XII.LFP.AMF – Anyád kedvéért

Fantasy / Novellák (474 katt) Kentaur
  2021.12.18.

Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra
A pályamű a conceptart01 című képre íródott



– No! – mondta apám, amikor a kaszájához nyúltam.

Néha napok teltek el úgy, hogy csak néhány odavetett szót váltottunk; minek is sokat diskurálni, mikor ennyiből is értettük egymást? A „no” sok mindent jelenthetett mifelénk, de az ember a másik hangjából rögtön tudhatta, mikor mit. Most éppen azt jelentette: ne nyúlj hozzá! Mit képzelsz, kicsi lány, tán’ hogy meg bírod emelni? Még a végén elvágod a kezed.

Csak hétesztendős voltam, és akkor először mehettem vele dologra, az igaziba. Mert apámnak két munkája is volt, egy hamis meg egy igazi. Többségében a hamisból éltünk: napszámosként jártuk a vidéket, és abban kivettem a részem kicsi korom óta; kórésztam apám után, hogy ne menjen kárba az elhullott kalász, húzgáltam az ottmaradt gyomot a kapája után, raktam az asztagot, szedtem a lehullott gyümölcsöt. Hanem ott volt a másik munka, az, amiért sokszor fizetséget sem kaptunk, legalábbis nem pénzt. Erről keveset tudtam hétesztendős koromban. Csak annyit, hogy apám előrement egy faluhoz, engem leültetett addig valahova, és amikor visszatért, néha tovább mentünk: akkor tudtam, hogy itt csak hamis munka lesz. De néha nem mentünk tovább, hanem vagy rakott nekem egy kis színt faágakból, és otthagyott némi elemózsiával, hogy csak sötétedésre érjen vissza, vagy pedig visszamentünk egy korábbi faluba, ahol mindig akadt egy asszony, aki szívesen vigyázott rám.

Rimánkodhattam, sírhattam: hiába, sose vitt magával. „Majd ha betöltötted a hetedik esztenydődet” – mondta mindig. És néha azt: „Anyád kedvíért!” – ebből tudtam, hogy az igazi munkájának valahogyan köze van anyámhoz, talán meg nem született öcsémen keresztül. Ha az öcsém életben marad, ha lenne férfigyerek, ő járna apával, nem pedig én. Ez a kimondatlan elvárás mindig ott lebegett felettem: ne légy nyafka, ne légy kényes, ne légy félős – mutasd meg, hogy egy lánygyerek is ér annyit!

Így aztán, amikor meghallottam azt a „no”-t, haboztam meghunyászkodni; talán éppen most, hétesztendősen jött el az ideje, hogy megmutassam, elbírom én már azt a kaszát! Ám amikor megmarkoltam a nyelét, apám odalépett hozzám, és kivette a kezemből.

– Majd a faluná’ elválik – mondta.

Hogy mi válik el? Úgy gondoltam, minden. De hogy hogyan, azt nem tudtam elképzelni. Alig fértem a bőrömbe, ahogy gyalogoltunk a megsárgult mezőn fel a dombra: most megtudom, mi hát az igazi munka, az, amit úgy titkolt eleddig. Most dől el, megteszem-e férfigyerek helyett.

Mikor felértünk a dombtetőre, megálltunk. Úgy éreztem, a nyári meleg hirtelen átváltott januári szélbe, és én odafagytam a fűre, képtelenül a megmozdulásra, képtelenül a sikoltásra, ami a torkomat szorongatta.

A falu közepén valami rettenet ült; magasabb a templomtoronynál, magasabb a dombnál is, amin álltunk. Mozgott: felemelt valamit lentről, és idomtalan pofájába tömte. Élt! De azt rögtön éreztem – a csontjaim belsejében, szívem titkos zugában –, hogy ez a valami nem Isten teremtménye. Legalábbis nem a mi Istenünké, nem a mi világunk teremtőjéé.

Nem tudom, meddig álltam ott némán és halálra váltan, míg megéreztem apám kezét a vállamon.

