Bosszú ereje (részlet)

Fantasy / Novellák (1438 katt) Norton
  2011.07.07.

Tisztelt Olvasó!

Az alábbiakban egy régebben megírt regényemnek az első fejezetét követheti végig, ha akarja. Ez egy „szárnypróbálgatás” volt a részemről (sőt meglehet, hogy mindig az), de a történet szerintem elég jó ahhoz, hogy megpróbáljam kiadatni valamikor. Nemrég kezdtem kijavítani benne a hibákat - legalábbis amiket magamtól vettem észre. Ám még mielőtt lelkesen ostromolni kezdeném vele a kiadókat, tudni szeretném, hogy milyen gond merül fel az írásommal kapcsolatban azonkívül, amire magamtól jöttem rá. Több szem többet lát alapon arra kérem Önt, T. Olvasó, hogy ha észrevenne zavaró dolgokat, azt írja le, ha nem fáradtság. Nem arra van szükségem, hogy a cselekményt vagy a stílusomat kritizálják, esetleg a földbe döngöljenek, mert az nem visz előre, hanem azt szeretném kérni, hogy a felmerülő problematikákat közölje valaki, kizárólag „szakmai” alapokon. Ha nem jön észrevétel, akkor azt úgy értékelem, mintha tökéletes lenne, amit csinálok, és jó nagyra fog nőni az arcom. Ami egészségtelen lenne, mert nem férnék be az ajtón, legfeljebb oldalazva. Előre is köszönöm a segítséget. (Már ha lesz.)

***

A bosszú ereje

Első rész: Sorsvonalak

Omar városa
A patkányok évszázadának 66-ik évében


Az élet olykor szigorú. De szerencsére legalább igazságtalan. Az ember vajon a maga sorsának a kovácsa?

Zerox, a grid rabszolgafiú még csak tizenhét éves volt, de olykor szinte száznak érezte magát. Fiatal kora dacára túl volt annyi kínszenvedésen, ami másnak talán bőven elég lett volna egy egész életre. Ő bizony nem volt a sors kegyeltje, ezt bátran ki lehetett jelenteni róla. Meglehetősen balszerencsés módon kezdődött az élete, és úgy tűnt, ebből a pokoli „démongályából” soha nem lesz kiút - legfeljebb ha meghal.

Már eleve rabszolgának született, fogságban, mint egy állat, az élet pedig nem jelentett mást a számára, mint szüntelen küzdelmeket és folyamatos megaláztatást. Töméntelen fájdalmának egyetlen oka volt csupán: harcost szándékoztak faragni belőle. Mert ha eljön végre az idő és megfelelően felkészült, „szórakoztató” módon kell majd gyilkolnia, vagy éppen meghalnia az aréna mocskos cirkuszában. Létezésének így igen csekély értelme volt. Állandójellegű fájdalmas gyötrődések közepette volt kénytelen elviselni a fiatal gladiátorjelöltek folyamatosan ismétlődő, lélektelen tortúráit. Harcolnia kellett jó formán mindenért: az ételért, az italért, a pihenésért és minden olyan alapvető dologért, ami másnak teljesen természetes volt. Egyedül az édesanyja szeretete tartotta benne a reményt, de sajnos ő szintén rabszolga volt. A fiatal grid pedig csak akkor találkozhatott vele, ha rendesen harcolt - ez néha erősebb motivációt jelentett a számára, mint az élelmiszeradag megszerzése.

Jól tudta ezt Szolg is, a gladiátorok kiképzőtisztje, és természetesen kihasználta a helyzetet, amennyire tőle tellett. A kegyetlen és céltudatos, középkorú férfinak a bestiális módszere igencsak hatékonynak bizonyult, mert a grid fiú valóságos fanatizmussal küzdött azért, hogy az anyjához mehessen, igazi megszállottként vetette magát a csatákba. Az edzéseken olykor nálánál sokkal erősebb férfiakat fektetett ki sorban egymás után. Pedig a gladiátorok felkészítői mind idősebbek voltak, és egytől egyig válogatott harcosok. A jelölteket hosszú éveken át tanították. Volt, akiből igazi bajnokot neveltek, de olyan is akadt, akiből csak lemészárolni való birkát sikerült csinálni. Az edzések azonban mindenki számára kőkeménynek bizonyultak.

Szolg, a vezető „koordinátor” évtizedek óta az ifjak nevelésével foglalkozott. Szerette a munkáját, és igen jó szeme volt hozzá. Hamar észrevette, kiből lesz a jó harcos, és persze azt is, hogy ki fog majd látványosan menekülni, vagy szenvedve meghalni az arénában - erre is szükség volt a közönség szórakoztatásához. Ha valakin nem látta az elszántságot, vagy a megfelelő tehetséget, attól hamar megszabadult: nem pazarolta rá a pénzét, hanem küldte mindjárt az arénába egy szál tőrrel az oroszlánok ellen. Meghalni idő előtt is lehet, élni meg minek, ha semmi haszna az illetőnek? Kétségtelenül gátlástalan ember volt, de azt el kell ismerni, kiválóan értette a szakmáját. Harcosai sorra nyerték a viadalokat, s egy időben szinte verhetetlenek bizonyultak.

Az omari kormányzó hamar felfigyelt a sikeres kiképzőtisztre, és egy alkalommal megkörnyékezte, hogy neki dolgozzon - ő viszont, furcsa módon, bosszankodva fogadta a „megtisztelő” ajánlatot, mivel egyre több pénzt nyert a különféle fogadásokon. (Javarészt pont az omari kormányzótól, Harubiusztól, kinek érthető módon felettébb kellemetlené vált ez a helyzet.) A mérkőzéseket elég régen nem lehetett megbundázni; az előző városvezetőnek, Szűreisznek például épp ez lett a veszte - csalt a viadalokon, ami óriási felháborodást váltott ki. A fogadók az utcára vonultak, a többi pedig ment, mint a karikacsapás: valóságos forradalom vette a kezdetét. A bukmékerek, akik a szerencséből csinálnak „játékot”, néha nagyobb hatalommal bírnak az emberek felett, mint a szerencsével ügyeskedő politikusok. Jól érezte ezt annak idején Harubiusz is, pontosan tudta, mit kell tennie, hogy ráhasson a népre.

