Géza bácsi találkozása a Predatorral

Neoprimitív / Írások (867 katt) Jimmy Cartwright
  2022.07.30.

Géza bácsi morózus hangulatban kelt fel az ágyból. A kora reggeli első napsugarak még épp csak átszűrődtek a horizonton, s be az ablakon különös, álomszerű hangulatúvá varázsolva a hálószobát. Úgy érezte, egyáltalán nem pihente ki magát, sőt, mintha még fáradtabb is lenne, mint amikor lefeküdt. Bizonytalan papucskeresgélés közben lassanként visszatértek emlékezetébe álmának egyes foszlányai; a nagybirtokon minden rendben, a takarmány, a zöldség, a gyümölcs dúsan, egészségesen terem, majd egy légi baleset, egy jármű lezuhanása, és valami különös idegen lény... Géza bácsi a homlokára csapott.

– Ó, a fene vitte volna el! Többet biztosan nem nézek az unokám házimozijában ilyen fantasztikus filmeket – jelentette ki. Ezidő alatt végre belebújt a papucsába, és megkezdhette reggeli teendőit.

Első útja a mellékhelyiségbe vezetett, mint minden reggel. Hiába, Géza bácsi már nem mai gyerek, az inkontinencia pedig nem gyerekjáték, főleg, ha prosztataproblémákkal jár együtt. No és persze a vacsorától is meg kellett szabadulni, amely eddigre már általában salakanyaggá emésztődött Géza bácsi szervezetében. Ezen procedúrákon átesve Géza bácsi kimosta szeméből a csipát, természetesen jó hideg vízzel, ahogyan minden reggel, hogy fel is ébredjen. Ezután felöltözött és reggelit készített.

Ez persze nem afféle angolos villásreggeli volt, hanem sokkal inkább magyaros, bicskával szeletelős. Egy kupica házi szilvapálinka után jöhetett a friss fehér kenyér, szalonna, vöröshagyma, kolbász, és végül egy jó pohár vörösbor.

Miután befejezte az étkezést, böfögött egy jóízűt, felvette gumicsizmáját, fejébe nyomta kalapját, vállára vetette karikás ostorát, kezébe vette fokosát, majd kilépett a tornácra, ahol rögtön le is kellett üljön a fonott karosszékbe. Hiába, már nem hajtotta őt az ifjonti hevület, mint rég, bármennyire is szerette volna. Úgy egy órácskával később végül felállt, hogy elinduljon megszemlélni birtokát. Csak ekkor tűnt fel neki, mintha a horizonton nyugvó nap egy szemernyit sem mozdult volna.

– Ez különös, meg mernék rá esküdni, hogy mikor kijöttem a tornácra, a nap pont ugyanígy állt – morfondírozott. – Mindegy fene, a dolog az dolog, körbe kő' nézni a birtokon – mondta hangosan, majd el is indult.

A teheneket, juhokat, kecskéket, malacokat és szárnyasokat most neki kellett ellátnia, mivel munkásait sehol sem lelte. Ugyan rémlett neki, mintha elengedte volna őket szabadságra, de valahogy mégsem tudott a dolog felett dűlőre jutni. A búza-, kukorica-, és napraforgó földeken sem lelt senkit. Rettentően bosszantotta a dolog, mivel számos elvégzendő munka volt. A gyümölcsösökben pontosan ugyanezt tapasztalta. A gyümölcsöktől roskadozó fák körül egy lélek sem ténykedett. A zöldségesben szintén senkivel sem találkozott, pedig gyomlálni, egyelni, kacsolni, kötözni, locsolni kellett volna.

Géza bácsi a szemle végére rettentő bosszús lett, s el is határozta, hogy amint hazaér, minden munkavezetőt felhív és kérdőre von. Így hát gyorsan hazafelé vette az irányt. Már alig egy kilométerre volt csak a házától, amikor valami fura, szokatlan alakú fémes járművet vett észre a traktorok mellett.

– Nahát, vajon kié lehet ez a... micsoda? – mormolta az orra alatt.

„Nahát, vajon kié lehet ez a... micsoda?” – hallotta alig pár méterrel maga mellett a jó egy oktávval mélyebb, reszelősen szóló visszhangot.

– Álljunk csak meg! Itt nincs is visszhang! – kiáltott fel.

„Álljunk csak meg! Itt nincs is visszhang!” – hallotta már szinte a saját hangján, sokkal közelebbről, némileg magasabbról.

– Ez meg mi a fene lehet? – tette fel a kérdést.

„Ez meg mi a fene lehet?” – jött közvetlen közelről úgy, mintha pontosan Géza bácsi mondta volna még egyszer.

Odanézett, amerről a hangot hallotta, ám különösebbet nem látott, csak a homályos tájat. Emellett némi ózonszagot is érzékelt.

– Ennyire rossz már a szemem, hogy ilyen homályosan látok? – nyúlt ki a látvány felé jobbjával.

Meglepődve tapasztalta, hogy keze nem a semmiben kotorászott, hanem nagyon is hozzáért valamihez. Halk sercenés hallatszott, majd hirtelen láthatóvá vált egy több, mint két méter magas, raszta hajú, humanoid alak, aki az arca előtt fura maszkot viselt.

– A betyárját nekije, de megíjjesztett kend! – csattant fel Géza bácsi. – Há' mi a fenét szórakozik itt? Ez különben is magánterület! A jelmezbál egyébként is februárban szokott lenni – záporozta a betolakodóra. – No, mennyék innen, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok! – lengette meg baljában tartott fokosát.

Ám az alak egy tapodtat sem mozdult, csak enyhén félre fordított fejjel figyelte Géza bácsit.

– Nem mondom még egyszer! – ripakodott rá ismét a gazda. – Mennyék innét, amíg szépen vagyunk! – emelte magasba a fokost.

Ám az alak a távozás helyett mindössze egy szempillantás alatt kiengedte a jobb alkarjára rögzített borotvaéles pengéket, és felhasította vele Géza bácsit lágyéktól egészen torokig.

Géza bácsi hitetlenül nézett az őt ilyen csúnyán elintéző alakra. Kezéből kihullott a fokos, de még utolsó erejével megpróbálta belső szerveit kezével visszatartani attól, hogy a felhasított testéből kiömöljenek. Ám próbálkozása nem járt sikerrel. Elhalványuló tekintete végül számára sötétségbe borította a világot, és összeesett, mint egy rongybaba.

„Mennyék innét, amíg szépen vagyunk!” – ismételte a betolakodó Géza bácsi hangján, majd nyomkeresőjére tekintve nekiiramodott, hogy elfogja valódi zsákmányát.


„Ez az író nem normális!” – gondolta az olvasó. – „Most komolyan kijátssza ezt az álom klisét? Micsoda szánalmas próbálkozás, hogy megmentse az első részben kinyírt Géza bácsit! Majd a következő rész elején biztosan megint felébred, a végén meg kiderül, hogy mégsem. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani?”

„Mélyen letisztelt olvasó!” – gondolta az író. – „Kábé leszarom, mit gondolsz. Ez a novella is emberek szórakoztatására készült, nem pedig világirodalmi remekműnek. Szóval...”
– Mennyék innét, amíg szépen vagyunk! – hallotta Géza bácsi hangját az író közvetlen maga mellől.
„Ó, a kurva életbe!” – gondolta volna az író, ha lett volna rá ideje.

Előző oldal Jimmy Cartwright
Vélemények a műről (eddig 2 db)