akarsz? – sziszegte helyette.
- Téged! – súgta a nő forrón. Ujjai már megtalálták, amit keresett. Vadak voltak és célratörők.
- Most nem – összezárt fogai közt szűrte a szavakat.

Tünde nem hallgatott rá, mozdulatai legalábbis erről árulkodtak.

Nem emlékezett, mikor voltak utoljára együtt. Az új időszámítás szerint talán háromszor-négyszer. Egyik sem az idei évre esett. Felesége mozdulatai célravezetőnek tűntek. Egészen felélénkült, az egész teste. Agyában színes fények gyúltak, nem az alkoholtól. Gondolatai ugyanazt szajkózták. – A feleséged dugni akar veled. Másra úgy sem vagy jó, ez talán még menni fog.

Vadul – durvábban, mint valójában akarta – megragadta Tünde karját és ellökte magától.

– Ma nem akarom – nem nézett rá. Nem volt szüksége arra a pillantásra.

Egy alig hallható „jó éjszakát” után elhúzódott tőle. Nem érezte őt, csak görcsös szuszogását hallotta egész reggelig.

A munkanélküli hivatal folyosóin zajos és lassú az élet. Aki először jár itt, az izgatottan téblábol. Minden felbukkanó kosztümös irodista láttán kihúzza magát. Néhány rövidke másodpercig biztos benne, hogy mindegyik őt keresi, nagyszerű munkát találtak, kifejezetten az ő számára. Aztán, mikor a nő zavartan csak rámosolyog és továbbsiet, ismét összegörnyedve a falnak dől. Segge egészen befehéredik a nap végére.

- Lopja a meszet – szokták volt mondani a tapasztaltabbak.

A rutinosak egyébként csak bejönnek, köszönnek az ügyeletes ügyintézőnek, kinek már a szeme állásból leolvassák, hogy milyen a helyzet. Változatlan. Aztán elvonulnak a folyosó végére. Csak azért vannak itt, nehogy bárki is a szemükre vesse, hogy nem tesznek meg mindent, hogy munkát találjanak.

Péter sem tett másképp. Kilenc után ért be. Andrea felé bólintott, aki egy síró asszonyba igyekezett életet lehelni, aztán hátravonult a folyosó sötétebbik zugába. Voltak még rajta kívül néhányan. Csupa ismerős.

- Azt hiszem, elmegyek arra a tanfolyamra – az egyik nő éppen telefonon beszélt. Már vagy hatot elvégzett, egyikkel sem jutott előrébb, talán majd ezzel.

A hátsó széksoron két férfi üldögélt. Őket is látta már. Kétszéknyi távolságra ült le tőlük.

- Én lelépek – mondta a sötétebb bőrű fickó. – Tököm ki van ezzel az egésszel. Az asszony adott egy ötszázast. Meghívlak egy fröccsre.

A másik bágyadtan nézett fel rá.

– Azt mondták, ma várható valami.
- Tegnap is ezt mondták – röhögött fásultan. Megvakarta kócos haját. – Különben is, tudok egy melót. Culáger munka. Semmi pénzért, de az is valami.

A másik még mindig kifejezéstelen arccal bámult rá. Nem különösebben akaródzott neki elmenni, igaz, maradni sem volt neki sokkal több kedve.

- Na gyere, aztán megbeszéljük – felállt, gyűrött ingét a nadrágjába gyömöszölte.

Végre a másik is felállt. A lelkesedés hiányzott belőle, de társa után indult.

- Én is veletek megyek - a két férfi döbbenten bámult vissza rá, de Péter még náluk is jobban meglepődött.
- Hát öreg – a vezéralak talán vicsorogni akart, de fogak híján, próbálkozása inkább tűnt valamiféle torz vigyornak, így jobb híján Péter bíztatásnak vette.
- Van nálam ezerötszáz – felállt, hogy csatlakozzon hozzájuk.
- Akkor te fizetsz – röhögött a sötétebb bőrű.

Egészen sötét volt már, mikor kiesett a kocsma ajtaján. Részeg volt. Nem volt értelme tagadni, pláne, hogy nem is volt kinek, még ha ő másképp is gondolta. Senkit sem sikerült meggyőznie.

Az ezerötszáz hamar eltűnt a kocsma kasszájában, ahogy a cigány ötszázasa is. De szerencsére halk szavú társuk jól ismerte a kocsmárost, így volt hitelük. Nem sok, de egészen mostanáig kitartott.

Mélyet szívott az enyhén hűvös levegőből. Tántorogva leküzdötte a négy, vagyis kétfokos lépcsőt. Ott meg kellett pihennie, mert a járda furcsán tekergőzött alatta. Előbb meredeken lefelé hajlott, egyenesen a pokolba vezetett, aztán hirtelen felfelé tört, a mennybe. Erőt vett magán, és bár erősen bizonytalanul, de elindult.

Ezt nem fogja megúszni szárazon. Örülhet, ha Tünde beengedi a házba. Viszont aludni a kanapén fog. Nehezére esett egyenesen haladni a hullámzó járdán.

Ugyanakkor jó híre is lesz. Holnap munkába áll. Culáger lesz egy építkezésen. Semmi pénzért, de az is valami. Berúgott, de örömében.