Az ő hatalomra kerülése már hosszú évekkel ezelőtt megtörtént, azon a bizonyos napon, mikor az elődje „bebukott”. A kövér, folyton csiricsáré öltözékben parádézó, ambiciózus férfi akkoriban még csupán az exkormányzó tanácsadója volt, ám alig várta, hogy feljebb léphessen. Mikor elődjének napvilágra kerültek a simlis ügyei, rögvest akcióba lépett, s finoman szólva aláásta a város főemberének amúgy is megrendült tekintélyét. Szűreisznek persze nélküle is volt jó pár ellensége, ám Harubiusz volt az egyetlen, aki megfelelően ki tudta használni a kínálkozó alkalmat. Szerencsére kiváló szónoki képességekkel volt megáldva. A szuggesztív tehetségét latba vetve elérte, hogy a csőcselék új vezetőt lásson benne. Úgy is lett. Az emberek benne látták meg egy szebb életnek a lehetőségét - ami persze azóta sem jött el számukra, de általában ugyebár így szokott ez lenni. A tanulság ebből mindössze az, hogy cseppet se mindegy, kit választ tanácsadójának az ember. A lázongások mindössze néhány hétig tartottak, ám rendkívül sikeresnek bizonyultak: Szűreiszt valósággal kikergették a saját városából. Mondhatni kitették a „szűrét”. Megúszta ugyan a lincselést, de a szerencséje így se tartott sokáig. Mikor a „hűséges tanácsadója” átvette tőle a hatalmat, tüstént vérdíjat tűzött ki rá, így hamar lekerült a feje, egy orgyilkos hozta el jó pénzért.

Azóta eltelt néhány év, és a kövér férfi egyre jobban megszokta a hivatalát. Elég sok megbízható, vagy legalábbis annak tűnő hivatalnokkal és katonai vezetővel vette körül magát. Ők tartoztak a belső körhöz; általuk irányította Omar gazdasági és politikai életét. Minden jó volt és szép, ráadásul egyre komolyabb sikereket ért el, leginkább a kereskedelmi ügyletek terén. Csak egyetlen apróság aggasztotta, ám az egyre inkább: szenvedélyes fogadó volt, és mint ilyen, imádta a gladiátorviadalokat. Ám hiába szerződtette le a legjobb kiképzőket, vagy harcosokat, Szolg emberei rendszeresen legyőzték az övéit. Nagyon sok pénze ráment már erre, a csalás viszont igen komoly rizikót jelentett, mint ahogy a régmúlt idők ezt megfelelőképpen igazolták. Túl nagy árat fizetne érte, adott esetben, ha lebukik; és még azt se lehetne mondani, hogy nem érdemelné meg, mert csak visszakapná ugyanazt, amit ő csinált. Ám ezt a fajta igazságszolgáltatását a sorsnak lehetőleg el akarta kerülni, ezért úgy döntött, mellőzi inkább a trükköket. Jobb ötlete támadt: alkalmazni akarta Szolgot, mert a legjobbra volt szüksége.

Sajnálatos módon azonban eleinte elutasították a megtisztelő ajánlatát, ezért ki kellett küldenie néhány verőlegényt, akik remekül értettek a különféle „rábeszélésekhez”. A szakemberek segítsége már hatékonynak bizonyult, s bár újdonsült „üzletfele” hosszú ideig lábadozott, a következő ajánlatot már készségesen fogadta el. Ennek ellenére így is kemény dió maradt, ugyanis nem fizetséget kért a munkájáért, hanem részesedést a viadalok nyereményeiből. Ráadásul foggal körömmel ragaszkodott a saját harcosaihoz. Üzleti társ akart lenni, nem pedig alkalmazott, ehhez igen határozottan tartotta magát. A kormányzó végül belement az alkuba. Ő biztosította a tehetségesnek tűnő gladiátorok jó részét, „embere” aztán kiképezte őket.

A két férfi immár közösen folytatta a munkát: Szolg megkapta a legjobb gyakorlópályákat, eszközöket és mindent, amit kért, a nyereségből pedig a megállapodás szerint részesedés illette, ha viszont a bajnoka veszített, akkor az elbukott pénz egy része szintén őt terhelte - így egyeztek meg, és meg kell hagyni, hamar meglátták egymásban a rokoni lelket. Nevezetesen a pénz- és hatalomvágyó, gátlástalan törtetőt. Így igen könnyen meglelték a közös hangot. Egyre jobb üzleteket kötöttek, látványos viadalokban pedig sohasem volt hiány. Az omari bajnokoknak hamar hírük ment, ami ide vonzotta a távolabbi városok, jó nevű gladiátortulajdonosait, akik egyre nagyobb számban érkeztek fogadásokat kötni. Omar valóságos turistaparadicsommá vált a pénzéhes bukmékerek és a vérszomjas fogadók számára. Közönség is akadt bőven. Egyre nívósabb harcokat rendeztek, ráadásul a küzdelmek tisztasághoz ezúttal kétség sem férhetett.

A kiképzőtiszt gyakorta részesült „jutalomban”, ám furcsa módon utálta, ha plusz pénzt kapott, mert ettől alkalmazottnak érezte magát, nem pedig üzlettársnak. Szerette volna egyenrangúnak hinni magát, de ez szinte képtelenségnek tűnt, ugyanakkor tisztában volt az ingatag helyzetével is. Például ha kifog egy rossz időszakot, és a bajnokai minden igyekezet ellenére sorra kikapnak… na, akkor mi lesz? Még gondolni se nagyon mert rá. Szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy a számára ez a véget jelentené. Így aztán a sikerekben gazdag életére ez rendre árnyékot vetett. Ám ha jó harcosokat sikerül kinevelnie, akkor talán rendben lesznek a dolgok. Az viszont egyre jobban aggasztotta, hogy Harubiusz kezdett beleszólogatni a munkájába, mintha értett volna hozzá. Hogy mi késztette erre, az rejtély volt, mert őt magát egyáltalán nem lehetett a kondi bajnokának nevezni; talán életébe se végzett még komolyabb erőfeszítést. Sokkal jobban szeretett másokat dolgoztatni. Talán éppen ez volt a baj, mert újabban az edzéseket is ő dirigálta volna. Ilyenkor a bosszankodó Szolg udvariasan ugyan, de határozott modorban igyekezett lebeszélni az irányításról. „Ha nem haragszik, én ehhez kicsit jobban értek” - mondta neki mindig. Ingoványos talajon lépkedett, de sajnos kénytelen volt rá; mostanában egyre többször. Dúlt, fúlt magában ilyenkor, de nem tehetett ellene semmit, mint ahogy az ostoba észrevételekkel, és a tudatlanságból fakadó, bugyuta kérdésekkel szemben sem.

Most legutóbb ismét „örülhetett” ennek, ugyanis hat fiatal gladiátorjelöltnek ért véget a hosszú évekig tartó felkészülése: ők a jövő héttől kezdve már igazi arénában fognak küzdeni a győzelemért. Ám mielőtt az élethalálharcra került volna a sor, várt még rájuk egy utolsó nagy próbatétel; nevezetesen az „akadálypálya”. Ez a kihívás (kívülről nézve) igen szórakoztató volt, ám üröm volt az ürömben a kormányzó állandó jellegű szkepticizmusa. Természetesen a legutóbbi vizsgára is eljött, s szokásához híven igencsak rosszkedvűnek látszott. Amint a hosszú akadálypályán lépkedtek, meglehetősen mogorva képet vágott.

