A Furfangos – 1. rész (18+)
Előjáték
Az ördög nem feltétlenül az, aki nyilvánvaló aljasságokat művel. Az ördög sokkal inkább az, aki tévútra vezet.
Az intenzív osztályon nagy volt a sürgés-forgás. A szőke hajú, izmos testű férfit már harmadszor „ütötték ki” a defibrillátorral, de semmi hatása nem volt.
– Mi legyen? – kérdezte feszülten az egyik ápolónő, aztán az elektrokardiográf monitorán végre kedvező rajzolatot vettek észre.
– Ez felettébb érdekes – grimaszolt Sipos doktor. – Jó kis fáziskéséssel indult be a szíve.
A vándorszellem közben elhagyta a testet, mert tudta, hogy az haldoklik. Ő csak egy átutazó volt, aki évszázadok óta az emberekben élősködött. Rövid ideje volt csupán, hogy megszálljon valaki mást, ha nem akart a pokolra kerülni. Érezte, hogy az imént elhagyott testhez tartozó lélek még küzd, még élni szeretne. Persze ő tudta, hogy az már csak agonizálás lesz. A test, bár fiatal volt és erős, már kiszolgált, mert túl súlyosak voltak a sérülései. Ez van, ha valaki bedrogozva, százhetvennel rongyol bele a fatörzsbe. De azért jó szórakozás volt. Ám a szellemre ezúttal egy új kihívás várt. Vörösen izzó ragyogás üldözte, aminek a hője valósággal égette az asztráltestét. Elkárhozott lelkek sikoltását hallotta. Elöl, egy egyre keskenyedő sávban, még a fizikai valóságot látta. A kórház folyosóján lebegett, a tudatával irányítva magát. Sietnie kellett, mert a pokol körbe akarta zárni. Úgy érezte, meggyullad, de nem esett pánikba, mert élt már át hasonlót, több alkalommal is. Fájdalommal telt üvöltéseket hallott, miközben az előtte lévő térre koncentrált. A kórház folyosóján embereket látott. Ki kellett választania a legmegfelelőbbet. Aki kétségbeesett volt, aki félt, vagy haragudott a világra. Az ilyet volt a legkönnyebb a befolyása alá vonnia. Több jelölt mellett is elhaladt, de nem rájuk csapott le, mert szinte mágnesként vonzotta az a marcona férfi, aki egy műanyag széken gubbasztott, és szinte áradt belőle a fájdalom, mert valakiben óriásit csalódott. A vándor benne találta meg a következő áldozatát.
* * *
Egy kórházi folyosón ültem a műanyag széken, és szomorúan bámultam magam elé. Az apámra gondoltam, aki azt tanította, hogy az Isten gyakran teszi próbára az embert. Az életem folyamán számtalanszor megtapasztaltam ennek az igazát, de sosem annyira mint most. A feleségemmel együtt hithű keresztények voltunk. Huszonkét éves koromban vettem el, és huszonöt éve voltunk házasok. Ebből tudni lehet, hogy negyvenhét éves vagyok. Vén marha. A házasságom kisebb-nagyobb zökkenőkkel ugyan, de kiegyensúlyozottan telt. Az első komoly probléma körülbelül hat éve merült fel, amikor megtudtam, hogy Tímea megcsal, méghozzá egy izomagyú kidobóval. Akkoriban rengeteget veszekedtünk a párommal, de aztán az Isten megsegített, mert kibékültünk, és a kapcsolatunk normalizálódott. Egész mostanáig. Vagy három hete kezdtem gyanakodni, hogy a feleségem ismét a tilosban járhat. Régebben talán fel se tűnt volna, de amióta megcsalt, sokkal jobban odafigyeltem az apró jelekre. Tímeának egyszer csak megváltozott a viselkedése, és túlságosan szórakozott lett. Amikor kérdőre vontam, azt mondta, már nem képes tovább titkolózni, és bevallotta, hogy szerelmes lett valakibe, akit én nem ismerek. Teljesen ledöbbentem, de hiába faggattam, nem árulta el, hogy ki az illető. Aztán sajnálkozott jó sokat, majd közölte, hogy nem akar többé hazugságban élni velem, és el szeretne válni. Ekkor indulatos lettem, és lekevertem neki egy pofont. Még sosem ütöttem meg, és rögtön meg is bántam. Mikor kissé lenyugodtak a kedélyek, közölte, hogy szerinte én egy nagyon rendes ember vagyok, aki jobbat érdemel nála. Ócska szöveg. Azt feleltem, hogy ezt még megbeszéljük, amibe beleegyezett. Pár napja azonban egyszerűen eltűnt. Egy levélben írta meg, hogy nem látom többé, és lelépett a szeretőjével. Azt se tudtam, kivel ment el és hova. Persze többször felhívtam, de feltehetően számot cserélt, mert nem tudtam elérni. Még az