– Úgy hát látod – szólalt meg, és a hangjában egyszerre volt büszkeség és szomorúság. – Nem sokan tudják, és még kevesebben látják is. Nagyapám látta, és őelőtte az ő apja, de apám nem. Apáró’ fiúra szállt, lánygyermekkel meg nem is próbálta senki.

A rettenet ismét fölemelt valamit a faluból, de aztán félbeszakadt a mozdulat, a szörnypofa lassan felénk fordult, és egyenesen ránk meredt. A szeme üres, akár a téli égbolt fagyos szürkületkor: csupa hideg fehérség, szembogár nélkül. Hátratántorodtam, és ha nincs a vállamon apám keze, bizony fenékre is ülök. Észrevett minket! Mindjárt föláll, feje a fellegeket súrolja majd, két lépéssel átszeli a völgyet, és minket is a pofájába töm!

– Nem tud bántani, minket nem – súgta apám, és hátrahúzott, be egy bodzabokor hűsébe.

Leültetett, vizet adott, és néha rám pillantott kérdőn. Most, hogy a dombtető kitakarta előlem a rettenetet, lassan visszatért tagjaimba az élet melege.

– Most mi lész? – kérdeztem.
– Megkeressük a bábát.
Nem értettem, miért keresünk bábát, de engedelmesen feltápászkodtam.
– Elké’ mennyünk a szélső házig. Bírod-é?
Bólintottam, pedig egyáltalán nem voltam benne biztos.
– Nézd a fő’det! – tanácsolta apám.

Azt játszottam, hogy megolvastam a sárga virágokat, azért azokat, mert azokból volt a legtöbb. Folyton elvétettem, de kezdtem elölről. Sokáig el tudtam számolni, mert apám mindig ideadta a napszámot, miután megolvasta, hogy ellenőrizzem. Kicsiként leült velem, és együtt számoltunk, máig hallom a hangját: „egy, megérett a meggy, kettő, kukorica vessző…”

Talán ötödszörre futottam neki, mire elkanyarodtunk végre, és gyümölcsfák árnyéka vetült a lábunk elé: beértünk a faluba. Apám eleresztette a vállam, mire azonnal az ingébe csimpaszkodtam, mint piciként. Így fordultunk be az első portára.

– Adjon Isten! – köszönt apám hangosan, megállva a kertkapuban.

A tornác árnyékáról öreg kuvasz mordult ránk, és az ajtóban megjelent egy asszony.

– Fogadj Isten! – köszönt vissza bizalmatlanul méregetve minket. Nyúzott arca halovány, ruhája a gyász fehérje volt.
– A bábát keresnőnk.
– Által lakik a patakon – mutatta.
– Köszönjük, jóasszony, Isten áldja!

Az asszony nem válaszolt, csak nézett utánunk hosszan.

Megugrottuk a patakpartot, alján a csenevészre apadt vízzel, és hamarosan egy faluszéli viskóhoz értünk. Az ösvényen napozó rühes macska föl se nézett, mikor átléptük. Apám ide is bekiáltott, de még el se halt az adjonisten, mikor a küszöbön már meg is jelent egy anyóka. Pillantása előbb apám vállra vetett kaszájára esett, aztán a szemébe nézett, és végül mellékesen rám.

– Isten hozta! – válaszolt nagy sokára, de fogatlan szájából inkább hangzott ez kijelentésnek, mint köszönésnek.
– Úgy hallottuk, vó’na mit kaszálnyi – mondta apám.
– Vó’na biza’. Szép nagyot, ha juól sejtem.
– Láttuk – bólintott apám. – Tényleg nagy az ördögadta.
Erre már felengedett a bábasszony merev tartása, és elmosolyodott.
– Gyüjjön beljebb!

Mikor már a hűvös tornácon ittuk a bodzalevet (melybe apám savanyú bort is kapott), kezdett megvilágosodni előttem, miért kerestük a bábaasszonyt: mert ha nem is látta, de bizony tudta, hogy ott a rettenet.