- Nem fognak a harcosok megsérülni? Kellemetlen lenne az első viadaluk előtt.

Üzlettársa fancsali arcot vetett rá, és megpróbálta a hátsó szándékot kitalálni. Egy jó ideje azon rágódott, mi a fene baja lehet?

- Ha megsérülnek, akkor még nem elég képzettek, így az arénában nincsen keresnivalójuk.
- Valóban? Ez érdekes. Ha jól emlékszem, éppen te mondtad, hogy ezen a pályán még senki se jutott keresztül.
- Ez így igaz. Komolyabb sérülés viszont csak nagyritkán fordul elő. Arra azért vigyázunk, hogy ne legyünk túl durvák. Főleg egy pénzes viadal előtt.
- Az lehet. Pláne ilyen nyeszlett mentorokkal, mint ezek.

A másik erre nagyot nézett. Ép most értek oda egy halkan beszélgető csoporthoz. A félmeztelen, izmos férfiak fegyelmezetten várakoztak egy lándzsaszerűen kihegyezett karókból álló „fal” előtt. A gyakorlótér egy hatalmas, elkerített birtokon helyezkedett el. Mikor odaértek a harcosokhoz, a kövér „szakértő” lekicsinylő pillantást vetett egyikükre, aki elég vékony, már már cingár testalkattal rendelkezett.

- Ők lennének a mesterek? Nézd azt a fickót! Röhejesen vézna.
- Nem vézna, csak szikár - felelte a kiképzőtiszt, s kicsit bosszankodott magában a hozzá nem értés miatt. Éppen Remalgot becsmérelték le - az edzők legügyesebbjét.
- Na, én valami nem sokat nézek ki belőle, ha őszinte akarok lenni!
„Pedig téged simán kinyírna néhány ütéssel, te hájas mamlasz.”
- A látszat megtévesztő. Higgye el, hogy egészen kiváló képességei vannak!
- Valóban? Kíváncsivá tettél! Mutasson akkor valamit! Elkezdett érdekelni, kiket fizetek és miért.
- Legyen, ahogy akarja… cimborám, gyere csak ide!

A kefehajú, vékony férfi szolgálatkészen sétált hozzájuk. Világoskék szemeiben kíváncsi érdeklődés tükröződött.

- Parancsol?
- Izé… mutass valamit a nagyúrnak! Kíváncsi rá, milyen harcos vagy.

Remalg felhúzta a szemöldökét, mert rendesen meglepődött a furcsa kérésen. Bár a „főnökei” sűrűn megfordultak a gyakorlótéren, eddig mintha észre sem vették volna.

- Mi a fenét mutassak? - kérdezte mogorván, és tisztán látszott rajta, van elképzelése róla, mit kellene kötekedő vendégeinek megmutatnia.
A válasz egy kényszeredett vigyor után érkezett csupán.
- Csinálj valamit! Mondjuk, állj kézen az akadályfal tetején!
A pasas nyelt egy nagyot.
„Még feleségül ne vegyelek?”

Egy kissé megharagudott, de végül úgy döntött, jobb, ha inkább lazára veszi a figurát. Furcsa grimaszt vágott, és flegmán vállat vont.

- Rendben.

Igyekezett közömbösnek mutatkozni, bár rendesen megalázónak érezte a helyzetet. Odament az akadályfalnak titulált építményhez, mely nem volt más, mint földbeásott „karók” sokasága. A karók nagyjából egymás mellett sorakoztak. Mindössze néhány centiméteres távolság volt közöttük, a tetejük pedig ki volt hegyezve. A „fal” több mint két méter magas volt, ám olyan könnyedséggel mászott fel rá, akár egy majom. Odafönn aztán megmarkolta az egyik „lándzsavéget”, kevéssel a kihegyezett rész alatt, aztán kézen állt rajta. De csak a jobb karját használta; csak arra támaszkodott. A bal karját egyensúlyozás gyanánt oldalra tartotta. Egyik lába térdben be volt hajlítva, a másik viszont kinyújtva.

- Ügyes akrobatamutatvány - húzta el a száját Harubiusz. - De ilyet a cirkuszban is nézhetek. Ezúttal azonban bajnokokat szeretnék látni. Remélem, küzdeni is tud. Kézen állni már tud, azt látom. Csak nehogy akkor is kézen álljon, ha szájba vágja valaki. Ugye harcolni is tud, nem csak kézen állni?
- Remekül tud, elhiheti!
- Valóban? Szerintem meg a legelső pofontól összetörik.
- Nem olyan törékeny! Ha akarja, bebizonyítom… gyere le onnan, barátom!

A „vézna” ember engedelmeskedett. Az arca kissé piros volt; egyrészt az iménti erőlködéstől, másrészt pedig azért, mert kezdte egyre megalázóbbnak érezni a helyzetet.

- Húzd ki az egyik nyársat a földből!

Fejcsóválva hajtotta végre az utasítást, bár a „lándzsa” jó mélyen le volt ásva, hogy a „fal” stabil legyen. Megszenvedett vele mire kihúzta, de úgy tett, mintha könnyű lenne. Elég nagy blama lett volna, ha hasztalan erőlködik. De sikerült végre!

- Remek! Most add ide szépen! Látja, jó uram, ez a narafa nagyon erős.
- Igen, és?
- Azt mondta az imént, ő egy ütéstől összetörik. Akkor ezt nézze meg! Emeld fel a karjaidat!

A pasas egyre mogorvábbnak látszott, mivel sejtette, mi fog hamarosan következni, és cirkuszi bohócnak érezte magát. Ám eltökélt „főnökét” nem hatotta meg a kelletlen arckifejezése, mert ő továbbra is úgy vigyorgott, akár egy eszelős.

- Készülj fel, ez fájni fog!

Kelletlenül készült fel. Na, nem a fájdalomra, hanem arra, hogy elviseli a megaláztatást. Tudta jól, Szolg is csak szerepet játszik, akár egy Paprika Jancsi - primadonnáskodnia kell a laikus és ostoba „üzlettársának”. Tehát ő is csak kényszerből cselekszik… legalábbis feltehetően. Ugyanis furcsa volt a kéjes bájvigyor a képén.

„Minek örülsz, maki?”

Hatalmas ütés csattant az oldalán, de meg se rezdült tőle. Már csak azért sem!

„Nem szerzem meg nekik az örömet!”