is az eszembe jutott, hogy magándetektívet fogadok, de elhessegettem az ötletet. Kivettem két hét szabadságot, jóformán csak azért, hogy helyrerázzam magam kissé, valamint elvégezzem az elmaradt kórházi vizsgálataimat. Nem voltam túl idős, de összeszedtem néhány krónikus betegséget. A kórház folyosóján ülve kortyoltam egyet az ásványvizemből. A mozdulataim gépiesek voltak. Borzasztóan össze voltam zuhanva. Semminek nem láttam már az értelmét. Már nem éltem, csak működtem. Úgy éreztem, hogy elment mellettem a világ. Felneveltem két gyereket, akik már egy éve külföldön éltek és dolgoztak. Idehaza én is folyton dolgoztam, akár a gép, miközben igyekeztem mindenben megfelelni mások elvárásainak, de most nem tudtam, hogy mire volt jó az egész. Valóságos baleknak éreztem magam. A hitem ezúttal semmit sem ért. Tímea talán nem tudta, hogy mennyire szeretem? Vagy egyáltalán nem is érdekelte? Már nem jelentek neki semmit? Pedig ő is hívő. Mit ér a vallás, ha ennyire képmutató az ember? Együtt élek valakivel évtizedeken keresztül, aztán kiderül, hogy egyáltalán nem ismerem az illetőt. Mintha egy vadidegen lett volna. Az egész világképem megrogyott ettől. Ekkor hideg fuvallatot éreztem a tarkómon, és megrázkódtam. A testem lúdbőrözni kezdett, és néhány pillanatig nem voltam ura önmagamnak. Azt tudtam, hogy a Megyei Kórház egyik folyosóján ülök egy műanyagszéken, de mintha nem lettem volna tisztában azzal, hogy ki a fene vagyok. Fordult párat a világ, és leejtettem a kezemben tartott ásványvizes flakont. Még jó, hogy már visszacsavartam rá a kupakját. Mintha a vörösen izzó poklot láttam volna egészen közelről, ahol emberek szenvedtek egy tüzes lávató közepén. Folyamatos sikolyuk idegtépő volt. Le akartam tépni az egyszer használatos arcmaszkomat, mert úgy éreztem, fuldoklom, de nem tudtam felemelni a kezem.
„Istenem, segíts!”
– Jól van, uram? – kérdezte valaki, és ez visszarántott a valóságba.
– Jól, persze – feleltem, és remegő kézzel felvettem a műanyag palackot.
Végre ura voltam a testemnek.
– Semmi baj, csak megszédültem kicsit.
Talán pánikrohamom lehetett. Még sosem tapasztaltam ilyesmit.
– Szóljak egy orvosnak? – kérdezte jó szándékúan az idegen.
Farmernadrágos, nyurga férfi volt. Az arcára kiülő rémület még a fehér színű vászonmaszkja ellenére is látszódott.
– Felesleges, de azért köszönöm.
Mintha egy kőfal mögül hallottam volna a saját hangom. A pasas bólintott és elballagott lassan. Megköszörültem a torkom, és igyekeztem megnyugodni. Az állam alá csúsztatva a maszkot kiittam a maradék ásványvizet a fél literes palackból majd nehézkesen felkeltem, és a kiürült flakont a szemben lévő műanyagkukába hajítottam, aztán visszahúztam a maszkot az arcomra. Közben forróság árasztott el tetőtől talpig. Visszaültem a helyemre. Az apám jutott eszembe, aki azt mondta, hogy a szilárd jellem kifejlesztésében a fegyelem rengeteget számít. Most szükségem is volt a fegyelemre, mert a legszívesebben üvöltöttem volna a lelkemet mardosó fájdalomtól.
„Az őszinteség hiánya a legkevésbé sem azonos a fegyelemmel!” – hallottam az elmémben újra az apám hangját.
Ezt furcsálltam, mert ilyet sosem mondott. Iszonyú haragot éreztem a párom és a világ iránt, és ez a harag teljesen őszinte volt. Szinte égetett belülről. Fura módon, mintha megújult energiával töltött volna fel, pedig tudtam, hogy ez egy alantas érzés. Úgy neveltek, hogy még káromkodnom sem volt szabad.
„De mi a picsáért ne tehetném?” – hasított belém a felismerés. – „Nem vagyok már gyerek.”
Pedig művelt vagyok, választékosan tudnék szitkozódni. Hogy bassza meg az Isten, még ezt is elvették tőlem! Mostantól káromkodni fogok! Én leszek a káromkodás világrekordere, és nem érdekel, hogy csúnya dolog! Könny szökött a szemembe, de visszanyeltem a keserűségem. Rájöttem, hogy eleget lelkiztem. Meg kellett keresnem a kis labort, amit állítólag nemrég nyitottak meg, és a régi Szülészeti Osztálynál volt valamerre.
Aktus
Erőszak és pornó. Az kell a dolgozónak.
