Az ócskás – 12. rész – Ha együtt dobban a szív

Horror / Novellák (299 katt) Erdős Sándor
  2023.03.14.

Egyre jobban idegesítette a csepegő víz hangja, szinte az őrületbe kergette, ahogy a vízcseppek a fazékban lassan gyűlő folyadékba csobbantak. Nem is tudta pontosan, mióta hallgatta ezt a monoton idegbajt, de az biztos, hogy egy ideje mást nem hallott, csak ezt az őrjítő hangot. Néhány nappal ezelőtt még pár szót válthatott egyetlen szerelmével, Zuzanaval, de már az ő csilingelő hangja sem válaszol neki. Fáradt tekintettel nézett körbe börtönében, ebben a sivár pincében, ahol bűnök nélkül raboskodott, ki tudja mióta, és beleharapott a húsba, amit a kezében tartott.

– Gyere Ben! – fogta meg a kezét Zuzana és magával vonszolta a mélybe vezető lépcsőn, ami a város eldugott és egyben lerobbant lakatlan bérháza alá vezetett.
– Ez veszélyes is lehet, ki tudja kik húzták meg magukat ott lent – válaszolta a ragyogóan szép lánynak Ben.
– Ne légy már nyuszi! – mondta lány, és elindult a lépcsőn lefelé.

A lépcső egy hajdanvolt légoltalmi pincébe vezettet, amit egy súlyos acélajtó zárt le. Néhány erőtlen próbálkozás után ki is nyílt, és egy egyszerű betonfalú, ablaktalan helyiségben találták magukat, ahol a lány magához vonta Bent, és hosszasan csókolta. Nem volt sok tárgy a pincében, csak néhány edény és törött szerszámok. Eléggé lehangoló látványt nyújtott, bár a tervükhöz, miszerint kettesben legyenek valami eldugott helyen, épp passzolt. Megmarkolta a lány formás mellét, és az ágyékát, mely már veszélyesen életre kelt, a lányéhoz szorította, majd az ajtóhoz lökte, miközben a nadrágszíjával babrált. Ekkor kezdődtek a bajok. A lány, ahogy az ajtónak dőlt, be is csukta azt, bár ez csak akkor tudatosult bennük, mikor kielégülve távoztak volna. Volna, ugyanis az ajtót nem tudták kinyitni, mert a zárszerkezet nyitófüle már nem volt rajta.

Egy darabig kínosan nevetgélve, majd ijedten, és végül már rémülten dörömböltek az ajtón és kiabáltak segítségért, természetesen minden siker nélkül. Ugyan ki is járt volna erre néhány csavargón, vagy drogoson kívül, azok meg úgysem nyitották volna ki az ajtót. Ben megpróbált mindent, hogy kinyissa az ajtót, felhasználva az egyetlen valamirevaló szerszámot, egy törött nyelű csákányt is, de nem járt sikerrel. Teltek az órák és napok, de a börtönük maradt a pince, és azért maradtak csak életben, mert egy számukra láthatatlan forrásból a mennyezeten lassan csöpögő vizet össze tudták gyűjteni egy csorba lábasban. Viszont az éhség egyre jobban mardosta a gyomrukat, de még egy árva patkány sem járt erre, hogy végső esetben azt egyék meg, a napok pedig kíméletlenül teltek étel nélkül.

Ben, miközben a húst majszolta, ránézett Zuzana élettelen testére, ami már eléggé hiányos volt. A pillantása a lány koponyájába fúródott csákányra esett, ami végül is segített neki abban, hogy túléljen. Mikor egy hatalmas lendülettel belevágta, nem érzett bűntudatot, csak az éhséget, viszont most, amikor már a gyomra tele volt a lány ízletes mellehúsával, egy kicsit összeszorult a gyomra. Hiszen valaha szerette, bár most sem volt másként, csak nem is oly rég még szerelemmel most már csak az ízéért. Észrevette a lány nyakában a véres láncot amelyen egy fél szív lógott, a párja az ő nyakában volt nem is oly rég, bár oly távoli időben vásárolták egy vándor ócskástól. A fiú odakúszott a lány mellé, letépte a láncról a fél szívet, majd összeillesztette az övével. Tökéletesen passzoltak egymáshoz.

– Már örökké együtt dobban, Zuzana – mondta a fiú, miközben beleharapott a lány szívébe, amit kikotort a felhasított mellkasból.

Előző oldal Erdős Sándor