A járda hirtelen eltűnt, majd megint felbukkant, éppen az orra előtt. Ijedten maga elé kapta a kezeit. Térdeibe és mindkét csuklójába éles fájdalom nyilallt. Felnyögött. Lihegve bámulta a betont, aztán a szégyen nevetésétől fuldokolva bámult körbe. Szerencsére senki nem járt erre. Néhány házban égett a villany, esetleg egy-két kíváncsi öreglány megbámulhatta, de azok úgysem ismerik. Talán soha azelőtt nem járt itt.

A kerítésbe kapaszkodva feltápászkodott. Mielőtt továbbindult volna, helyre tette magában a dolgokat. Hamarosan be fog pisilni, de ha szerencséje van, akkor előbb még hánynia is sikerül. Gyomra fel-le liftezett, és félő volt, előbb utóbb nem lesz kedve lenn maradni.

Amennyire képes volt, megszaporázta lépteit. Mélyeket szippantott az esti levegőből, ami némileg enyhítette panaszait. Átsietett a piroson. A víztorony felé sietett. Kevesen tébláboltak az utcán, főként fiatalok, kisebb-nagyobb csoportokban. Május lévén még nem indult be a nyári szezon. A turisták még távol maradtak Siófoktól.

Nem nézett senkire, úgy tántorgott el a víztoronyig. Mielőtt a parkoló autók közé szédelgett volna, a pékség falának dőlve megpihent. Ingujja alól előhalászta óráját. Fél kilenc lesz két perc múlva, bár a mutatók rendkívül instabilnak tűntek, de a többi lehetséges időpont gyanúsan korainak tűnt.

Az állomásra már nem érhet be, a közelebbi megállóhoz kell eljutnia, ami szintén nem tűnt egyszerűnek. Mély levegővétel után, némileg lecsillapította a gyomrát, felemelte mellkasára kókadó fejét, hogy belője a célt, de nem tudta.

Egy magas, ősz hajú férfi állt előtte. Idős tincseit enyhén oldalra fésülve viselte, karjait a háta mögött fonta össze. Kissé tolakodó kíváncsisággal bámult le rá a szemüvegén keresztül.

- Jó estét! – nyögte Péter kábult zavarában.
- Jó estét! Tessék mondani, mennyi az idő? – hangja öregesen nyújtózott el Péter kóválygó elméjén.

Majdnem elröhögte magát, igaz semmi különleges nem volt a kérdésben. Minden abszurditása ellenére, a helyzet kifejezetten hétköznapinak volt mondható. Leszámítva, hogy bár az előbb nézte meg óráját, mégsem tudott válaszolni, csak hosszas nyökögés után.

- Ööööö… fél kilenc… lesz… mindjárt.

Az öreg még közelebb hajolt hozzá.

– És tessék mondani, milyen nap van?

Nehéz volt kiválasztani a sok kóválygó ostobaság közül a megfelelőt. Mint az iskolában, feleléskor.

- Kedd – határozottnak tűnt. Maga is elhitte.
- Köszönöm szépen – mondta az öreg, azzal továbbindult. – Rossz nap. Kedd, az rossz. Rossz nap – motyogta maga elé, alig hallhatóan.

Péter azért meghallotta. Különös értetlenséggel, amit csak részben írhatott az ital számlájára, bámult utána. Az öreg széles léptekkel fordult jobbra a banknál, eltűnt a sötétben.

Valóban rossz nap. Visszadőlt a falnak. Hirtelen nagyon rosszul érezte magát, de ennek már semmi köze nem volt liftező gyomrához, hólyagja sem feszült már annyira. Egyszerűen elkezdett összemorzsolódni. Odabentről indult, a lelkéből talán. Terjedt szét a testén. Nem okozott fizikai fájdalmat, sokkal szörnyűbb volt annál. Össze akart esni és sírni. Zokogni, mint egy kis gyerek.

Gyalog ment haza. Negyedtizenegykor sikerült a zárba illesztenie a kulcsot. Pisilnie már nem kellett, csak a gyomorliftezés maradt meg korábbi panaszai közül. Halkan csukta be maga mögött az ajtót. Óvatosan kibújt cipőjéből, aztán…

A nappaliban felkapcsolódott a villany, így minden további igyekezete feleslegessé vált.

- Szia! – próbálkozott fel sem nézve.
- Örülhetsz, hogy a lányod már alszik – ezt a fajta köszönést eddig sosem hallotta. – Különben…
- Különben? – hangja dühösen csattant, és hangosabban nyomta meg a végét, mint szándékozott. – Különben látná, hogy milyen szánalmas az apja? – sokkal halkabban folytatta. Lehuppant feleségével szemben a fotelben.

Tünde fáradt arccal nézett vissza rá. Lábait felhúzta, hagyta, hogy a takaró lecsússzon róla.

– Te nem szánalmas vagy, Péter, szimplán csak részeg – már megint az a lesajnáló pillantás.
- Tévedés – kényelmesen elhelyezkedett, lábait az asztalra tette, csak is azért, hogy ezzel is dühítse feleségét. – Részeg voltam – még el is mosolyodott, pedig erre vágyott a legkevésbé. Ma este a kanapén fog aludni, Tünde napokig gyűlölni fogja, a közelébe sem fogja engedni, és bár mindennél jobban vágyott az ölelésére, ennek ellenére, vagy éppen ezért, mindent elkövetett, hogy a leghalványabb reményfoszlányt is eltapossa.
- Miért csinálod ezt? – felesége hangja szomorúan csendült.
- Mit? – tényleg nem értette, vagy csak nem akarta érteni.
- Nem tudom – szipogva megvonta a vállát. – Te csinálod ezt a szart, neked kellene tudnod, hogy pontosan mi ez.
- Fogalmam sincs, mire gondolsz.