A koronavírus járvány miatt egy ideig nem volt ellátás, és a megnövekedett beteglétszám miatt több kisebb rendelőt is megnyitottak, ahol vért vettek. Legalábbis így hallottam. Ahogy bementem a kérdéses osztály épületébe, felmentem az emeletre, és tanácstalanul néztem körül, majd rövid keresgélés után egy nyilat vettem észre, amit a zöld színű fali csempére ragasztottak, és a labor felirat díszelgett fölötte. Így nem lesz nehéz megtalálnom a helyet. A folyosó végén balra nyilat láttam, amit követtem, miközben elhaladtam több rendelő mellett, aztán bizonytalanul visszafordultam. Jobbra tőlem, egy beugró kis helyiség oldalfalán észrevettem végre egy ajtót, vele szemben pedig három sor műanyag széket, ahol már emberek ültek. Kissé eldugott hely volt.
– Elnézést, itt vesznek vért? – kérdeztem, amire egy göndör hajú, középkorú férfi válaszolt.
– Igen, de várni kell, mert még nem nyitottak ki.
– Köszönöm – bólintottam, azzal nekitámaszkodtam a falnál lévő kiszögellésnek, és nyugodtan várakozni kezdtem.
Vagy tíz perc múlva érkezett meg a fehér köpenyes laboros nő.
– Kis türelmet kérek – közölte unottan, és bement a rendelőbe.
Rövid idő múltán már ki is nyitotta az ajtót.
– Jöhetnek lassan.
A vállamon lógó kis táskámban a személyi igazolványomat kezdtem keresgélni, amikor egy idős férfi és nő elém furakodott.
– Mi előbb voltunk itt! – közölte fölényesen az őszhajú, köpcös bácsi.
– Ott ültünk, ha nem tűnt volna fel – mutatott egy kinti folyosón lévő műanyagszékre a vénasszony, aki lila kosztümöt viselt, ami felül ki volt gombolva. Világoszöld, vékony pulóverén gyöngyszemekből álló nyaklánc fehérlett. Meglehetősen elegáns volt, mint valami úrinő. Vádlón nézett rám, a szemében igazi megvetéssel. Rémlett, hogy tényleg arra ülhettek valahol, de nem törődtem velük, mert ott is rendelők voltak.
– Úgy ment el mellettünk, hogy még csak észre se vett bennünket!
– A labort kerestem.
– Azért kell kérdezni! – közölte ingerülten a nő.
– Nem mindenkinek van iskolája – szólt az öregember, bár láttam rajta, hogy kicsit félszegen mondja ki, de nagyon ideges.
Talán házastársak lehettek, és valószínűleg attól rettegtek, hogy modortalanul kielőzöm őket. Közben többen is beálltak mögém.
– Elnézést, most vagyok itt először – feleltem, és ezzel annyiban is hagytam volna a dolgot, de egy hirtelen rám törő érzés hatására mégis vitatkozni kezdtem velük. – Ha már itt járunk, miért nem szóltak maguk?
– Még mi szóljunk?! – kérdezte felháborodva az öregasszony. – Maga jött később.
– Az előbb mondta, hogy észre se vettem, hogy itt vannak. Akkor nem önöknek kellett volna szólniuk?
– Körül kell nézni!
– Már ne haragudjon, de a labort kerestem, maguk is láthatták. És miért baj az, ha nem vettem észre? Ki maga, az Angol királynő?
A mögöttem állók némelyike felkuncogott.
– Mit képzel magáról?
– Itt álltam sorba vagy tíz percig, és nem szóltak! Az leereszkedés lett volna talán? Üljenek le a labor elé, mint a többiek, álljanak sorba, mint én, vagy legalább szóljanak előre, hogy ide várnak… tudja, mint egy emberhez, nem pedig fölényeskedve! Mibe tartott volna?
Azt vettem észre, hogy kiabálok.
– Vagy direkt kötözködnek?
„Mi a fene történik velem?”
– Kérdeznie kellett volna.
– Egy másik rendelőhöz ültek le, csókolom. Én kérdezzem meg, hogy elnézést, nem a szomszédba várnak? Hülyének ne nézzen már! Én ide álltam, ahová jöttem.
– Itt az a szokás, hogy…
– Itt az a szokás, hogy elém pofátlankodnak?!
A rám törő ingerültség hatására remegni kezdett a hangom.
– Én kérek elnézést, hogy kielőztek a sorban. Legközelebb a folyosó legvégéről dirigáljanak, hogy ide várnak, vagy egyenest a buszpályaudvarról! És a végén még kiderül, hogy nekem nincs iskolám.
– Csend legyen, mindenki sorra kerül! – szólt ki a laboros nő, én azonban csak nem hagytam abba.
– Hogy jön maga ahhoz, hogy vadidegen embereket sértegessen? – sziszegtem az öregember felé. – Honnan veszi a bátorságot?
– Én egy nagybeteg ember vagyok.
– Én pedig csak hobbiból járok a kórházba.
– Mindenki siet.
– Ezért kielőznek, aztán pedig még becsmérelnek is! Ezt melyik iskolában tanulták?
– Maga előzött ki minket, nem pedig fordítva – közölte a vénasszony, aki mintha kicsit megszeppent volna.