- Látja, uram, ezt is kibírja! Van egy titkos légző gyakorlat, ami…
- Nem ütöttél elég nagyot! Üss nagyobbat!
- Azt hiszi, csak színészkedtem? Próbálja meg akkor! Ön is odavághat nyugodtan, amekkorát akar.
- Én ugyan nem, inkább ő, ha lehet! - intettek rögvest egy nagydarab pasas felé.
- Brutálisz? Jó választás. Hé, te! Gyere csak ide!

A jó két méteres izompacsirta mosolyogva sétált oda hozzájuk. A „nyalis” fajtából való volt, ezt messziről látni lehetett rajta.

- Hivatott?
- Ó igen. A feladat borzasztóan egyszerű. Vágj oda Remalgnak ezzel a kis botocskával! De ne sajnáld!
Az óriásnak tetszett a dolog.
- Nos, legyen.

Bocsánatkérő pillantást próbált vetni „áldozatára”, ám nehezen tudta elrejteni élvezkedő tekintetét.

- Már elnézést, de hát a parancs az parancs ugye…

Azzal hatalmas lendületet vett, és jókorát sózott a társára, ám annak az arcán mindössze egy lenéző vigyor tündökölt. Ez irritálta valamiért Harubiuszt.

”Hihetetlen!”
- Üss oda! Üss nagyobbat!
- Ahogy kívánja.

A langaléta újra odavágott. Most aztán beleadta az erőt! Hatalmas csattanás hallatszott, a lándzsa pedig egyszerűen kettétört. A jelenetet még nézni is fájt.

- Jól vagy, fiam?
- Semmi bajom.
- Nem mondom, ez aztán a szívósság! Én biztosan a temetőbe kötnék ki egy ekkora ütéstől! Gratulálok!
- Látja, nagyúr? A látszat néha csal.
- Nos, igen… egész jó volt. Szinte emberfelettinek tűnik. A lándzsa ugyan nincs preparálva, de felmerül a kérdés bennem, nem használt-e valamilyen mágiát? Tudjátok, az arénában nem lenne rá módja, mivel a terület árnyékolva van.
- Ezt mi is tudjuk. De nem használ mágiát, bár megvallom őszintén, néha engem is meglep, mi mindenre képes. Olykor jómagam is bizonytalan vagyok. Azonban, hogy használ-e tiltott módszereket, az legyen az ő titka! Számunkra ennek nincs jelentősége. Az arénában ugyanis nem neki kell küzdenie, hanem a növendékeinek.
- Akkor már csak az a kérdés, hogy a felkészülés megfelelő-e?
- A legteljesebb mértékben. Ami az újoncokat illeti… szerintem alig várják, hogy bizonyítsanak. A lenti völgyből fognak indulni. Egyszerre csak egy tehet próbát. Zerox kezdi a sort.
- Zerox… hülye egy név… melyik az?
- A grid fattyú, akinek az anyja is gladiátor.
- Tudom, kiről beszélsz. De nem túl fiatal ő még?
- Talán az, de szerintem már készen áll a komolyabb kihívásokra. Ezek a grid fattyak mások, mint az emberek. Általában erősebbek, ügyesebbek és gyorsabbak. Szinte mindenben felülmúlnak bennünket. Csak eszük nincsen, ugye… a harcban viszont páratlanok! Láttam már jó párat küzdeni közülük, és biztosíthatom a felől, hogy fiatalon is kiváló képességekkel bírnak. Többször tapasztaltam ezt a pályafutásom során.
- Na, erre tényleg kíváncsi vagyok!
- Megmondom őszintén, én is. Altaron! Lőheted a nyilat!

Egy mokány emberke az utasításnak megfelelően tüzes nyilat lőtt a levegőbe.

- Ez a jel a lentieknek, hogy indulhat a próbatevő.
- Azért örülnék neki, ha nem gyújtanák fel a gyakorlóteret.

Szolg mosolygott, bár ez elég mesterkéltnek látszott; a fene tudja, mire gondolt közben. Egy távcsövet adott partnerének.

- Ez az öné! Hogy jobban lássa, mi történik.

Harubiusz elvette az „ajándékot”, majd rövid biccentéssel köszönte meg a figyelmességet.
Odalent, a völgyben az akadálypálya hosszan nyúlt el. Több helyen megemelkedett, hol enyhébben, hol erősebben. A vizsgázó harcosnak lejtőket kellett megmásznia, hogy újabb szintekre érhessen. Az első szint volt még a legkevésbé meredek. A távolban egy fekete bőrű „hangyaemberke” kezdett kocogni felfelé. Az emelkedő tetején egy hosszúkás, magasított lándzsafal helyezkedett el: azon kellett túljutnia.

- Elég kényelmesen mozog. Mintha egy könnyed, délutáni kocogást hajtana végre. Ezt nevezed kihívásnak?
- Fog az gyorsabban is futni!

A kiképzőtiszt már tudhatott valamit, mert a kényelmesen kocogó grid alig tett meg száz métert, amikor kutyákat eresztettek utána. A féltucatnyi, gyíkszerű pikkelyekkel rendelkező erb kutya hörögve, morogva rohant felé. Több sem kellett a szerencsétlennek: úgy lőtt ki, mint a nyíl.

- Te aztán mindig megleped az embert! Ha, ha! Gyerünk, rabszolga, fuss az életedért!

Lázasan bámultak a távcsőbe.

- Tudod, barátom, ezt a sportot be lehetne vezetni az arénában is. A lóversenyek mintájára. A gyenge képességű, de jól futó gladiátorokra fogadhatnának a nézők! Vagy célba ér, vagy nem. Abszolút kétesélyes a dolog! Nagyon jó játékot lehetne belőle csinálni!
- Szívből örülök, hogy ilyen remek ötletet adtam.

Ami viszont a harcost illette, ő valószínűleg sokkal kevésbé tartotta pompásnak az ötletet, mert úgy futott, mint a nyúl; a kutyák mégis majdnem utolérték, ám az emelkedő tetején sikeresen érte el a „falat”. Villámgyorsan mászott fel rá, pedig valami csúszós, büdös olajféleséggel még be is volt kenve. Az erb kutyák hasztalan ugráltak utána. Az éhes „jószágok” ekkor megpróbálták megkerülni a földbeásott lándzsasort, de a fal két vége teljesen végigért a domb oldalán, és ott a lejtő már túlságosan meredeknek bizonyult. A nagy lelkesedés miatt, két mohón rohanó jószág még le is bukfencezett a kis szakadékba, és jó tíz méter magasságból zuhantak a földre. Fájdalmas nyüszítések hangzottak fel, ami azért volt érdekes, mert az erb kutyák a lehető legritkább esetben adnak ki efféle hangokat magukból. A nézők a combjukat csapkodták a nevetéstől. Zerox mindeközben pánikba esve vetette át magát a lándzsákon, jóformán azt se látta, hová. Az egyik dög kis híján elkapta a bokáját. Sikerült megúsznia a dolgot, ám a túloldalon valami iszapféleségbe zuhant. Harsányan káromkodott. A kulimász a mellkasáig ért; alig tudott kikecmeregni belőle.