Tünde némán bámult vissza rá.

- Akkor be is fejeztük, igaz? Mennék fürdeni.

Felesége felállt, a takarót a kanapén hagyta. Nem nézett rá. Szótlanul eltűnt a homályba vesző folyosón, aztán már csak a szobaajtó csattanását lehetett hallani.

Fürdés után leült a gép elé. Mire észrevette magát, már az iwiw-en bámulta lánya ismerőseit. Két hónappal ezelőtt fejtette meg a jelszót. Fél napjába került. Értelmét nem nagyon látta, de akkor jó időtöltésnek tűnt. Ma használta ki először.

Fogalma sem volt, mit keres. Szinte öntudatlanul bámulta a képeket, és egyre újabb és újabb oldalakra lépett át. Mikor megtalálta, ami után valójában kutatott, meglepődött. A felnagyított képről a lány nézett vissza rá, aki a buszon majdnem az ölébe huppant. Kíváncsiságtól hajtva végignézte valamennyi képet. A lány tagadhatatlanul csinos volt. Szégyenpír nélkül pózolt a kamerának. A viselt ruhák nem azért voltak, hogy elfedjék fejlődő testének bájait, hanem hogy minél többet megsejtessenek azokból.

Észre sem vette, hogy a törölköző lebomlott derekáról, csak mikor merev péniszére tévedt tekintete. Hosszan figyelte férfiasságát. Kezdetben élvezetet lelt benne. Fantáziája felélénkült, testének bágyadt merevsége is feloldódott. Visszafordult a képek felé, miközben saját markának szorítását érezte hímtagján, mikor az utolsó kép következett.

Ugyanaz a lány volt, és mégsem. Édesanyjával volt lefényképezve, a kép feletti címke legalábbis erről tanúskodott. A lány haja ki volt engedve, nem volt kisminkelve, mint a korábbi képeken. Szeretve ölelte át a szülőjét, arcán ártatlan, gyermeki mosoly pihent. Semmiben sem különbözött Szilviától, épp olyan kislány volt, mint az ő gyermeke.

- Szent Isten! – sziszegte undorodva. Gyorsan megigazította a törölközőt, aztán az oldalról is kilépett. Kikapcsolta a gépet, és undorodva, mintha a billentyűzet, vagy az egér bármiről is tehetne, elhátrált tőle. Gyorsan felvette pizsamáját, aztán a feje búbjáig betakarózva ledőlt a kanapéra.

A kedd rossz nap. Nagyon rossz.


Szerencsére nem ébredt fel a reggeli zajokra. Mire alvástól ráncos arcát kidugta a paplan alól, már senki nem volt itthon. Csend ülte meg a nappalit, a konyhából kávé illata terjengett. Ásítozva felkelt, dereka kellemetlen húzódása miatt kétrét görnyedve totyogott a konyhába. Nagy bögre kávét töltött magának. Előredőlt, próbálta elérni a talajt, de karjai esetlenül kapálóztak a járólapok felett. A fájdalom rövid sorozatokban kaszabolta derekát, majd végig a gerincét. Üvölteni tudott volna, ehelyett azonban nevetett. Élvezte a fájdalmat. Élvezte, hogy végre élvezhet valamit.

Felegyenesedni sem volt egyszerű, a számítógéphez való eljutás pedig kifejezetten megterhelő volt számára. Nem érezte a másnaposság jeleit. Feje sem fájt, gyomra is lecsillapodott. Derekát leszámítva teljesen jól volt. Sajnos.

Rosszul akart lenni. Sajnálni szerette volna magát, de nem volt miért. Így viszont egyetlen érzés maradt, a döbbenet. Végiggondolva, hogy mi minden ocsmányságot művelt tegnap.

Még magának is hazudott.

Nem csak a tegnapról volt szó. Az elmúlt napok, hetek, sőt hónapok mindegyikéről. Ahogy az új időszámítás első hónapjait követően eltűntek a gondolatok, úgy vált ő maga is semmivé. Elsőként saját maga számára, aztán a családja, legfőképp Tünde számára. Egy másik dimenzióban létezett, egy időtlen, homályba burkolt életet élt.

- A francba! – majdnem leverte a billentyűzet elé helyezett bögrét. A forró kávé a kézfejére fröccsent.

Jóleső volt a fájdalom.

Bekapcsolta a gépet. Míg arra várt, hogy betöltsön, belekortyolt a meleg italba. A számítógép megérett már egy alapos fejlesztésre, persze egyelőre nem volt rá pénze, de mihelyst lesz új állása, ez lesz az első. Mert lesz új állása, valamiféle bizonyosság érződött a gondolatból.

Elsőként az e-mailjeit nézte meg. Egy-két új üzenetet kapott csak. Úgy tűnt, mindegyik kéretlen reklám, már majdnem ki is törölte mindet, mikor észrevett egyet, ahol feladóként egy idegen női név szerepelt. A többit végleg törölte, ezt viszont megnézte.

Tegnap kapta, pár perccel öt óra előtt. Egyáltalán nem volt ismerős a név. Rákattintott. Rövid levél volt, pár soros. Megtörölte csipás szemeit, hogy jobban lásson.

Tisztelt Harmati úr!

Tényleg neki szólt. Kávéját kortyolgatva olvasta tovább a levelet.