– Én előztem ki magukat? – kérdeztem széttárva a karjaim. – Itt áll előttem, és én előztem ki? Ez most a Gyalog galopp című film?
Ekkor többen felröhögtek.
– Hogy beszél maga velem?
– Ezt hívják igazságnak, csókolom. A Buckingham-palotában ilyesmit nem hallani? Legközelebb küldje el az egyik inasát, az majd sorba áll maga helyett!
– Micsoda egy bunkó maga – szólt ekkor a vénember felháborodva.
– Persze, mert igazam van – morogtam ingerülten. – De már eleget sértegetett!
Valamiért fel se merült bennem, hogy visszafogjam magam. Az öklöm kivágódott, és nagyot csattant az öregember arcán. Valahol a szeme alatt találta el az ütés, ami akkora volt, hogy elvágódott tőle. Tombolt bennem a harag, és bal kézzel megütöttem a vénasszonyt is. Úgy voltam vele, hogy már úgyis mindegy, és nem álltam meg egynél. A balegyenes elcsúszott ugyan, de az öregasszonynak az is elég volt, hogy a földre vigye.
– Provokáljátok a büdös kurva anyátokat! – ordítottam magamból kikelve, és dühös léptekkel elsiettem onnan. Menet közben még nekilöktem egy utamba kerülő vékony férfit egy másiknak, hogy borult mind a kettő, aztán bekanyarodtam a folyosón. A lépcsőn már futottam lefelé. A megdöbbent kiáltásokat egyre távolabbról hallottam. Sietnem kellett, ha nem akartam, hogy elkapjanak. A földszinten már nem futottam, mert az feltűnő lett volna. Jöttek-mentek az emberek. Átsiettem egy másik épületbe és bementem a vécébe. Néhány perc telhetett el. Újabb két perc lenne, mire elérnék egy kijáratig. Kifordítottam a nyárias kabátkámat, hogy a fekete oldal helyett a sárga kerüljön kívülre. Sosem értettem, hogy mire jó az, ha egy kabátot kétféleképp lehet viselni. Én mindig a fekete részét hordtam kívül, de ideje volt váltani végre. Levettem a kék színű, egyszer használatos maszkomat, és kidobtam a kukába. Helyette a fehér FFP2-es maszkot vettem ki a kézitáskámból, és azt vettem fel. Vékony kis táskámat a vállamra akasztva a kabátom mögé rejtettem. Valószínűleg mindenki arra számít, hogy villámgyorsan elhagyom a kórház területét, nekem viszont az eszembe se jutott. A laboros nő talán már felhívta a kórház biztonsági embereit, akik az utcára sietőket figyelik a kijáratoknál. Nem tudtam, hogy a biztonsági őröknek van-e joguk ott tartani valakit. Ha lefognának, talán fel is jelenthetném őket a személyi szabadság megsértéséért, miközben mindent letagadnék. Bizonyítsák be, hogy elkövettem valamit. Talán még őket büntetnék meg, ezért tőlük nem igazán tartottam. Viszont manapság már minden hülyének mobiltelefonja van, és talán pont most értesíti valaki a rendőrséget, de beletelik egy időbe, mire ideérnek. Ez sem érdekelt. Nem akartam elszökni egy arrogáns vén fasz, meg egy büdös vén kurva miatt. Úgy döntöttem, hogy lapulni fogok, és úgy teszek, mintha teljesen ártatlan lennék. Belenéztem a tükörbe, és némi verítéket töröltem le a homlokomról. Valamiért egyáltalán nem aggódtam, pedig ámokfutást még sosem rendeztem eddig. Irreálisnak tűnt, de mégis úgy éreztem, hogy nem fognak elkapni. Az életem során meglehetősen félénk természetű voltam, most viszont a világ felett állónak éreztem magam. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történt velem, de tetszett a dolog. Laborvizsgálatra jöttem, nem megyek el anélkül. Pihentem egy kicsit, majd a nagy labor felé vettem az irányt. Nem is bántam, mert a vécében elég büdös volt, ráadásul alig mentem ki, máris befelé igyekezett valaki. A tömegtől mindig irtóztam, de ezúttal örültem a sok embernek. Meg annak is, hogy átkozottul nagy a Megyei Kórház, tele mindenféle osztályokkal, és különböző épületekkel. Embereket kerülgettem, miközben igyekeztem közömbösnek mutatkozni. A bal öklöm meg volt kissé duzzadva a kisujjam felett. Piszkosul elcsúszott az ütés, kár, hogy nem találtam el rendesen a nyanyát. Mire a nagy laborhoz értem, már teljesen megnyugodtam. Normalizálódott a légzésem, és a pulzusom is. Még a sorszámkiadó automatához is sorba kellett állnom. Beálltam leghátulra, és az iménti eseményeken töprengtem. Nem ment ki a fejemből a két öreg arroganciája. Valószínűleg egymást hergelték, amikor látták, hogy beállok a bejáró szélére. Szinte hallottam a párbeszédet: „Nézd a bunkót, észre se vett minket. Ki fog előzni, figyeld meg, hogy ki fog előzni!”
