Linktár

Kárhosok

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/5 számában.

Dávid a Honvéd Zárványba menekült az ellopott lakbérrel, Tibi pedig kétségbeesésében követte a rohadékot. Mikor felfedezte a hiányt, a fiú percekig csak káromkodott és üvöltözött, aztán kicsit lenyugodva előkotorta a mobilját, és hívta a Professzort, az egyetlen embert, aki segíthetett rajta.

– Hát, fiam, így jár az, aki kezdő mágusokkal bérel közösen lakást – közölte vele kollegája, mihelyst előadta a problémáját. – De ne aggódj, elkapjuk a rohadékot. Az Árpád hídnál várlak.

Tibi az egyik hajnali metróval utazott be Angyalföldre, amin rajta kívül csak a belvárosba tartó ellenőrök és a fiúhoz hasonló paranormális bírák kornyadoztak. Mindig is érdekesnek találta, mennyire hasonlít egymásra ez a két csoport: mindkettő javát a kiégés szélén táncoló, kopaszodó, pocakos, középkorú férfiak adták, nikotintól sárga fogakkal és a reggeli felestől bűzlő szájjal. Az egyetlen szemmel látható különbséget a Nemzeti Paranormális Rögtönítélő Bíróság embereinek bal tenyerébe ágyazott kárhozatkristály jelentette.

A Professzor a peronon várt rá. Az ötvenes évei elején járó, kórosan sovány férfi az egyik betonoszlopnak dőlve szotyizott, a héjat hanyagul a sínekre köpve.

– Mi a helyzet, Tibor? – kérdezte rekedtes hangján, mikor Tibi leszállt.

– Csak a szokásos. Minden jó, csak ez a kurva meló ne lenne.

– Ahogy mondod, fiam! Ahogy mondod! – A Professzor felröhögött, de nevetése hamar harákolásba fulladt. – Aztán ezzel a lakótársaddal mi van? Ezzel a Dáviddal, vagy kivel, akit a telefonba mondtál? Egyáltalán honnan tudod, hogy itt érdemes keresni a seggfejt?

– Hagyott egy cetlit a hűtőn. Azt írta, hogy mostantól a csajával együtt a mágiát fogják tanulmányozni a Honvéd Zárványban, én meg hagyjam őket békén, ha kedves az életem.

– És mennyit vitt el?

– Száznyolcvanat. – Tibinek elszorult a torka, mikor kimondta ezt az összeget, mert nem kevés túlórájába került, hogy elő tudta teremteni a lakbér rá eső részét.

– Az úgy nagyjából ki is jön – bólogatott hozzáértő fejjel a Professzor. – A csempészek fejenként kilencvenért visznek be valakit a zárványba, szóval ha ketten vannak, az pont száznyolcvan rugó. – A férfi kiköpött, aztán megindult a kijárat felé. – De azt azért tudjad, fiam, hogy téged alaposan átbasznak. Száznyolcvanat kérni egy másfél szobás újpesti panelért! Megáll az ember esze…

– Azért nem olyan rossz az. Elég tágas a konyha, meg erős a wifi is – motyogta Tibi, bár a lelke mélyén ő is tudta, hogy épp a menthetetlent próbálja meg szépíteni. Kicsit meg is könnyebbült, amikor a Professzor erre nem felelt, csak újra kiköpött.

A legtöbb angyalföldi megállóhoz hasonlóan az Árpád híd aluljáróját is lezárták, de mivel a bíráknak kellett egy hely, ahol bemehettek a környék jó részét borító Honvéd Zárvány területére, ezért az állam telepített ide egy ellenőrzőpontot is. A szögesdróttal és homokzsákokkal megerősített fal az aluljáróban kapott helyet, elég messze a felszínre vezető lépcsőtől ahhoz, hogy a zárvány mágiája ne tudja elérni. A terület elméletileg a Honvédség tulajdonában állt, de a gyakorlatban egy privát biztonsági cég kopaszai kártyáztak a barikád mögött.

– Itt vannak a kárhosok! – kiáltott fel az egyikük, mire két társa kelletlenül nekiállt kinyitni a kaput.

A kártyaasztal mellett állt egy ütött-kopott értéktároló is, ahová a bírák lerakhatták minden olyan elektromos cuccukat, amit megvadított volna a zárvány mágiája, de a Professzor már az első nap szólt Tibinek, hogy ezt eszébe se jusson használni, inkább ne hozzon magával se mobilt, se semmi hasonlót. Nyílt titoknak számított, hogy az ellenőrzőpont őrei rendszeresen átkutatják a tárolókat egyfajta fizetéskiegészítés gyanánt, és csak azt nem lopják el, ami végképp nem ér semmit se.