Örömmel fogadtuk Önéletrajzát, mellyel az általunk meghirdetett állásra jelentkezett. Referencia anyagát áttanulmányoztuk és kiválónak találtuk. Így bekerült azon szerencsés öt jelentkező közé, akikkel csapatunk a jövőben esetleg együtt tudna dolgozni. Egy-két napon belül tudom tájékoztatni, hogy mely napon keresse fel székesfehérvári irodánkat egy személyes találkozó erejéig. Amennyiben rendelkezik mostanában készített rajzokkal, kérem, azokat is hozza magával.

Üdvözlettel, Szatmári Alexandra.

A cég neve már ismerősnek tűnt. Valamikor a múlt hónapban küldte át nekik az önéletrajzát, meg korábbi munkáit. Meg sem fordult a fejében, hogy választ is kaphat tőlük.

Szolidan visszaköpte a lenyelésre váró kávét a bögrébe, és egy különös hangvételű „ejha” kíséretében felpattant a székből. Percekig csak állt a gép előtt. Újra és újra elolvasta a mailt. Csaknem egy évnyi keresés után, az ember valahogy elfelejti, hogyan is kell örülni a sikernek. Elmaradt az örömujjongás, elmaradt az öntömjénező vállveregetés. Viszont egy szelepet elzártak valahol odabenn. Eggyel kevesebb csapból szivárgott a váladék, ami már hosszú ideje fertőzte a testét.

Gyorsan kilépett a programból, a gépet lekapcsolta. Gyors mosdás után felöltözött és sietett, hogy még elérje a Siófokra tartó buszt.

Valójában semmi sem változott. A sofőr ugyanazzal a flegmasággal köpte a szavakat, mint máskor, az utasok sem fordítottak rá több figyelmet, és a nap sem sütött másképp. Csak ő mozgott könnyedebben. A karjai, a válla, a lábai, a nyaka, az agya megint működött. Lassan visszaköltözött belé az élet.

Nem ment a munkanélküli hivatalba. Most nem. Fontosabb dolgai akadtak. Örömmel vetette bele magát a szupermarket kora délelőtti forgatagába. Megvásárolt mindent, amit szükségesnek érzett, még apró haszontalanságokra is futotta. Ráérősen elidőzött a DVD-ék előtt, ahol ráakadt arra a filmre, amit Szilvi már régóta szeretett volna megszerezni.

A kasszánál kártyával fizetett. Nem sok maradhatott rajta, de erre még futotta. A blokkot és kártyát átvéve a pénztáros hölgyre mosolygott, aki kedvesen viszonozta azt. Két jól megrakott táskával lépett ki az üzlet fotocellás ajtószárnyai közt. Bűvészmutatványnak is beillő mozdulattal megleste óráját. Még volt pár perc a buszig. Átsietett a szemközti virágboltba. Egy csokrot csináltatott Tündének, hófehér, illatos szegfűből. Nagyon kiszámított lépésnek tűnt, az is volt, hisz Tünde imádta a fehér szegfűt. Ezért és a somlói galuskáért bármire hajlandó volt. Talán még neki is megbocsát.

Kifizette a csokrot, aztán harmadik kézért sopánkodva kievickélt az üzletből. Az egyik táskáját majdnem sikerült az üzletben hagynia, nagyot rántva rajta tudta csak megmenteni. A lendülettől hátratántorodott, azonnal érezte, hogy sikerült valakibe beleütköznie.

- Bocsánat! – fordult meg aggodalmaskodó arccal. – Remélem… - nem fejezte be, mert a döbbenet elnémította. Az öreg állt közvetlen előtte, akivel tegnap este is összefutott. Nem emlékezhetett tisztán, de ugyanazt a ruhát viselte. Barna szövetnadrágot és fehér inget, ami felett barna pulóvert hordott. Cipője tökéletesre bokszolva fénylett a májusi napsütésben. Karjait ugyanúgy hátul fonta össze. Ősz haját finoman oldalra fésülte, orrnyergén szemüveg pihent. Azon keresztül bámult vissza rá.

- Nincs semmi baja, ugye? – a helyzet megint hétköznapinak volt mondható, Péter mégis különösnek találta, ezért esett nehezére kierőszakolni magából a szavakat.
- Jó napot! Tessék mondani, mennyi az idő? – kedvesen öreges orgánuma tökéletesen illet megjelenéséhez.

Péter elmélázva bámulta a semmitmondóan nyugodt arcot. Percek telhettek el, de az öreg arcának egyetlen rándulásával sem sürgette. Végül észhez kapott.

– Öööö… - az egyik táskát a lábai közé kapta. Túlexponált mozdulatokkal órájára pillantott. – Tíz óra harmincöt perc, egészen pontosan – válaszolt derűsen.
- Köszönöm szépen – mondta az öreg enyhén meghajolva, aztán továbbállt.

Péter „szívesen”-je egészen a drogériáig követte, az azt követő kanyarban ugyanis eltűnt. Mosolyogva az ellenkező irányba fordult. Nem volt teljesen természetes a jókedve, mert akárhogy is, valamiféle abszurd aura lengte körül az öreget.

Csomagjaihoz mérten gyorsan átszaladt a zebrán, majd a megállóhoz érve egy padra helyezte a két megtömött táskát. Megszagolta a csokrot, kellemes illata volt.

Rajta kívül még ketten álltak a buszmegállóban. Az egyik idős nő ismerősként köszönt felé, amit Péter viszonzott, bár fogalma sem volt, honnan ismerheti.