És mivel nem láttam őket, persze, hogy előttük mentem volna be. Az viszont egyiküknek se jutott volna az eszébe, hogy normális hangnemben megszólítson, hogy mit tudom én:
„Elnézést, mi is ide várunk, vegye figyelembe, ha megjön a nővér.”
Vagy valami hasonló. Néhány mondat elég lett volna, hogy elkerüljék a bajt. Ehelyett elővették az előítéleteiket egy valamivel fiatalabb generációval kapcsolatban, és úgy gondolták, hogy ők majd megtanítanak viselkedni ott mindenki előtt. Aztán történt, ami történt. Nem az bosszantott fel, hogy sorban állás nélkül elém furakodtak, hanem a hangnemük, és a belőlük áradó megvetés irritált. Egyébként cseppet sem érdekelt volna, hogy pár perccel később végzek. Azt nem tanulták meg eddig az iskolában, hogy vadidegen embereket ne sértegessenek? Aztán meg csodálkoznak, ha betakarja őket valaki. Ők biztosan Tahófalvára jártak a Taplóképző Egyetemre. Attól, hogy öregek, még nekik se szabad mindent. Minél tovább tűnődtem, annál jobban meggyőztem magam arról, hogy nem én voltam a hibás. Talán nem kellett volna ilyen drasztikusan fellépnem, de annyit nyeltem már az életben, hogy örültem neki, hogy ezúttal végre kiálltam magamért. Pedig sose szerettem a konfliktusokat. A fenébe, hová fajul még ez a világ? Ahogy haladt a sor, többen is beálltak mögém, de egy cigány nő előre ment a gyerekével. Érdekes módon senki se szólt érte. Én se foglalkoztam vele. Előttem egy negyvenesnek tűnő nő állt. Fehér műbőr kiskabátot, zöld színű vászonmaszkot, és térdig érő, lenge szoknyát viselt. Rögtön észrevettem, hogy milyen formás lábai vannak. Elég türelmetlennek tűnt, ahogy haladt a sor.
– Itt leszünk estig – mondtam neki.
– Szerintem egy óra és végzünk – felelte unottan. – A laborban szerencsére gyorsan dolgoznak. Figyelje meg, hamar kiszórják az embereket.
– Úgy legyen.
Lassacskán haladtunk, de elértünk végül a sorszámkiadóig. Eltelt még egy kis idő amíg a sorszámom megjelent egy digitális kijelzőn. A megfelelő kis ablakhoz mentem, ahol oda kellett adni a személyi igazolványom, és a laborpapíromat is, hogy felvigyék az adataimat a számítógépes rendszerbe. Tudtam, hogy ha bejutok végre a vérvételi helyiségbe, ott már elég lesz a nevemet megmondani, és a laborkérő papíromat odaadni. Az jutott eszembe, hogy simán vért vehetnének mástól is, ha bevinné a papíromat, és bemondaná a nevem. Ha valahová felvételiznem kellene, könnyen eltitkolhatnám, ha valamilyen betegségem van. Csak egy korombeli, egészséges embert kellene beküldenem magam helyett. Csodálkoztam rajta, hogy ilyen trükközések jutnak most az eszembe, mert még sosem gondolkodtam ilyesmin. Megláttam a fehér kabátos nőt, aki kiszúrta, hogy szabadon maradt néhány műanyagszék, és leült az egyikre. Gyorsan mellé ültem. Csendben vártuk a sorunkat, amikor a mellettem ülő, félhosszú, fekete hajú nőnek megszólalt a mobiltelefonja. Nem tudom, hogy kivel beszélt, de nem győzött ámuldozni.
– Ez komoly? Borzalmas, hogy mik vannak! Mindenütt találni néhány elmebajost.
Percekig hüledezett az ismeretlen beszélgetőpartnerének, majd elrakta a mobilját.
– Valami baj van? – fordultam felé.
Közömbösen nézett rám.
– A nővérem a traumatológián volt varratszedésen, és azt mondta, hogy találkozott két öreggel, akiket nemrég vertek meg az egyik kis labornál.
– Miért? – kérdeztem kíváncsian.
– Állítólag a sorban állás miatt vesztek össze egy primitív fickóval.
Ámuldozva csóválgattam a fejem.
– Elképesztő, hogy mik történnek manapság. Az emberek egyre jobban megvadulnak. De milyen kis laborról beszél? Máshol is vesznek vért?
– Én is csak most tudtam meg, hogy máshová is lehet menni. A járvány tetőzése alatt tilalom volt, ezért nagyon felgyűltek a betegek. Most viszont ideiglenesen megnyitottak még vagy két rendelőt, ahol szintén vesznek vért. Ott állítólag hamarabb lehet végezni.
– Már, ha nem verik meg az embert – feleltem, mire a nő elnevette magát. – Még jó, hogy itt nem kell sorba állni – tettem még hozzá.