Tibi vett egy mély levegőt, felhúzta az NPRB piros karszalagját, amibe vagy tucatnyi mágiatörő rúnát varrtak, és a Professzor nyomában kilépett a felszínre.

Odafent a hajnalokra jellemző szürkés, oszladozó sötétség fogadta őket. Az utcai lámpák rég nem működtek már, de nem is volt rájuk szükség. A zárványok legtöbbjében mintha még a levegő is világított volna valami különös, megfoghatatlan fénnyel. A szakértők azt mondták, a nyers mágia teszi, de Tibi már a munka első hetén megtanulta leszarni a jelenség elméleti hátterét. Neki csak annyit számított a dolog, hogy nem kellett vaksötétben botladoznia, semmi mást.

Egy tágas, szürke térkővel kirakott téren bukkantak fel. Jobb oldalukon egy felüljáró darabjai hevertek, telehintve a legkülönfélébb állatok csontjaival, nem sokkal a romok mögött pedig ott emelkedett a zárvány fala is. Az opálos, gennysárga hártya túloldalán épphogy ki lehetett venni a Vizafogó paneljait. Tibi itt állva mindig nehezen tudta elhinni, hogy tőle pár száz méterre az emberek gond nélkül élik az életüket, mintha Budapestet nem szaggatta volna szét a mágia, mintha a zárványok sosem jelentek volna meg.

Bal kéz felé egy szovjet időkből hátramaradt téglaház omlott össze és épült fel újra és újra másodpercek alatt, egyetlen pisszenés nélkül, a homlokzatán eszelős színekben villódzó graffiti hirdette, hogy basszák meg a kárhosok. Közvetlen előtte valami fényes, nyúlós anyag gyűlt össze a térkövek repedéseiben, kicsivel arrébb pedig egy magában motyogó alak ült egy romos padon.

– És most mi lesz? – kérdezte Tibi pár másodpercnyi néma ácsorgás után.

– Most várunk. Ha ez a te lakótársad nem szokott túl gyakran benézni a zárványokba, akkor hamarosan fel fog bukkanni, mágikus képességek ide vagy oda. – A Professzor megvakarta a tenyeréből kiálló kárhozatkristállyal a tarkóját, aztán elvigyorodott, kivillantva kopottas fogsorát. – Meg is van. A telepata haverom a központból most szólt, hogy hullát jelentettek a Kassák és a Déryné sarkáról. Gyere, fiam, nézzük meg, hátha a te embered az!

Tibi némán követte kollegáját, közben pedig próbált nem figyelni a vékony, jeges patakokban csordogáló izzadtságra a tarkóján. Volt valami a Honvéd Zárványban, valami megfoghatatlan, idegen ellenségeskedés, amit még sehol máshol nem tapasztalt a városban. A zsigereiben érezte, hogy ez a hely gyűlöli őt, és mindent meg is fog tenni, hogy a lehető leghamarabb kicsinálja.

De legalább nem kellett sokat sétálniuk a kihalt, sötét utcákon, hogy megpillanthassák az egykori lakótelep panelházait, amik szuvas fogakként meredeztek az ég felé. A legtöbb épületet pár éve benőtte valami sötét, tintaszerű anyag, és a bírák azóta nem is akartak a közelükbe menni, csak ha nagyon muszáj volt. Mint például most.

Tibi úgy érezte, mintha vékony szögekkel karistolnák a koponyája belsejét, miközben megközelítette a Kassák és a Déryné sarkát, és egy oldalpillantás elég volt ahhoz, hogy meggyőződhessen róla, a Professzor sincs sokkal jobb bőrben.

Ahogy közeledtek a sarokhoz, Tibi egyből kiszúrta, hogy az egyik panelház hatodik emeletének legszélén kitört az ablak. Az üvegszilánkok széles, gennyedző sebeket vágtak az épületet beborító fekete masszába, a ház előtti járdán pedig ott feküdt az áldozat, egy szőke hajú, erősen túlsúlyos és teljesen meztelen lány, akinek a véréből még a közeli falakra is fröccsent egy kevés.

Tibi magának se merte bevallani, de egy kicsit megkönnyebbült a hulla látványától. Itt, a zárvány szürreális világában jólesett egy olyan hétköznapi és a valóság hagyományos szabályai szerint is értelmezhető aprósággal találkozni, mint egy halott ember. Közelebb lépett a lányhoz, hogy alaposabban is szemügyre vehesse, közben pedig kiszúrt pár torz testű, hegyesre reszelt fogú alakot, akik a szomszédos panelek árnyékából méregették őket.