Az autós forgalom nagy volt, de a járdán alig tébláboltak páran. A többség talán dolgozik ilyenkor, a szerencsésebbek legalábbis. Az utca túloldalán egy középkorú nő sétálgatott a kirakatok előtt. Két hasonló formátumú csomagot vonszolt magával, mint Péter. Épp egy tetszetős, de az ő alakjára meglehetősen szűk kosztümöt vett szemügyre, mikor az öreg bukkant fel mellette.

Péter egészen addig észre sem vette. Mintha a semmiből termett volna elő. Karjait a háta mögött összekulcsolva megállt a nő háta mögött és várt. Innen nem hallhatta, hogy vajon ráköszönt-e, de mivel a nő meglehetősen későn reagált a jelenlétére, valószínűleg türelmesen kivárta, míg magától felfigyel rá.

A nő ijedten a kirakatüvegnek hátrált, mikor szembe találta magát a fölé magasodó öreggel. Legalább két fejjel volt magasabb nála. Néhány másodpercnyi mozdulatlanság után, Péter ugyanazt a döbbenetet vélte felfedezni a nő arcán – még ilyen távolságból is tisztán kivehetőek voltak a megrökönyödött vonások és a lassan feltáruló ajkak -, amit valószínűleg az övén is bárki megfigyelhetett volna, az öreggel való találkozásainak alkalmával.

Figyelte, amint a korábban felhúzott vállak lassan visszahanyatlanak, a megfeszült test ellazul. A vonások megenyhülnek, ugyanakkor enyhe pír önti el a kerek arcot. Talán a szégyentől, hogy nem is olyan sokkal ezelőtt még veszélyesnek hitte az öreget, vagy csak egyszerűen nem jutott eszébe, milyen nap is van ma.

A nő ekkor a lábai közé fogta egyik csomagját, és megleste óráját. Felszabadultan válaszolt a teljeséggel hétköznapi kérdésre.

Ezúttal a kérdezett sietett tovább – egészen megfeledkezett a kosztümről -, az öreg mozdulatlanul állt továbbra is a kirakat előtt. Hihetetlennek tűnt, hogy az ő figyelmét is megragadta volna a csinos ruhadarab.

Péter ismerős zúgást hallott. Ellesett balra, ahonnan a helyi járat érkezett. Előkotorta bérletét, és csomagjait magához vette. Sikerült mind a négy fület bal kezébe markolni. Előrébb lépett, bár nem volt kivel a helyekért versengeni, a két másik utas jelölt másik buszra várt. Elköszönt a továbbra is ismeretlen öregasszonytól. A busz lassított a zebránál, az előtte haladó autó azonban még elhúzott a riadt gyalogosok előtt. Tekintete végigkövette a felgyorsuló Fiatot, majd mielőtt még visszatérhetett volna a buszhoz, fennakadt egy másik tekinteten.

Az öreg még mindig az utca túloldalán állt, de már nem a kirakatot bámulta. Szemüvegén át Pétert figyelte.

A busz beállt a megállóba, éppen kettejük közé. Hallotta az ajtó szisszenését, mégsem mozdult.

- Jön, vagy mi lesz? – kérdezte a sofőr az ő kedves modorában.

Péter felnézett rá, lassú mozdulatokkal felmászott a buszra. Lecsipogtatta bérletét, aztán hátra indult, hogy helyet keressen magának a csaknem teljesen üres járaton. Végig érezte magán az öreg súlyos pillantását. Csak a szeme sarkából pislantott felé, de így is jól látta, hogy még mindig ott áll a túloldalon, továbbra is őt figyelte.

Nem kellett volna, mégis a különös alak felőli oldalon ült le. Csomagjait maga mellé tette a másik ülésre. A sofőr csak egy újabb sietős autóst várt meg, aztán indult is tovább. Péter ekkor már az öreget figyelte a maszatos ablakon keresztül. Tekintetük összefonódott. Ugyanaz a kedves, öreges báj ült ki vonásaira, mint korábban, mégis kirázta tőle a hideg. A különös félelem éles karmaival a hátába mart, és végigszántotta a gerince mentén. Kiverte a víz, de a pára fagyos cseppekben csapódott le a homlokán és hóna alatt. Már majdnem egészen eltűnt látómezejéből, mikor ajkai szétváltak.

Mondott valamit. Egyetlen rövid szócskát, de nem hallhatta, mi volt az. Arra sem volt ideje, hogy leolvassa az ajkak formájáról, mégis megrémült tőle.

A hegyes karmok nem hagyták magára, egészen hazáig kísérték, ott kopogtak merev gerincén.

A rakott krumplit mindenki örömmel fogadta. Igaz, Tünde jókedvét és étvágyát némi döbbenet kordában tartotta, ennek ellenére jól sikerült a meglepetés. A nagyszerű receptet – amit még édesapjától tanult – szerencsére nem sikerült elfelejtenie, így a nagyszerű ízeknek köszönhetően felesége hamar feloldódott, vagyis nagyszerűen elő lett készítve a talaj a virágnak.

Szilvia jóllakottan elvonult tanulni, Tünde pedig a gép elé ült, semmitmondó pletykákat olvasgatott, némi agyzsibbasztás és gőzkiengedés a nyolc órás robot után.

Péter a kamrába dugott virágot, most a háta mögé rejtette és kedveséhez lépett egy hirtelen csókot nyomva bal orcájára. A nyomában felszakadó természeténél fogva bájos nevetés megbizsergette a fülét.