– Na igen, van előnye a sorszámkiadónak. Képzelje, hogy mi lenne itt anélkül!
Erre én is elnevettem magam.
– Inkább bele se gondolok.
– Tömegverekedés törne ki pillanatok alatt.
– A két öreggel mi lett vajon?
– Egy nyugdíjas házaspár volt – felelte a nő. – A néni egy ütéstől elvágódott, és beverte a fejét, amit össze kellett varrni. A bácsinak nagyon feldagadt az arca, és agyrázkódása is volt. Mindkettőjüket bent tartják megfigyelésen.
– Nem semmi – csóváltam meg ismét a fejem, miközben egy egészen kellemes hullám öntötte el a mellkasomat, amit olyan rég éreztem, hogy alig ismertem fel.
Úgy hívták, hogy büszkeség. Csodálkoztam ezen, mert egy hozzám hasonló kereszténynek sokkal inkább szégyenkeznie kellett volna. Két öreggel elbánni meglehetősen hitvány dolog.
– A rendőrséget kihívták legalább?
– Persze, és kihallgattak három tanút. Állítólag többen is látták az esetet, de úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna. Biztos nem akartak belekeveredni az ügybe.
– Kihalt az együttérzés manapság. A fickó mit mondott vajon? Már aki megverte őket…
– Őt még keresik, mert elfutott a helyszínről. Valószínűleg már hét határon túl jár.
– Szerintem is.
Egy darabig még hüledeztünk a történteken, aztán másról kezdtünk beszélni. Megtudtam, hogy a nőt Boldizsár Ágnesnek hívják, és nemrég vált el. Jelenleg egyedül élt, aminek megörültem. Én is elpanaszoltam neki, hogy jómagam még ugyan nem váltam el, de a jó keresztény asszonykám lelépett egy pasassal, és azt se tudom, merre van. Így lett egy közös témánk, ami eleinte érdekes volt, de aztán a nő folyamatosan csak a volt férjéről, meg az elromlott házasságáról szövegelt. Arról, hogy az évek alatt hányféle sérelem érte. Pár perc alatt elvesztettem az érdeklődésemet, de úgy tettem, mintha mélyen együttéreznék vele.
„Pontosan tudom, hogy miről beszél” – meg ehhez hasonló válaszokat adtam neki. Már kezdtem kínosan érezni magam, amikor végre sorra kerültünk. A laborban több helyen is vettek vért. Az asztalkákat paravánokkal választották el egymástól. Egyszerre két hely is felszabadult. Én egy szőke hajú, egészségesen telt idomú hölgyhöz kerültem. Az arcmaszk miatt nehéz volt megállapítani, de talán a húszas éveiben járhatott. Mondott valamit a másik asztalnál ülő kolléganőjének, aztán felém fordult.
– Ugye, hogy így van? – kérdezte, miközben kacsintott egyet.
Fogalmam se volt róla, hogy miről beszéltek, de bólintottam.
– Persze, hogy így.
A fehér köpenyes laboros nő megkérdezte a nevemet, és arra kért, hogy nyújtsam ki a karomat. Gumikesztyűs ujjával vénát keresett, amit hamar meg is talált. Nem volt szívbajos a csaj. A kézfejemet egyenest a combtövébe szorította, szinte az ágyékához. Mindig irtóztam a vérvételtől. Általában oda se mertem nézni, miközben a szorzótáblát mondtam magamban, hogy rosszul ne legyek. Ezúttal viszont valami teljesen más járt az eszemben.
– Kiengedheti az öklét!
Kinyújtottam a középső ujjamat, és diszkréten birizgálni kezdtem a szöszinek az ágyékát, úgy a csiklója táján. Előbb csak félszegen, aztán egyre bátrabban.
„Úristen, mit csinálok már megint!” – hasított belém a felismerés. – „Mi lesz, ha kiabálni kezd, hogy mit képzelek magamról, vagy pofon vág? Úgy leégnék itt mindenki előtt, mint a Reichstag.”
Jobbra fordítottam a fejem, és észrevettem Ágnest, akitől szintén vért vettek. Mivel nem voltunk teljes takarásban, ő is látott engem, na meg azt is, hogy mit művelek. A szeme tágra nyílt, és hevesen lélegzett. Szégyenlősen félre néztem, miközben a laboros nő talán a negyedik ampulla vért vette le tőlem.
– Végeztünk, drága – közölte aztán.
– Egy élmény volt – feleltem, és rászorítottam a tűszúrás helyére a vattapamacsot.
Észre se vettem, amikor vért vett. Ilyen nővér kellene mindenhová.
Szinte egyszerre hagytuk el a labort Boldizsár Ágival, aki kicsit mögöttem volt. Kimentünk a tágas váróterem drótozott üvegű ajtaján, és szótlanul indultunk tovább egy hosszú folyosón, aminek a végén egy fekete hajú, vékony férfi állt egy rendőr társaságában. A kifelé haladó embereket figyelték.