– Mifajta? – kérdezte.
– Életfaló szipoly.
– Pusztul a jószág – bólintott a néne. – De mán az ember is! Mit kér érte?
– Mit tud adni? – kérdezett vissza apám.
– Vannak füveim – mondta az anyó, de apám a fejét rázta. – Van ruhácska, épp a lánykára való! – esett rám a pillantása. – Elhalt onokámé.

Apám vizslatón nézett rám; mi tagadás, kifakult szoknyám már csak térdemig ért, az alja csupa szakadás, hogy kilátszott alóla a pendely. Elmosolyodtam, mert új ruha ritkán jutott.

– Vagy tudok ám olan imát, hogy termékeny lész tőle, és fiakat szül – folytatta a bába.
– Ebben te döntesz – mondta apám. – Juól gondold meg!

Úgy tettem, mint aki eltöpreng, de a nővé és anyává válás még olyan beláthatatlan messzeségben lebegett, hogy el sem hittem igazán, az ima meg talán nem is működik. A foszló szegély viszont kézzelfogható, az új ruha utáni vágy sürgető volt.

– A ruhát kérem – szólaltam meg végül.
Apám bólintott, és felállt, úgyhogy azonnal felpattantam én is.
– Alkonyatra visszagyüvünk.
Több szót nem is vesztegettünk, de a falu felé se fordultunk, hanem vissza a mezőre.
– Ügye’j! – mondta, mikor megálltunk.

Tett pár lépést, a földet vizslatta, vagy talán valamit a föld felett. Először semmit nem láttam, de aztán megvillant a kasza, apám suhintott, és halovány csillámlás támadt utána a levegőben. Nem mertem közelebb menni.

– Látod-é a következőt? – kérdezte.

Kétségbeesetten néztem körbe, mert bizony semmit nem láttam; hát mégse látok mindent, amit apám igen! Épp szóra nyitottam volna a számat, hogy bevalljam, amikor észrevettem, hogy vagy húszlépésnyire ökörnyál lebeg az egyik zsombék felett. De nem az volt, csak valami szürkésfehér, remegő szál, éppen olyan színű, mint a rettenet szeme.
– Ahun! – mutattam.
Odamentünk, és apám letámasztotta a kaszát.
– Ezekkel fonódik a fő’dbe – mutatta, és amikor hunyorogtam, láttam, hogy a vékony szál távolabb felemelkedik, és más szálakkal összefonódva köteget alkot. Ocsmányul lüktető nyúlványokat, amelyek aztán a rettenthez fonódtak, elhalványultak, aztán felcsillámlottak, ahogy a fejemet mozgattam. Olyan sok volt belőlük!
– No, most má’n megemelheted, ha tudod – mutatott a kaszára.

Tudtam a dolgom: el kell vágni mindahányat, de legelőször azt, amelyik előttem húzódott. A kasza nagyobb volt nálam, felnőtt ember magas, pengéje nehéz, gonoszul csillogó. Megragadtam, ahogy apámtól láttam, de aztán éreztem, hogy nem lesz jó; az én karomnak messze volt egymástól a két fogópont. Közelebb csúsztattam a balom a keresztnyélhez, de azért nem túl közel, és megemeltem.