Tünde hátra lesett a válla felett, férje ekkor már maga előtt tartotta a csokrot. Halvány árnyék suhant át a nevető arcon, de aztán meggondolta magát, kár lett volna elfecsérelni az édes pillanatot.

Felpattant a székről, férjéhez sietett. Elvette a szegfűket, mélyet szippantott a kellemes illatból, aztán dörgölőzve Péter karjai közé bújt.

- Ne haragudj… - kezdte a férfi, de felesége a szájára tapasztotta tenyerét.
- Pszt!

Hosszan álltak ott összebújva, csendben. Tizenhárom év házasság után már bőven akadnak pillanatok, mikor feleslegessé válik minden szó. Hosszú, megbánó monológokra nincsen semmi szükség, legkevésbé ígéretekre. A hallgatás az, ami ilyenkor árulkodó, a némaság mindent kitölt, és mindig azt jelenti, amit éppen kell.

Az egész délután csendben folyt le. Lányukhoz hasonlóan ők is elvonultak a szobájukba, igaz, nem tanulni. Az új időszámítás szerinti legszebb éjszakát töltötték együtt. Csendben, diszkréten oldódtak fel az extázisszerű élményben. Kissé nehézkesen ugyan, de újra egymásra találtak. Testük forrón, pihegve fonódott össze a paplan alatt.

A szerda valóban sokkal jobb napnak tűnt, mint a kedd, még Tünde lassuló szuszogásának melódiáját hallgatva is ezt gondolta, aztán elaludt.

Az új időszámítás egyetlen éjszakáján sem álmodott, legalábbis nem emlékezett egyre sem. Most viszont elmerülve a sötétben, képek villództak elméje vetítővásznán, egyelőre kivehetetlenül. Egyedül volt a teremben, erre a filmre senki más nem váltott jegyet. A hófehér vászon váratlanul élettel lett teli, aztán megint kihalttá vált. A fények, mik eddig ragyogtak alá a plafonról, most kialudtak. Teljes sötétség borult rá, talán elillant az álom, de nem. A vászon életre kelt, de ekkor már senki sem volt a teremben, ő maga is a film kiélesedő képein termett.

Pizsamát viselt, és a buszmegállóban állt. Bal karját súlyos teher húzta, lepillantva a két, megtömött táskát látta. Másik kezében bérletét és a csokor szegfűt tartotta. Az utca elevennek tűnt, bár senkit sem látott, csak néha húzott el egy-egy autó. Érdeklődve a háta mögé lesett. Egy öregasszony állt mögötte, köszöntötte, és ő viszonozta azt. Ismerte, édesanyja iskolatársa volt, találkozott vele a temetésen. A másik a padon üldögélt. Egyik sem látott abban semmi kivetni valót, hogy pizsamában várja a buszt.

Az ismerős helyzet teljesen valóságos környezetet biztosított álmos látomásának.

Az utca túloldala felé fordult. Az öreg természetesen ott állt. Szokásos ruháját viselte. Cipője orra megcsillant a vakítóan erős napfényben. Ősz haját kissé összekócolta a szél, de ugyanazzal az őszinte természetességgel bámult rá a szemüvegén keresztül.
Megérkezett a busz. Hátrafordult, hogy elköszönjön az idős nőtől. Édesanyja egykori iskolatársa ott állt tőle csupán egy karnyújtásnyira, mégis oly távolinak tűnt. Termete mintha összezsugorodott volna, ruhája semmilyen szürkévé fakult, akárcsak arca, vonásait homály nyelte el.

A padon gubbasztó nő is hasonlóképpen járt. Cipője, vékony kabátkája, még a csomagjai is, arcának szürkeségébe fakultak. Aztán az orra, a szája, pontszerű szemei mintha… mintha elporladtak volna a kalapja alatt.

De nem volt ideje jobban szemügyre venni.

- Jön, vagy mi lesz?

Péter felszállt, lecsipogtatta bérletét. Természetesen ugyanarra az ülésre ült. Csomagját elrendezte maga mellett. Az ablakon át az öregre pillantott.

Az még mindig őt bámulta. A busz elindult.

Látta a szétnyíló ajkakat. Rövid szavacska. Hangját nem hallhatta, elnyomta a busz berregése.

Nem értette. Nem tudta leolvasni.

A busz kiállt a megállóból, lassan felgyorsulva folytatta útját.

Nem értette.

Valaki visszatekerte a filmet.

Megint a megállóban voltak. Ő pedig az öreget figyelte az üvegen keresztül.

A motor ismét felberregett. Az ajkak szétváltak. Rövid szót formázva mozgolódtak. Péter igyekezett lekövetni, de valami értelmetlen halandzsa párája csapódott le az üvegen.

A busz megint továbbrobogott, az öreg pedig az út túloldalán maradt. Némán.

Meg sem lepődött, mikor megint visszajutottak a megállóba.

Az öreg. Szétnyíló ajkak.

Ezúttal a busz meg sem mozdult. Sokkal előbb visszatekerték a filmet.

Az öreg ajkai megint szétnyíltak. Rövid szó. Aztán összezárultak. Majd megint különváltak. Tátogott, mint egy partra vetett hal. Értelmetlenül.

Péter egészen az üvegre tapasztotta arcát, próbálta leolvasni a száradt ajkak formálta szót. A busz motorja egyre halkabban zakatolt, mégsem hallotta az öreget.

- Ha… - nem volt benne egészen biztos, de aztán elvesztette a fonalat.