„Az a pasas talán látott a kis labornál?” – rémültem meg egyből.
Tudtam, hogy a rendőrök valószínűleg csak a dolgukat teszik. Kevés rá az esély, hogy megtalálják a verekedőt egy másik labornál, de azért mégis körbevezetnek egy szemtanút, mert biztos ami biztos.
A szürke maszkos fickó egyenesen rám nézett, miközben felvonta a szemöldökét. Ekkor derengett fel, hogy tényleg ott volt, amikor lecsaptam azt a házaspárt. Őt löktem neki egy másik férfinak.
„Kész, vége, lebuktam.”
Mindazonáltal közömbösen elfordítottam a tekintetem és a közvetlenül mögöttem lépkedő Ágneshez fordultam.
– Nem is tartott sokáig a vérvétel. Pedig jó sokan voltak.
– Na persze, egy röpke óra volt csupán az egész procedúra – méltatlankodott a nő.
– Inkább másfél – válaszoltam mosolyogva, miközben már egymás mellett haladtunk.
Olyan közel mentem el a rendőr mellett, hogy szinte súroltam a karommal.
– Hasonló az alkata, de az fekete kabátot viselt – hallottam a hátam mögül a vékony pasas hangját. – És egyedül volt.
– Az a rendőr vajon mit keres itt? – kérdezte Ági.
– Talán ő is vérvételre jött. Vagy azt az ipsét keresik, aki verekedett.
– Ennyi idő elteltével? – döbbent meg a nő. – Na, ennyit a magyar rendőrségről.
– Ne legyen velük szigorú! Sok a munkájuk, kevés a fizetés, és a többi.
– Nem akarok szigorú lenni senkivel. De miért nem tegeződünk?
– Elnézést, rossz szokásom a modorosság.
Ágnes ekkor kacér pillantást vetett rám.
– Pedig a laboros csajnál nem voltál modoros.
„Jézusom, ez ki akar kezdeni velem?” – lepődtem meg. – „Nehezen hihető, de mi van, ha mégis?”
Sosem voltam egy Casanova, de most rövid időn belül két nőnél is lehetőséget láttam. Csak most vettem észre, hogy milyen szépek Ágnes szemei. Sajnáltam, hogy maszkot visel. Vajon milyen lehet az arca?
– Hogy érted, hogy nem voltam modoros?
– Láttam, hogy mit csináltál.
– Mit csináltam? – kérdeztem a legnagyobb ártatlanság hangján.
– Hagyjuk inkább! – mosolyodott el. – Semmi különöset.
Vállat vontam, aztán méltatlankodva sóhajtottam egy nagyot, miközben az órámra pillantottam.
– Nem tudod, hogy mikor indul a nyolcas busz? – kérdeztem tőle egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Kocsival érkeztem ugyan, de megpróbáltam ráakaszkodni.
– Fogalmam sincs, én autóval jöttem – felelte sajnálkozva.
– A fenébe, most várhatok megint vagy egy órát. Talán jobban járnék, ha sétálnék egy nagyot. Utálom a buszokat.
– Messze laksz?
– A város másik végén.
Igyekeztem kellő mértékű csalódottságot belevinni a hangomba.
– Ha akarod, elviszlek – ajánlotta fel, mint ahogy vártam. – De el kell mennem még a temetőbe is. Persze előbb hazavihetlek.
– Ó, miattam ne utazgass összevissza! Ha elvinnél a temetőig, máris előrébb lennék.
– Értem, akkor ezt megbeszéltük.
Elégedetten mosolyodtam el, miközben lassan kisétáltunk az épületből, és a főkapu felé vettük az irányt, ahol egy marcona biztonsági őr unatkozott. Ahogy sejtettem, ügyet se vetett ránk, mégis megkönnyebbültem egy kicsit, ahogy kimentünk végre. Ági egy közelben parkoló, szürke színű BMW-hez vezetett. Meglepett, hogy milyen drága kocsija van. Az én rozzant Škodám egy kicsivel odébb, a másik oldalon parkolt. Persze ezt neki nem kellett megtudnia, mert azt hitte, hogy busszal jöttem.
– Te aztán ügyes vagy – dicsértem meg ámuldozva. – Megtaláltad az egyetlen ingyenes parkolót a környéken. – Hogy csináltad?
– Varázslattal.
– Boszorkány vagy talán?
– Még az is lehet.
Kinyitotta a BMW ajtaját, levette a fehér műbőr kabátját, és bedobta a hátsó ülésére. Világoskék pólója szépen kiadta a formás vonalait. A kocsiba ülve legyezni kezdte magát.
– Nem zavar, ha leveszem a maszkomat? – kérdezte. – Én nem félek a vírusoktól.
– Leveszed a maszkodat? – lelkesültem fel. – Ez felér egy sztriptízzel.
Felnevetett, és lehúzta a zöld színű vászondarabot az arcáról. Keskeny áll, széles arccsont, és kicsit előre álló fogak látványa tárult elém. Nem volt kifejezetten csúnya, de nem is volt a zsánerem. Őszintén szólva nem tetszett.