Sikerült, de a karom szinte azonnal reszketni kezdett a súly alatt, ám én nem engedtem a kapkodás kényszerének: összehúzott szemmel lestem a csillámló szálat, és pár borzasztó pillanatig elvesztettem szem elől. Éreztem, hogy nem tudom sokáig tartani a kaszát. Aztán megláttam, és mielőtt még meggondolhattam volna, már suhintottam is. Csak közbe villant belém, hogy nem mértem föl a szöget és a távolságot, de az erőt sem, és meglehet, a penge a lábamba áll, mint ahogy az a szegény fiú mesélte pár faluval odébb, mikor kérdeztem, miért sánta. De amikor a szálat érte az él, és a fonál fölcsillanva szétmállott, már tudtam, éreztem, hogy a kasza az enyém. A mozdulat ott szunnyadt a tagjaimban, a csontomban, a véremben. Mint ahogy a nevetést vagy a tüsszentést sem kell tanulni, olyan természetesen lendítettem. Kaszások lánya és unokája voltam. A mozdulat végeztével sután állítottam a pengét a földbe; addigra kiment karomból a véremből támadt erő és tudás. Elsőre azonban ennyi is elég lehetett, mert apám kivette a kezemből a kaszát, és csuklójának egy szinte láthatatlan mozdulatával felpörgette a vállára úgy, hogy a penge kifelé és felfelé perdülve pont a válla mögött állapodjon meg.

– Sziép, prücsök! – mondta, és tudtam, hogy igen meg lehet velem elégedve, mert csak akkor szólított így. A nevemen – Ilonka – pedig csak ha nagyon rossz voltam.

Kerestük a következő szálat, aztán a rákövetkezőt is, és elvágtuk mindet, akárha egy csúf és szívós fának vágnánk el a gyökereit egyenként. Szürkült, mire végeztünk, és apám némán a falu felé mutatott.

Ott volt még mindig a rettenet, de már csak halványan láttam, akár korábban az ökörnyálakat. Még mindig falni próbált – a falu életerejét, a jószágok és emberek életét –, de már csak a saját összetöppedt nyúlványait markolta fel. Ismét felénk fordult, de most már nem riadtam meg a pillantásától, mert ugyanazt láttam benne, mint a disznónak vágáskor: halálfélelmet, szenvedést.

– Meg kő’ lennyie – szólalt meg apám, pont, mint mikor kiskoromban sirattam a disznót.

És én megértettem, hogy a rettenet bár nem Isten teremtménye, és kívül van világunk rendjén, ő is csak egy teremtmény, és mint ilyen, nem gonoszságból cselekszik, csak életben akar maradni. Mi pedig levágjuk, mint a búzát vagy a disznót, nem azért, mert rossz, hanem mert nekünk is élnünk kell.

Az egyetlen gondolat, ami nem hagyott nyugodni – és azóta sem hagy – az az, hogy miféle istenség teremtménye lehet a fajtája? És hol van az az istenség, miféle világ teremtője? Főleg pedig: hol járnak át teremtényei a mienkbe? És mi lesz, ha egyszer teremtőjük is átjön?

Ez volt az első rettenetem, és az első falu, amit együtt megszabadítottunk. Már eladósorba kerültem, mikor az utolsóra került sor. Apám egész nap a balját fájlalta, de arra mégsem gondoltunk, hogy ez rosszat jelent. Ott esett össze a mezőn a munka végeztével, kaszájával a kezében, miután átvágta az utolsó ökörnyálat, ami egy rontáshozó rettenthez tartozott. Csupán egyet sóhajtott elhalón, mikor fölé hajoltam:

– Anyád kedvíért – mondta, aztán nem szólt többet, hiába rázogattam.

Még akkor is szólongattam és rázogattam, mikor már az esthajnalcsillag ragyogott az égen. Aztán sírva fölálltam, hogy visszamenjek a füveshez (akkor nem a bába fizetett minket, hanem egy füves ember), és megmondjam neki, hogy változott a fizetség: a sajtguriga és a kis hordócska bor helyett temetés kell.

Ottmaradtam a faluban, a füves ember befogadott, és ahogy eljött az ősz, már nem riadtam föl éjjelente apámat szólongatva. A télen már néha úgy éreztem, mintha sose éltem volna másként, mint abban a kis faluban. Tavaszra udvarlóm is akadt, ám miután az első meleg nyári napon szerelmeskedtünk, elválás után különös hangulat lett rajtam úrrá. A holdfényes ösvényen ballagva arra gondoltam, hogy István nemsokára megkéri a kezem, és legkésőbb karácsonykor esküszünk. Lesz szép házunk, sok gyerek, dolgosak vagyunk, jól fogunk élni. Miután ezt ilyen szépen elgondoltam, a házhoz érve a fészer felé fordultam. Mentem egyenesen apám kaszájához, ami a hátuljába volt támasztva. A nyél régi ismerősként, összeszokott szeretőként simult a kezembe. Csuklóm egy kis mozdulatával fölpördítettem a vállamra.