Újra.

- Hal…

Különös hang zavarta meg koncentrációját. Valamiféle zavaró csámcsogás. Érdeklődve fordult két utastársa elé, de nem azok hallatták a különös zajt. Sokkal inkább az ő táskái lehettek a forrás. Széthajtotta az egyik száját, hogy belelessen. Undorodva hökkent vissza. A táskában felhalmozott étel mindegyikét meghatározhatatlan színű, sötét váladék borította, melyben giliszták nyüzsögtek, szürcsölő csámcsogással pusztítva a krumplit, a tejfölt. A tojások buggyanva ömlöttek szét tartójukban.

Meghallotta az öreg hangját. Észre sem vette, hogy a busz végérvényesen elnémult. Hallotta a rövid szót, de nem értette, másra figyelt. A táskáiból áradó bűztől fintorogva visszafordult az ablak felé. Csak a szeme sarkából látta, hogy a hófehér szegfűk száraz kórókká satnyultak, de nem foglalkozott vele, ahogy azzal sem, hogy körülötte minden és mindenki mozdulatlanná vált.

A kimerevített képen Péter mozgott egyedül és az öreg ajkai. Már nem néma halként tátogtak, az érthetetlen suttogás minden elsöprő hangorkánná változott.

- Halál! – üvöltötte az öreg. Hangja nyomán szélvihar kerekedett.

Péter döbbenten zuhant az ülésbe. Mindkét táskája, és azok undorító tartalma fekete hamuvá változott, az ülés alá szóródtak. A kórók ujjai közt peregtek alá.

Az odakinn tomboló szél bejutott a buszba. Az utasok és a sofőr elporladó hamvait felkapta és förtelmes forgószéllé gyúrta össze azokat. Odakinn is minden hamuvá változott, az épületek, az utca, az ég. És a tomboló feketeség közepén ott állt az öreg. Karjait még mindig a háta mögött kulcsolta össze, ruháját és ősz haját vadul korbácsolta a halott szél, de ez egyáltalán nem zavarta. Nyugodt méltósággal, és megdöbbentő kedvességgel az arcán bámult rá a szemüvegén keresztül.

Péter elképedve figyelte az odakinn tomboló fekete szelet, aztán a lassan elporladó buszban tombolót, minden megsemmisült körülötte. A felismerés tisztán érezhető fájdalomként hasított belé, aminek azonban semmi köze nem volt a fizikai érzetekhez. Karjait maga elé emelte. Ujjairól fekete porszemek peregtek le és váltak a növekvő forgószél részeivé. Aztán kegyetlen hirtelenséggel minden ujja élettelen hamuvá foszlott, ahogy karjai is. Az ülés eltűnt alóla, a fekete semmiben lebegett, ami már a lábait is elnyelte.

Kinézett a megsemmisült ablakon, de az öreg már nem volt sehol. Minden eltűnt.

Csak ő maradt izzadtan heverve a takaró alatt, és Tünde az ő kedvesen szelíd szuszogásával. Az álom szinte nyomtalanul megsemmisült. Egyetlen dolog maradt itt belőle. A félelem.

Reszketeg vacogásában attól rettegett, hogy meg fog halni.

Nem tervezte, hogy bemegy a városba. Az esti álom valahogy elvette tőle a kedvét. Bevallani persze nem merte magának, de aggódott, miféle reakciókat váltana ki belőle, ha újra találkoznia kellene az öreggel. A felszínen megbékélt a gondolattal, hogy csak egy rémes, ám alapvetően ostoba álom volt, de a – mint mindenkiben – benne is ott rejtező kis ördög rendre megbéklyózta elméletét. Elvégre az öreg tényleg mondott valamit, és bármilyen abszurdan is hangzik, mondandóját kétségtelenül neki szánta, még ha akkor és ott nem is értette. De odabenn mélyen talán megértette, elraktározta és az tört a felszínre este, mikor tudatos énje alámerült abba a zavaros mocsárba, amit nála sokkal okosabb emberek tudatalattinak neveznek.

- Baromság! – ez volt felszínes véleménye az egész tudományos eszmefuttatásról. Kezdte úgy érezni magát, mint egy esettanulmány valamelyik egyetem pszichológiai tanszékén. Csak őt egy laikus boncolgatja, saját maga.

Bármi is az igazság, azt még maga előtt sem tagadhatta le, hogy fenntartásokkal szállt fel a buszra, amit akár félelemnek is nevezhetett volna.

Tünde hívta egy órával ezelőtt, hogy késve tud csak odaérni Szilviért az edzés után. Megkérte, hogy ő menjen be érte. Aztán vagy hazamennek busszal, de meg is várhatják, körülbelül egy jó fél órát fog késni.

Az iskolaudvaron alig lézengtek, csak egy ijesztő külsejű, lánynak álcázott fiúval – vagy egy fiúnak álcázott lánnyal, nem tudta eldönteni – futott össze a kapuban. Az épület főbejáratát azonnal megtalálta, de azt is tudta, hogy neki nem azt kell megkeresnie. Ritkán járt ide, elbizonytalanodva bámulta a kopottas falak és ablakok tömbjét. Lánya nem ebbe az iskolába járt, csak a kézilabdaedzést tartották a középiskola tornatermében.

Persze volt már itt, mérkőzések alkalmával, de még az új időszámítás előtt. Azóta lánya egyetlen meccsét sem nézte meg.

A gombóc megakadt a torkán.