Az iszapos tócsa vagy öt méter hosszú volt, jókora gödörben helyezkedett el, a látyó pedig igencsak ragaszkodónak bizonyult. Megszenvedett vele, mire kimászott a partra. Nagy levegőt vett, majd megpróbálta kifújni magát. Szusszannia kellett egyet, ám valaki nem hagyott rá időt. Beletalpaltak a mellkasába, mégpedig olyan erővel, hogy visszarepült a mocsokba. A merénylő egy bokor mögül ugrott elő. Az óriási lábnak a gazdája egy brutális külsejű, loboncos hajú férfi volt.

- Na, mi van, cimbora? Ennyire szeretsz fürdeni?

Eszelős röhögés hangzott fel, amint elmerült a trutymóba - hamarosan azonban felállt és mérgesen törölte meg az arcát.

„Mindig csak a feszültség.”

- Gyere ki onnan! Gyere csak ki, cukorfalat! A bácsi mutat valamit! Ha hááááá há!

Az edző egyáltalán nem tűnt normálisnak, szabályosan nyerített. Zerox gondolkodott. Tudta, hogy a másik helyzeti előnyben van, mert ha megpróbál kikapaszkodni a gödörből, simán visszarúgják. Igen csekély esélye van, tehát jóformán semmi. De ha a pasas ennyire őrültnek néz ki, akkor talán fel lehet bosszantani. Belemarkolt a sárba, és az undorító anyagból hozzávágott egy szép kupacot.

- Hé, az anyádat! Szétváglak, te kis féreg!

Válaszul újabb adagot vágott oda, ezúttal a képébe, aztán hangosan nevetni kezdett. Több se kellett az „őrültnek”: úgy vetette magát a gödörbe, mint rozmár a vízbe.

Ő persze már várta - amint beleugrott a tócsába, és kicsit megmerült, rögvest rávetette magát. Megpróbálta lenyomni, ám meglehet ez rossz taktika volt, ugyanis a medvetestű harcos túlságosan erősnek bizonyult. Egész egyszerűen lehajította magáról, akár egy bogarat, aztán elkapta a nyakát és belenyomta a lébe. Fuldoklani kezdett, és összevissza kalimpált. Mindent megtett a nyers brutalitás ellen, ott ütötte a melákot, ahol érte, de akár egy farönköt is püfölhetett volna. Az óriási erőfölény leküzdhetetlennek bizonyult a számára. Érezte ezt a másik is.

- Fiatal vagy ide. Gyerek vagy még, barátom.
Lenyomva tartotta.
- Most megdöglessz!
A kormányzó a jelenetet látva elgondolkodón hümmögött.
- Mintha azt mondtad volna, vigyáztok a jelöltek testi épségére!
- Vigyázunk rá. De ha valaki rögtön a legelején elbukik, akkor nem érdemes tovább foglalkozni vele. Van úgy, hogy túllövünk a célon, néha bizony megesik az ilyesmi. Volt már rá példa, ami azt illeti. Tudja, ezt járulékos veszteségnek hívjuk. Higgye el, még mindig jobb, mintha az arénában halna meg az illető. Az ugyanis sokkal többe kerülne nekünk.
- Nagy igazat szóltál. Sajnos kénytelen vagyok egyet érteni.
Megcsóválta a fejét.
- Ettől a szerencsétlentől meglehetősen keveset láttunk. Nézd… az embered már meg is fojtotta!

És valóban! A barbár időközben abbahagyta az erőlködést. Megvonta széles vállait és legyintett egy nagyot. Kissé szabadkozva nézett maga elé, de jól tudta, ő nem tehet semmiről. Csak a dolgát tette, ahogyan kellett. Ez volt neki a szakmája. Áldozata már nem fejtett ki semmiféle ellenállást, elmerült az iszap lében és mozdulatlan maradt. A brutális külsejű gyilkos megrázta magát párszor, akár egy ázott kutya, aztán elindult a szárazföld felé, ekkor érte a meglepetés. A „hulla” ugyanis felbukkant a posványból. Köhögött, krákogott és harákolt, de túlságosan élőnek tűnt. A benga férfi káromkodott egy cifrát.

- Szóval csak tetetted magad! Na, most kezdhetem elölről. Gyűlölöm a félmunkát.
Morgolódva indult visszafelé.
- Ravasz vagy, te kis féreg.

Válasz helyet beletenyereltek az arcába, valósággal szétlapítván az orrát. Haragos, méltatlankodó bömbölés zendült fel, aztán a barbár újból elkapta „ellenfele” nyakát, majd kiemelte a trutymóból, és rázni kezdte a levegőben.

- Kinek képzeled magad, te kis…

Nem fejezte be: a grid az ökleivel tiszta erőből szólítón vágta… ráadásul mindkét oldalról. Egyszer, kétszer, háromszor, ettől a szemei elhomályosultak és a tekintete zavarossá vált. (Bár eddig is az volt, de most még zavarosabb lett.) Elejtette „áldozatát”, és hátrafelé tántorgott… ugyanakkor hihetetlen életösztönnel igyekezett tartani magát.

A fiú közben szintén megpróbálta visszanyerni az erejét. Az utóbbi néhány perc eseményei rendesen megviselték. Meglepődve vette tudomásul, hogy menekülni próbálnak előle. Lihegve mászott ki a partra.

- Most fordult a kocka! - kiáltott fel boldogan. - Innen ugyan sosem jössz ki, mert visszarugdoslak, te állat!

Ám fura módon mégsem tette meg. Hirtelen ugyanis elöntötte egy lehangoló érzés: már nagyon elege volt a verekedésekből, de leginkább a rabszolgasorsból. A kegyetlenségekkel sajnos csak a „gazdái” akaratát hajtaná végre. Csak állt, mint egy birka, lehajtott fejjel, ez viszont lehet, hogy hiba volt, mert az ellenfele, amint nagy nehezen kikecmergett a mocsokból, még félig kábultan is küzdeni akart. Össze volt kicsit görnyedve, de tántorogva ütni próbált - ő azonban könnyedén tért ki a suta mozdulat elől. Rögvest kizökkent a merengéseiből. Egy kissé hátrahúzódva térdhajlaton rúgta a melákot, aki elveszítvén egyensúlyát, szinte belezuhant egy jókora balhorogba, az állcsúcsát érte az ütés - diszkrét reccsenést követően hatalmasat esett. Ezúttal már nem állt fel. Zerox lihegve dőlt előre. Tenyereit a combján támasztotta. A városvezér elismerően figyelte a távolból.