Másnap megköszöntem nevelőapám jóságát, és elindultam. Az első három napszámom felét elküldtem neki, azután pedig minden másodikét, majd minden harmadikét. Amit az igazi munkáért kaptam, azt viszont mindig megtartottam. Az első télidőre visszatértem, de bár nevelőapám szívesen fogadott, nem éreztem az otthonomnak, István pedig már másnak udvarolt. Ezután mindig más falvakban húztam ki a telet, és akadt mindig legény, akit szeressek egy télen át. De mikor késő tavasz lett, és a földeken megszaporodott a munka, mindig tovább álltam. Talán ha egyik pásztorórán megfoganok, ottmaradok. Bizonyosan így lett volna, azonban egyik télen sem lettem várandós. Az évek peregtek, mint fekete göröngyök a koporsóra, de a gyermek, akiben biztos voltam, hogy lesz, nem fogant meg.

Azóta sokat gondolok első fizetségemre, arra a régen volt ruhácskára, aminek már kötőnek használt rongyai is rég elhasználódtak. Erre cseréltem a gyermekáldást: egy ruhácskára, ami csak két évig volt jó rám. Apám vérvonala megszakad, és nekem fülemben visszhangzik, amit egykor mondott: kevesen tudják, és még kevesebben látják. Vajon mennyire kevesen? Vándorlásaim alatt sosem találkoztam hozzám hasonlóval, sőt, ahogy telt az idő, a tudókból: füvesből, bábából, garabonciásból, táltosból is mintha mind kevesebb lett volna. Szipolyból, rontóból, éji rettenetből viszont több, és bár a városokat elkerültem, nem egyszer láttam a távolból, hogy azoknak is megvan a maguk rontása, olyan hatalmas és ocsmány lények, melyekhez nincs az a kaszás, aki elegendő lenne.

Egy idő után lemondtam a gyermekáldásról, sőt, életem delén már azon gondolkodtam, hogy talán jobb lenne összekuporgatott pénzemből kis tanyát venni addigra elhunyt nevelőapám falujában, hiszen két halottam is van ott.

Utolsó munkámon jártam, egy szipoly volt, mint akkor régen, már megegyeztem a pappal (a pap volt a tudó, micsoda időket élünk!), és már csak azt vártam, hogy a mezőn játszó gyerekeket hazahívják. Elnéztem őket, ahogy békát ugrattak a kis patakban, és elméláztam, milyen lenne az enyém. Talán, mint az a szöszke kisleány? Vagy inkább, mint az a kis rongyosabb falu árvája, aki a távolba réved?

A kisfiú még mindig nem mozdult, és én észrevettem, hogy merev tartásában van valami természetellenes. Pont a szipoly felé fordulva állt immár percek óta mozdulatlanul. Fölcihelődtem a bokor alól, ahová leültem, és közelebb mentem hozzá. Mellé állva láttam, hogy arca halálra sápadt, szeme tágra nyílt, tarkóján hideg izzadság csorog.

Lassan, nehogy megijesszem, a vállára tettem a kezem.

– Nem tud bántani – mondtam. – Minket nem.
Hátrahúztam az árnyékba – háttal a rettenetnek –, és vizet adtam neki.
– Hogy hívnak?
– Péter.
– Apámat is így hívták – mosolyogtam rá.
– Azzal mi lész? – sandított hátra.
– Elintézzük – mondtam. – Elbírod-é a kaszát?
– El én!
– Ez a beszéd, prücsök!




* A szereplők nyugat-dunántúli nyelvjárásban beszélnek.

Előző oldal Kentaur