– Bassza meg, hogy ezek már itt vannak – motyogta a Professzor, újra és újra a fenyegető külsejű jövevények felé lesve. – A Feri pár hete mondta, hogy északon megint divatos lett a hullazabálás, de ennyire? Faszom angyalföldiek mindig kitalálnak valami hülyeséget!

Az öreg vetett még egy barátságtalan pillantást a helyiekre, akiknek a testét felismerhetetlenségig eltorzította már a zárvány mágiája, aztán cipője orrát bebújtatta a lány válla alá, és egyetlen begyakorlott mozdulattal megfordította a hullát.

– Na, fiam, őt keressük?

Tibi pár másodpercig tanulmányozta a rommá tört testet, aztán bizonytalanul rábólintott a dologra. Végső soron a hulla arcának maradványai kicsit tényleg hasonlítottak Dávid barátnőjének a vonásaira.

– Ő lesz az.

– Remek! – bólintott a Professzor. – Akkor már csak fel kell mennünk, és megnézni, mi van ott, ahonnan kiesett… Ó, a francba!

Az öreg villámgyorsan letérdelt a hulla mellé, és hirtelen sokkal nagyobb érdeklődéssel kezdte szemlélni, mint eddig. Tibi értetlenkedve bámult rá, aztán észrevette a számtalan apró vágást és karcolást a lány hasán. Bár a zuhanás itt is megtette a hatását, a sebek így is tisztán kiadtak valami kusza, szemfájdítóan összetett varázsjelet.

– A kurva életbe, pont ettől féltem – sóhajtott pár másodpercnyi vizsgálódás után a Professzor. – Kitépték a lelkét, mielőtt kiugorhatott volna.

– Hogy micsoda?

– Ez a te Dávid haverod valami rohadt bonyolult szertartást akar végrehajtani odafönt – biccentett a kitört ablak irányába a Professzor. – Olyat, amihez csak az emberi lélek tud elég energiát adni. Mondd csak, fiam, mikor szedte össze ezt a csajt?

– Olyan két vagy három hete – vonta meg a vállát Tibi. – Miért?

– Akkor már eleve áldozatnak szánta. Persze idebent is elkaphatott volna valakit, de az itteniek már keményebb arcok, ezekkel jobb nem kezdeni. Gyere, fiam, nézzünk fel!

– És a lánnyal mi legyen?

– Mi lenne vele? Itt hagyjuk. Vagy netán úgy érzed, volna kedved meghalni egy hulláért?

Tibi vetett egy pillantást a hullazabálókra, és egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. A torz alakokat egyelőre kordában tartotta a kárhozatkristályok látványa, de a fiú úgy tippelte, pár perc, és az éhségük felülkerekedik a félelmükön. Amikor pedig ez megtörténik, akkor jobb, ha nem állnak közéjük és a holttest közé.

– Nem. Dehogy.

– Akkor gyerünk felfelé!

Tibi minden további ellenkezés nélkül elindult a Professzor után, és közben próbált nem figyelni a háta mögött felhangzó nedves reccsenésekre és a csámcsogással vegyülő halk, állatias morgásra.

A lépcsőház ajtaja nem volt bezárva, így könnyen bejutottak az előtérbe. A postaládák helyén egy vérrel felrajzolt rúna lüktetett, a halvány barna linóleum pedig szinte ki se látszott az eldobott PET palackok, újságpapírok és más felesleges kacatok alól. A lift még működött, legalábbis az ajtaját kiékelték, odabent pedig égett a villany, de a bíráknak eszük ágában se volt beszállni. Az a technológia, ami működőképes maradt a zárványokban, általában öntudatra is ébredt, és a lehető legritkább esetben szerette az embereket.

Némán baktattak felfele a lépcsőházban, körülöttük valósággal sercegett a nyers mágia. Ha tényleg Dávid fészkelt ebben a panelben, mostanra erősebb lett, mint bármi, amivel Tibi találkozott eddigi karrierje során. A levegő itt már úgy világított, mint egy gyengébb izzó, és a fiúnak volt egy olyan kellemetlen érzése, mintha valaki folyamatosan suttogott volna a fülébe, pont olyan halkan, hogy egy szót se tudjon kivenni a minden bizonnyal beteges mondandójából.