- Tetszik nekem a kölyök! Jól elintézte azt a tahót.
Szolg lesajnáló mozdulatot tett.
- Mert a tahó ostoba volt, ráadásul félig kábult! Még jó, hogy legyőzte! Ám ez mit se számít. Vannak nála százszor különb harcosok!
- Szóval csak szerencse volt?
- Úgy is mondhatjuk. Dobjam talán hanyatt magam tőle? Rendesen utálom a férget!
- Akkor én máris megkedveltem. Tudod mit? Hajlandó vagy fogadni velem?
- Mire gondol, uram?
- Szerintem végig fog menni a pályán.
- Lehetetlen.
- Ha ez így van, akkor csak nyerhetsz ugyebár. Vagy tévedek talán?
- De mi társak vagyunk és…
- Attól még fogadhatunk. Csak úgy, haveri alapon. Ne ijedj meg, nem nagy összegre gondoltam, csupán egy jelképesre! Legyen, mondjuk száz arany.
- Szerintem az nagy összeg!
- Akkor örülhetsz, ha könnyen megszerzed.
Cinkosan kacsintott.
- Na, mit szólsz? Ugye nincs szándékodban megsérteni engem?
- Rendben, legyen, ahogy kívánja. De csak száz arany, se több, se kevesebb. Bánnám, ha rossz vért szülne ez a játék.
- Tartasz talán tőlem? Érthetetlen!
Kedélyes harsánysággal felröhögött. Hájas teste kocsonyaként rázkódott.
- Természetesen tartok - érkezett a kényszerű felelet. - És nem szívesen fogadok, ha biztosan nyerek. Most legalábbis ez a kivételes helyzet állt elő.
- Önbizalomért nem kell a szomszédba menned!
- Másról van szó. Tudja, én jól ismerem az akadályokat. A korcsfajzat teljesen esélytelen.
- Igazad lehet. De úgy jó az ilyesmit végignézni, ha tétje is van. Úgy az igazi a szórakozás.
- Most kedvem lenne megkérdezni őt is erről. Vajon szintén jól szórakozik?
- Mióta érdekel téged egy rabszolgának a hangulata?
- Ami azt illeti, sohasem érdekelt.
- Na, azért. Kezdtem megijedni, hogy valami bajod van. Betegség, vagy ilyesmi.
- Nincs nekem semmi bajom. Még semmi. De ha ez a pancser végigmegy a pályán, akkor tényleg beteg leszek. Idegbeteg leginkább.

A látcsőbe nézett.

Az iszap létől mocskos grid időközben egy gerendán egyensúlyozott, egy újabb gusztustalan tócsa felett volt. A kerek farönk elég sikamlósnak tűnt alatta. Nyálkás, algás lé áztatta át. Igyekezett óvatosan lépkedni, mert nem volt kedve újabb kényszerű fürdőt venni, sem pedig kitörni a nyakát. Mikor végigment a gerendán, végre száraz talaj következett, ám igen rövid ideig tartott. Hatalmas, kerek pocsolyához ért, amely körül gyanús, náddal fedett gödrök látszottak. Leguggolt az egyikhez, és elhúzott némi nádat. A gödör igen mély volt; simán kitörné a lábát, ha belezuhanna. Kimászni pedig valószínűleg nem tudna. A sártócsán viszont nem szívesen mászott volna keresztül, ám a kulimász felett kötél lógott egy faágról - szinte hívogatta. Engedett a kísértésnek: elrugaszkodott a földtől, aztán elkapva a kötelet továbblendült. A fogózkodója persze rögvest elszakadt, ő pedig belevágódott a mocsokba. Szolg, a komikus jelenetet látva, úgy röhögött, mint egy eszelős.

- Látja, nagyúr, minő tréfákat találtam ki?!
Igen büszke volt magára.
- Marha nagy tréfa volt. Halálra röhögöm magam. Te nem tartod ezt gyerekesnek?
- Néha kell egy kis móka az embernek.


Zerox szitkozódva tápászkodott fel, és egyre kelletlenebbül folytatta az útját. A maradék életkedve ment el, midőn meglátta a legújabb ellenfelét. Egy vörös hajú, nagydarab, szakállas férfi közeledett felé. Hasonlóan izmos volt, mint az előző, ő azonban viszonylag normálisnak nézett ki, legalábbis elsőre. Nyugodt lépteivel, mintha nem is harcba készült volna, egészen ráérősnek és unottnak látszott. Ám ugyanakkor, mintha jókedve lett volna valamiért. Barátságosan mosolygott!

- Na, mi újság, kispajtás? Túljutottál Larniuszon? El kell ismerni, ügyes voltál. Csodálkozom rajta.

Más körülmények között talán szimpatikus lett volna. Kényelmes tempójával még közelebb jött.

- Itt azonban véget ér az utad, pajtikám. Sajnálom, de ez van. Megértetted, jó barát?
- Rendben, legyen úgy. Érjen véget az utam! Maradok a helyemen, ahogy kívánod, cimbora. Eldumálgatunk, meg ilyesmi.

Ő is „bratyizósra” váltott, mintha a kocsmába készülnének, meginni a pertut. A férfi ezen rendesen meglepődött: kis híján kiesett a szeme a száján.

- Miket beszélsz, cimbora?
- Te mondtad, hogy ne menjek tovább. Én csak betartom az utasításodat.
A pasas mintha zavarba jött volna a nem várt választ hallva, de aztán mégis feltalálta magát.
- Akkor viszont… akkor viszont… kiverem belőled még a szart is!
- De hát, miért?
- Hogyhogy miért? Mert ahhoz van kedvem! Azért, mert csak!
- Muszáj verekednünk?
- Természetesen muszáj!
- Mi okból kell ezt tennünk?
- Hát azért, mert… miért is? Ja, mert az a dolgunk. Meg hát, azért is, mert én azt mondom, na!
- Úgy látom, te nem vagy zseni. Az eszedért legalábbis nem fognak elrabolni.
Ettől rögvest lehervadt az arcáról a harminckét karátos bájvigyor.
- Ezért szétverlek, te kis szemét! Az én eszemet még senki se merte kigúnyolni!
Egészen sértődöttnek látszott.
- Azért, el ne sírd magad, anci szeme fénye! Nem akart a bácsi megbántani. Ha sírhatnékod támad, menjél a mamához… az megvigasztal szépen.
- Beverem a pofád, kispajtás! Maradj csak a helyeden, ha megkérhetlek rá!
- Természetesen a helyemen maradok.

A vörös hajú harcos ekkor támadásba lendült. Megunta a szócsatát, mert rájött, hogy így sosem győzi le a pökhendi kölyköt - inkább rohanni kezdett. Ám mielőtt elérhette volna haragjának tárgyát, az váratlanul megiramodott, méghozzá igen meglepő fürgeséggel; s furcsa módon, ahelyett, hogy menekülésre fogta volna, egyenesen szembe futott vele, majd felugorva a levegőbe, mindkét talpával a mellkasára érkezett… nagy erővel megrúgta, és elugrott róla - ettől hátratántorodott ugyan, de mégsem esett el.