Már arra sem emlékezett, milyen poszton játszik.

- Szia, apa! – Szilvia az épület mögül bukkant fel.

Péternek esélye sem volt, hogy egyedül megtalálja a bejáratot.

– Hello! – nem sietett a lánya elé, időre volt szüksége, hogy leküzdje a gombócot. – Azért jöttem én, mert… - kezdte miután csókot lehelt lánya homlokára.
- Tudom, anya késni fog. Engem is hívott – magyarázta a lány. – Megyünk, vagy?
- Ja, persze, menjünk! – kiengedte maga előtt a kapun. – Haza menjünk busszal, vagy megvárjuk anyádat?
- Nem tudom – kissé fásultan megvonta a vállát.
- Fáradt vagy?
- Kicsit.
- Akkor menjünk haza – mosolya az érdektelenség falába ütközött.

Szótlanul sétáltak a buszmegálló felé. Szilviát láthatólag nem zavarta a csend, de Péter számára kezdett kínossá, mi több nyomasztóvá válni. Nem is az a tény aggasztotta, hogy lánya figyelmét csak másodpercekre képes magára vonni, talán egy tinédzsernél ez természetes. De neki sem volt semmi mondanivalója a gyermeke számára. Feleslegesnek érzett minden kérdést, ami az iskolát vagy jegyeit boncolgatná, valami igazi apa-lánya beszélgetésre vágyott, ám fogalma sem volt, hogyan kezdjen bele egy ilyenbe. Emlékeiben kotorászva próbálta felidézni egy korábbi beszélgetésüket, de bárhogyan is erőlködött, nem talált egyet sem. Az új időszámítás hónapjaiban nem volt nyoma egy ilyen beszélgetésnek sem.

Egészen belefájdult a feje. Csak egy kérdés, hogy elkezdhessék, aztán a többi jön magától.

- Hogy áll a csapatotok? – megtalálta, egész jónak tűnt.

Szilvia rá sem nézett, szótlanul ment tovább.

- Szilvia – megtorpant, nem értette. – Szilvia! – kiáltotta utána.

Lánya erre már visszafordult. Kivette füléből a fülhallgatót.

– Igen?

Péter még ilyen távolból is jól hallotta a nyekergő énekhangot, ami mindeddig megsüketítette lányát. Elmosolyodott. Egy röpke pillanatig megnyugodott, hisz Szilvia nem szándékosan hagyta figyelmen kívül a kérdését, igaz, nem is véletlenül hallgat zenét.

- Semmi, csak siessünk kicsit, mert lekéssük a buszt!
- Akkor miért ácsorogsz ott? – kérdezte Szilvia derűsen, majd visszadugva fülébe a fülhallgatót sietős léptekkel indult tovább.

Péter követte, csak a buszmegállóban érte utol. Annyira nem is kellett volna sietniük, még mindig volt több mint öt perc a buszig. Szilviára mosolygott, aki süketen viszonozta azt. Eszébe jutott, hogy Tündével is tudatni kellene, busszal mennek haza, ezért farmerja zsebéből előhalászta mobilját. Nem hívta, nem akarta semmiben megzavarni, egy rövid sms-t pötyögött be.

- Jaj, ne! Már megint ez az idióta – hallotta lánya sutyorgását, közvetlenül azután, hogy megérkezett a visszajelzés, üzenete sikeresen továbbítva lett.

Kérdő pillantással fordult gyermeke felé.

– Mi a baj?

Szilvia lehalkította lejátszóját. Fejével hátrafelé biccentett.

– Már megint itt van az öreg.
- Kicsoda? – miután lánya ismét a háta mögé biccentett, Péter arra felé fordult. Gyermeke igyekezett megmagyarázni neki, hogy ki is az öreg, de már nem figyelt rá.
- Mindenkitől azt kérdezgeti, hogy mennyi az idő. Kicsit! – mutatóujja a halántékán körözött, egyértelműen jelezve, hogy mire gondol pontosan.

Ugyanazt a barna nadrágot és pulóvert viselte. Karjait a háta mögött kulcsolta össze. Szemüvegén keresztül egy fiatal lányra vetette nyugodt tekintetét. A csinos szőke alig bírta magába fojtani kikívánkozó kacaját. Nyilván nem először találkozott az öreggel. Órájára pillantott, majd megmondta neki a választ.

- Köszönöm! – mondta az öreg, majd Péterék felé indult.
- Oh, ne! – Szilvia gyorsan visszahangosította a zenét.

Egy idős nő elállt az öreg útjából, és sokatmondóan a vihogó szőke felé pillantott. Péter azonban nem fordult el. Kitartóan figyelte a különös férfit, míg az oda nem ért elé.

- Jó estét! – ráköszönt az öregre.

Az megállt előtte. Megigazította szemüvegét, aztán karja megint eltűnt a háta mögött. Arca kifejezéstelen volt. Nem ismerte fel, ki áll vele szemben, legalábbis egyetlen rezdülése sem árulkodott erről.

- Hat óra huszon…

- Már csak négy nap – mondta az öreg teljesen váratlanul, aztán kikerülte a döbbent Pétert, és továbbment.

Bénultan meredt maga elé, mintha az idegen még mindig ott állna előtte.

– Már csak négy nap – ismételte meg szavait. Izgatottan megfordult. – Mégis mit jelent… - kiáltotta, de az öreg már nem volt sehol.

Előző oldal Desdichado
Vélemények a műről (eddig 4 db)