A hatodik emelet első pillantásra ugyanolyan kihalt volt, mint a lépcsőház többi része. A falakat, a padlót, sőt, még a plafont is durván felvésett rúnák borították, amik mind lüktettek a mágiától, a sormintát csak néha szakította meg egy-egy ajtó. A folyosó közepét egy fehérre mázolt biztonsági rács torlaszolta el, amire kitekert nyakú verebeket hurkoltak szögesdróttal, de valaki előzékenyen nyitva hagyta, így nem jelentett komoly akadályt.

A kitört ablak a panelház legszélén volt, ezért ők is az utolsó lakást keresték a folyosón. Ennek is egyszerű ajtaja volt, akárcsak a többinek, azonban az eredetileg hatvanhatos lakásszám elé valaki odapingált még egy hatost fluoreszkáló festékkel. Tibi, bár sosem volt vallásos, a számot látva úgy érezte, hogy egyáltalán nem akar találkozni azzal, aki odabent van. A Professzor előhúzott egy cigit, és halkan sóhajtott, mikor az meggyulladt a nyers mágiától.

– Ez lesz az! Készülj, fiam, bemegyünk.

Tibi szótlanul biccentett, és előhúzta gondosan karbantartott bozótvágóját. Ezt még közvetlen az első műszakja után vette egy hipermarket kertészeti osztályán, és a mai napig élete leghasznosabban elköltött négyezer forintjának tartotta azt az összeget, amit a borotvaéles, ötvencentis pengére fordított. A zárványok legtöbb lakója vagy túl buta, vagy túl arrogáns volt ahhoz, hogy féljen a halálon túli szenvedés gondolatától, így a kárhozatkristályok nem jelentettek számukra túl nagy visszatartó erőt. Egy bozótvágó viszont már más lapra tartozott. Ötven centi éles acélnak azért még a Honvéd Zárvány mélyén is megadták a tiszteletet.

– Jól van, fiam, háromra! Te mész előre, én meg majd fedezlek – suttogta a Professzor, előhúzva saját bozótvágóját. – Egy… Kettő… Három!

Tibi az elmúlt hónapokban megtanulta, hogy vannak olyan helyzetek, mikor nem gondolkozni kell, hanem cselekedni, ez a mostani pedig pont egy ilyen helyzet volt. Hatalmas lendülettel megindult előre, teljes testsúlyát beleadva betalpalta az ajtót, és már bent is volt.

Egy szűkös, egyetlen szobából álló, fekete mágiától bűzlő lakásba jutott. A falakat és az ablakokat valami nyúlós, hússzerű anyag fedte, ami egyedül a kitört üvegről és a betalpalt ajtóról hiányzott. A helyiség teljesen üres volt, leszámítva a közepén álló faragott kőoltárt, és Dávidot, aki az oltár és az ablakok között állt, kezében egy hullámos pengéjű áldozati tőrrel.

Tibi tátott szájjal és undortól ledermedt aggyal bámulta a látványt, mozdulni sem tudott. Orrát megrohanta az elmúlás és a szenvedés bűze, gyomrát kegyetlenül felkavarta az oltár látványa.

– NPRB! – kiáltotta el magát a Professzor mögötte. – Dobja el az áldozati kést, emelje fel a kezét és ne mozduljon! Előállítjuk fekete mágia gyakorlásáért, illegális élőáldozatért és előre megfontolt léleklopásért! Büntetése nyolcvantól kétszáz évig terjedő kárhozat, melynek letöltését a halála utáni első pillanatban kezdheti meg!

Valószínűleg már régen betanulta a szöveget, mert Tibi soha máskor nem hallotta, hogy ilyen nyakatekerten fogalmazott volna.

– Felettem csak a Sötét Urak ülhetnek tort, kárhos kutyák soha! – visította Dávid, aztán támadásba lendült.

A szoba árnyai felkavarodtak, örvényleni kezdtek, majd egyetlen koromfekete hullámmá összeállva a két bírára ömlöttek. A kincstári mágiatörő rúnák, amiket Tibi karszalagjába varrtak, azonnal felszikráztak és kiégtek, a következő pillanatban pedig a fiút elnyelte az átláthatatlan sötétség.

Ott volt mindenütt. Tépte, cibálta, befurakodott a pórusaiba, a bőre alá, a lelke legmélyére. Megpróbálta kicsavarni a bozótvágót a kezéből, megpróbálta letépni a fejét, megpróbálta összeszorítani a szívét és jeges semmivel megtölteni a tüdejét. A fiú lába alól kicsúszott a talaj, de ő nem a padlóra zuhant, hanem bele a színtiszta ürességbe. Eltűnt Dávid, eltűnt az oltár, eltűnt minden, még a Professzor cigijének bűzét sem érezte már többé.