- Kispajtás…

Zerox nem várt, amíg befejezi, hanem tanúbizonyságát adta a hirtelen tempóváltásainak. Nekifutott, majd lendületből újra felugrott, mégpedig olyan magasra, hogy az őt figyelők alig hittek a szemüknek: mintha lépcsőn mászott volna fel a levegőbe. Megcserélte lábait és jobb térdével képen rúgta a „zsenit”, aki még hátrébb sodródott. Aztán rögvest újra megrúgta, majd ökleivel sorozni kezdte igen meglepő hevességgel. A nagydarab férfi a brutális támadás hatására, jóformán csak a védekezésre tudott gondolni. Farönkszerű karjait maga elé tartotta, és mihelyt egy kis levegőhöz jutott, elindított egy tétova rúgást és egy ütést, jóformán csak vaktában. Egyik sem talált. Zerox viszont igen kegyetlen módon kinézte magának néhány gyenge pontját. Az egyiket meg is találta: a bal térdkalács volt az, melyet kíméletlenül taposott le a talpának az élével. Az óriás velőtrázó bömbölése talán még hangosabb volt, mint az előző sorstársáé. Előre hajolt, így a testsúlya a jobb lábára került. Kezével fájdalmasan tapogatta a sebesült térdét. Teljesen harcképtelen volt már, de a „kis pajtás” még tovább folytatta; újfent tanúbizonyságát adva a könyörtelenségének. Meglendítette a lábát és szájba rúgta, mire rögvest összeesett - ordítását mintha elvágták volna. Az események ilyetén való alakulásán, még a „nézők” is meglepődtek.

- Na, ennyit a szerencséről!
- Ez egy könyörtelen vadállat!
- És hol van itt a probléma? Éppen ilyeneket küldünk az arénába, ha nem tévedek!
- Az lehet. De ekkora hevességgel még egy újonc se támadott a kiképzőjére. Legalábbis igen ritkán fordul elő ilyesmi.
- Talán bizonyítani szeretne.
- A jó ég tudja. Nekem ez akkor se tetszik.
- Félted a száz aranyadat?
- Másról van szó. Szerintem a fiú őrült.
- Őrült, vagy sem, az életét védi! És sok pénzt hozhat nekünk a konyhára.
- Az igaz. De ne várja, hogy ettől nekem szimpatikussá válik.
- Azt nem is várom tőled. A száz aranyat viszont kifizeted, ha elbukod a fogadást.
- Ki is fizetném, de nem lesz rá szükség. Mint mondtam, ezen a pályán, nem jut végig senki. Ő se fog.

A városvezér mosolygott, és kíváncsi izgalommal bámult a látcsőbe. Szeretett fogadni. Ám ahogy szépen, lassan felmérte, milyen hosszú még a pálya, s miféle akadályok várnak a bajnokára, kezdett egyetérteni ellenszenves üzlettársával. A „kispajtás” eddig remekül szerepelt, de most újabb „barátai” érkeztek meg.

Egy kopasz, alacsony emberke harsányan ordítva futott felé, erős vívóbotot markolva; ő viszont fegyvertelen volt - ráadásul úgy tűnt, mintha megrémült volna a fenyegető veszélyt látva… kitérni viszont képtelen volt előle.

Az alacsony edző nagyon fürgén mozgott; igyekezett kihozni magából apait, anyait, ugyanis nagyon jól tudta, hogy figyelik a távolból, ezért megpróbált látványos lenni. A földhöz szúrta a vívóbot végét, és azon támaszkodva megcsinált egy előre szaltót. A levegőben történő bukfencező mozdulat végén aztán lesújtott… csak nem talált, ugyanis kitértek előle. A bravúros támadás igen szórakoztató volt, de a látványossága túlságosan szélessé tette, így kiszámítható lett a mozgása, s volt idő, reagálni rá. A lelkesen ripacskodó emberke melléütött, Zerox pedig képen törölte. Elég rendesen betakarta. A kopasz oly lendülettel esett hanyatt, hogy ezúttal kis híján egy hátra szaltót csinált. A tarkója ért először a földhöz. Szemében a lelkes produkálási vágyat a rémület váltotta fel. Aztán egy cipőtalp érkezett meg a képére, és a széttaposott arcon az eszméletnek minden jele eltűnni látszott. A „tanonc” felvette az elejtett vívóbotot a földről, mert nagy szüksége volt rá: a következő pillanatban már egy ökölcsapást hárított vele. A másik támadó bosszúsan rázta a kezét, ugyanis majdnem eltört a karja. Inas, erős férfi volt, aki most épp nem állt a helyzet magaslatán. A következő ütés már a fején csattant. Szétrepedt a homlokán a bőr. Aztán a nyakát érte egy találat, brutális erejű és kegyetlen, mintha láng korbáccsal vágtak volna rajta végig. Ekkor kezdett menekülni. Egy „mester” futott a „tanulója” elől! Na, ilyet se látott Szolg, mióta a hivatását űzte - most azonban igen, és rendkívüli módon bosszantotta a dolog. A grid fattyú üldözőbe vette, ám hamar visszahőkölt, mert újabb cimborája érkezett, s nála is volt bot.

- Könnyű egy fegyvertelennel! - kiáltotta felé, majd a magvas megállapítás után, rögvest előrelendült.
- De én ellátom a bajodat, kiskomám!

Vágását azonban levédték; egy fonák ívű, lefelé irányuló, köríves mozdulattal, a két vívóbot összecsattant, Zerox folytatta a mozdulatot, ezúttal felfelé, a körív végén pedig ütött, és nyakon vágta támadóját. Egyetlen mozdulat volt a blokkolás, majd a találat. Aztán még kétszer vágott oda „komájának”, majd rohanni kezdett, mert többen mozdultak felé. Hosszadalmas menekülés után átvetette magát egy lándzsafalon. Remélte, már kevés lesz hátra, mert kezdett kifulladni. Nem akart mindenkit legyőzni, mert más volt a feladat. Csak végig szeretett volna jutni a pályán, bár sejtelme sem volt róla, milyen hosszú lehet. Ahogy átugrott az akadályon, lehúzta a fejét. Vívóbot suhant el felette, a falon csattant. A sajátjával előre döfve hasba szúrt valakit. Fájdalmas sikoltás hangzott fel. A támadó hátra tántorodott, de közben elkapta a fegyverét a szabad kezével, és nagyot vágott az alkarjára, hogy ordítva engedte el a botját. Válaszul képen rúgta a férfit, valaki azonban nekirohant, s tolni kezdte, mégpedig igen lendületesen. A hóna alá szorította az ismeretlen fejét, és meg sem próbált ellenállni, sőt inkább hátrafelé mozgott, ugyanis mögötte volt az akadályfal, belehúzta az illető fejét. Csattanás és káromkodás hallatszott. Felrántotta térdét, könyökkel rávágott, majd ismét a gyomrába térdelt a rágörnyedő idegennek - ezúttal olyan erővel, amitől szabályosan megemelkedett - aztán elfordult oldalra és hozzávágta a lándzsasorhoz. Ekkor azonban megütötték. Köríves rúgással válaszolt, aztán egy állon vágással - tüstént kifeküdtek tőle. Újra felvette „fegyverét”, mire hárman érkeztek köré.