– Én mondtam, hogy ne gyere utánam, kárhos! – suttogta a fülébe kárörvendően Dávid. – Te egy senki vagy a Sötét Urak szemében! Nem veheted fel velük a harcot, akárhogy próbálod is. Csak hunyd le a szemed, és hagyd, hogy vége legyen!

Tényleg. Pont ezt kéne csinálnia. Hagyni az egészet a francba. Nem kéne minden hajnalban a metrón zötykölődnie. Nem kéne heti hat napot valamelyik elcseszett zárványban szopnia. Nem kéne túlóráznia, és nem kéne azt fontolgatnia, hogy jelentkezik egy másik, részmunkaidős állásra is. Elengedhetné ezt az egészet… Olyan könnyű lenne…

Nem!

Tibi szeme felpattant, bozótvágót tartó keze szinte magától lendült előre. Nem azért költözött fel Pestre, nem azért jelentkezett paranormális bírának, és nem azért élt túl több hónapot a város legdurvább zárványainak a mélyén, hogy aztán egy ilyen kis rohadék megölhesse a tetves szabadnapján, miután lenyúlta a lakbérét. Szar meló ide, pofátlanul túlárazott albérlet oda, ő igenis tovább akart élni!

A bozótvágó brutális erővel sújtott le, és émelyítő reccsenéssel csapódott Dávid koponyájába. Szép, pontos csapás volt, a penge pont a két szeme között kapta telibe Tibi lakótársát, és meg se állt az orráig.

– Száz év fekete mágiáért, köcsög – morogta a fiú, kárhozatkristályából pedig vékony, vérvörös villám csapódott Dávid testébe, százévnyi, halál után letöltendő szenvedésre ítélve a mágust. Tibi szíve szerint az illegális élőáldozatot és a léleklopást is hozzácsapta volna a büntetéshez, mert ezek is értek fejenként vagy ötven évet, de lakótársa már halott volt, mire bármi mást mondhatott volna.

– A francba is, fiam, ez aztán férfimunka volt – szólalt meg a Professzor valahol a háta mögött. – Szóljunk róla a központnak, aztán…

Az épület megremegett. Először csak néhány apró, alig észrevehető rezdüléssel, aztán már sokkal komolyabban. Valahol a felsőbb emeleteken hatalmas robajjal eltört valami, a következő pillanatban pedig Tibi érezte, ahogy lába alatt megmozdul a talaj. A panelház elkezdett összedőlni.

– Ennek a seggfejnek a mágiája tartotta össze az egész helyet! – üvöltötte a Professzor. – Tűnjünk innen, fiam!

Tibit nem kellett különösebben biztatni, egyből rohant a kollegája után. Villámgyorsan keresztülfutottak a folyosón, valósággal berobbantak a lépcsőházba, és már szaladtak is lefelé. Körülöttük remegett és rázkódott a ház, falak hasadtak meg és törmelékdarabok záporoztak a plafonról, némelyik nagyobb, mint a fejük.

Nyaktörő iramban rohantak, hármasával, négyesével ugorva át a lépcsőfokokat, de még így is túl lassúnak bizonyultak. Még csak a második emelet magasságában jártak, mikor a lépcső egy panaszos nyögéssel leszakadt a francba, egészen a pincéig.

– Ugranunk kell, fiam! – üvöltötte a Professzor, Tibi pedig egyből értette, mire gondolt az öreg.

Irányt váltott, végigsprintelt a folyosón, és nemes egyszerűséggel keresztülvetette magát a legközelebbi ablakon. A széttörő üveg kegyetlenül végigvágott a fején és az arca elé tartott kezén, a kétemeletnyi zuhanás pedig minden levegőt kipréselt a tüdejéből. A durva aszfalt húsig horzsolta a bőrét, és érezte, hogy a becsapódáskor minimum egy, de inkább több bordája is eltört.

A háta mögött félelmetes robajjal omlott magába a panelház, darabjai nem egyet agyonnyomtak a még mindig a környéken lebzselő hullazabálók közül. Tibit mindez viszont rohadtul nem érdekelte. Ő csak annyit fogott fel az egészből, hogy él, és bár mindene sajgott, ez a gondolat így is széles vigyorra késztette.

Mellette a Professzor már egyáltalán nem volt ilyen kedélyes. A férfi feltápászkodott, leverte magáról az összeomló panelház porát, nagyot köpött az úttestre, végül pedig kicsit remegő kézzel rágyújtott a következő cigijére.

– És ez volt a szabadnapunk, bassza meg! – fintorodott el az öreg, mielőtt letüdőzte volna a füstöt.