- Hagyjátok nekem! - kiáltotta egyikük.

Vastag bajszú, nyurga ember volt. Szemében elszánt harag tükröződött. A „növendék” lihegett, mert rendesen ki volt fulladva az iménti erőpróbáktól. Izzadság itatta át sártól mocskos testét, de ő is elszánt volt. Ezeknek az alakoknak fogalmuk se lehet róla, mekkora gyűlölet ég benne. Honnan is lehetne, hisz ők szabadok! Mit se tudnak arról, milyen érzés rabszolgának lenni! Ordítva vetette magát előre. Elléptek az útjából, kivédték a csapását és egyszerűen engedték, hogy továbbsodródjon, majd nagyot vágtak a hátára. Mindössze két mozdulat volt: egy hárítás, egy támadás, de villámgyorsan követték egymást. Hasra esett; a föld ízét érezte a szájában.

„Ha nem lennék így kifulladva…”

Dühösen állt fel. Hangosan zihált.

- Hagyjátok csak! - szólt rá a bajuszos a társaira.

A vívóbotot a feje felé tartotta. Tapasztalt küzdő volt, ezt tisztán látszott a mozdulatain.
Szolg közben elégedetten bámulta az eseményeket a látcsövén keresztül.

- Na, most aztán, adnak neki!
- Miért nem egyenként mennek rá? Így semmi esélye!
- Az élet már csak ilyen.
- De ez így igazságtalan! Fel vagyok háborodva!
- Igazságtalan? Ezt éppen nagyjóuram mondja?!
Ijedten nyelt egy nagyot.
- Már megbocsásson érte!
- Igazságtalannak tartasz?
Harubiusz nem volt megsértődve. Legalábbis nem látszódott rajta.
- Mondtak már rám csúnyábbat is. Persze csak a hátam mögött.
- Le kell törnünk a kezdő harcosok szarvát, még mielőtt az arénába lépnének - próbálták rögvest elterelni a szót. - Sosem szabad hagynunk, végigmenni őket a pályán. Veszíteniük kell! Azért tesszük ezt, hogy óvatossá váljanak. Semmiből sem tanulnak többet, mint egy kiadós verésből. Nincs rosszabb egy kezdő, de máris nagyképű gladiátornál. Az ilyenek általában hamar elbuknak.
- Van igazság abban, amit mondasz. De szerintem az se jó, ha túlságosan letöritek valakinek a szarvát. Kell, hogy maradjon önbizalma az illetőnek.
- Higgye el, ezeknek több van, mint kellene! A most vizsgázók, a tanoncok legjobbjai!
- Nos, te ismered őket. Tudod, ki milyen. Ami ezt a nyavalyást illeti… úgy látom, még van harci kedve. Még közel sincs lefutva a mérkőzés.

És tényleg úgy volt! A „bajnokjelölt” erőt vett magán, mert folytatta a csatát. Csak azt a pasast támadta, aki a földre vitte az imént, ám egyelőre sajnos reménytelennek tűnt a helyzete. Időközben egész tömeg sereglett köréjük, így már fikarcnyi esélye sem maradt a továbbjutásra, de furcsa módon mégsem támadta meg senki. A bajuszos megtiltotta a többieknek, hogy közbeavatkozzanak, mert leckéztetni akart. Egyelőre úgy tűnt, ez megy is neki elég jól: vívóbot ütései egyre tisztábban csattantak Zeroxonon, aki egyre dühösebb és elkeseredettebb lett. Iszonyú fájdalmai voltak. Csupa „hurka” lett a teste.

- Na, ez jó kis verést kap. Sajnos újfent bizonyítást nyert, hogy mindenkinek megvan az ellenfele! Ez elég elkeserítő a számomra. Úgy néz ki, nyertél tőlem száz aranyat.

Szolg szinte meg sem hallotta, úgy el volt foglalva. Ő egészen más szemmel nézte a küzdelmet, mivel nem csupán egy egyszerű fogadó volt, hanem szakértője is a vívásnak.

- Úgy látom, az indulatai vezérlik a fattyút - dünnyögte szórakozottan. - Nagyon szélesek a mozdulatai, kapkodó idegességében pedig szinte rákészül a támadásokra. Túlságosan kiszámítható. Olyan, mintha jó előre elmondaná, mit akar csinálni. Ráadásul a legismertebb kombinációkat erőlteti. Ám így is meglepően gyors. Nehéz észrevenni, de Laxonnak jól feladja a leckét néha. Bár jelenleg esélytelen. De ha meg tanulna szűkebben dolgozni és hideg fejjel küzdeni, akkor igazi klasszis válhatna belőle. Mi ebből a tanulság?
- Hogy buktam száz aranyat.
- Az is. De elsősorban az, hogy a féregnek még gyakorolnia kell a vívást. Nagy lehetőséget látok benne, amit kár lenne elpazarolni. Ezért azt javaslom, az első viadalai puszta kezesek legyenek csupán. Szerencsére azokat is szereti a közönség, és az kevésbé veszélyes, mint a fegyveres harc. Ráadásul úgy vettem észre, abban viszont nagyon jó. Szóval az a véleményem, hogy addig inkább verekedjen, amíg tökéletesíti vívótudományát. Így jó esetben lesz ideje felkészülni arra is. A legjobb mestert fogom melléadni, azt az elfet… mi is a neve? ... Na, mindegy. Ő megfelelően felkészíti majd. Egyetért velem?
- Ó igen, hát persze. Jól tudod, én mindig egyet értek veled, az efajta kérdésekben.
- Akkor jó. Tehát nincs ellenvetés? Vagy szakmai kifogás? Ez megnyugvással tölt el! Örülök, hogy ilyen remekül össze tudunk dolgozni.

A kormányzó olyan képet vágott, mint aki citromba harapott. Hamar észrevette a szavak mögött rejlő burkolt piszkálódást. Összetolta a távcsövet és elindult.

- Nem felejtett el valamit, nagyjóuram? - szóltak utána vigyorogva.
- Mit, édes fiam?
- Adni nekem száz aranyat.

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 8 db)