– Szép vagy – mondtam neki.
„Úristen, mekkorát hazudtam!”
– Bocsánat… – tettem hozzá félszegen. – Ezt nem kellett volna mondanom.
– Semmi baj! – kacagott fel újra. – De most te jössz!
– Mármint én?
– Vedd le a maszkot, ha mered!
Vállat vontam, és lehúztam a fehér FFP2-es maszkot.
– Te sem vagy csúnya.
– Köszönöm.
Volt egy olyan érzésem, hogy ő se teljesen őszinte hozzám.
– Na induljunk! – mondta, aztán indexelt, és besorolva a forgalomba a temető felé vette az irányt.
– Jó sok kocsi van, mint mindig – csóváltam a fejem. – Válság, vírus mit se számít.
– Mondasz valamit.
– Egy kicsit leengedhetem az ablakot?
– Persze.
Egész jól vezetett, bár néhány forgalmi helyzetben azért bénázott egy kicsit. Nem mintha én sose tettem volna. Menet közben arról beszélt, hogy olyan fél éve halt meg az apja, és nagyon drága volt a temetése, főleg a fedett sír miatt. Persze olcsóbban is meg tudta volna úszni, de szerinte az apja megérdemelte a legjobbat. Ezt a témát rendesen kivesézte, és irritálni kezdett a dicsekvése, de nem akartam, hogy észrevegye rajtam. Az arca nem volt valami szép, de igen csinos volt, ráadásul jóindulatú. Csak ne dumált volna annyi hülyeséget. Mindazonáltal hamar elértünk a temetőhöz.
– Megjöttünk, itt elbúcsúzunk! – nézett rám.
– Jó, hogy idehoztál. Már rég néztem meg a… családi kriptánkat.
– Micsoda? – kérdezte döbbenten. – A családodnak kriptája van?
A hitetlenkedés szinte sütött a szavaiból. Persze igaza volt. Nem volt kriptánk, mert sosem voltunk gazdagok, ám a feleségemnek volt egy régi barátnője, aki meglehetősen jómódú családból származott. Nekik volt kriptájuk, és azt is tudtam, merre. Sőt, még azzal is tisztában voltam, hogy a kulcsot egy díszkő alá rejtették. Annyira idegesített, hogy Ágnes csak ömlengett a pénzről, meg az apja drága sírhelyéről, hogy egyszerűen kamuztam egy nagyot. Menjen ő a francba! Ha ilyen nagyra van a drága sírkövével, akkor nekem egyenesen kriptám van. Mit kriptám… egy egész piramisom. Utáltam hazudozni, és nem is igen tudtam, de mindenki volt egyszer kezdő. Megpróbáltam határozottnak mutatkozni.
– Persze, hogy van kriptánk – közöltem értetlenkedve, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. – Miért olyan hihetetlen?
– Nem hihetetlen, csak… ezt nem mondtad eddig.
– Mert nem ide készültem, de ha már itt vagyok…
– Akkor bejössz velem a temetőbe – fejezte be a mondatot, és mintha kicsit szórakozott volna rajtam.
– Igen.
Kiszálltunk az autóból. A csomagtartóból egy kis kézi seprűt, valamint néhány művirágot vett elő.
– Segítesz?
– Persze.
Elvettem tőle az egyik cserepes művirágot.
– Indulhatunk! – vezényelt, akár egy karmester.
Besétáltunk a dísztéglákkal kirakott főkapun. Kellemes, langyos szél fújt az arcomba, az orromat pedig megcsapta a buja növényillat. Egy madár trillázott valahol.
– Az apám sírja itt van, nem messze!
– Rendben, akkor oda megyünk.
– Aztán megnézzük a kriptát is – somolygott hamiskásan.
– Persze.
Kezdtem kellemetlenül érezni magam.
– Ez a rengeteg holtest biztosan elszennyezi a talajvizet – közöltem, amivel megpróbáltam elterelni a szót.
„Krisztusom, mekkora baromságokat beszélek!”
– Úgy értem… a föld alatt rothadnak több ezren, és izé… ez káros lehet a talajvízre. Ráadásul rengeteg hasznos területet elfoglal ez a temető. Jobb lenne inkább hamvasztani a tetemeket. Higiénikusabb lenne.
– Az már igaz! – nevetett fel a nő. – És nem foglalnának annyi helyet a halottak. Sok jó ember kis helyen is elfér.
Újra felnevetett, aztán észbe kapott.
– Elnézést, nem illik a temetőben kacarászni.
– Miért nem? – kérdeztem. – Mert valaki ezt kitalálta? Vannak népek, akik mulatni szoktak, amikor meghal valaki, nem pedig gyászolni. Ahány ház, annyi szokás. Nekem pedig mindegy, hogy velem nevetnek vagy rajtam.
– Ne vedd a szívedre! – mosolyodott el.
Egy fekete márványlapokkal fedett sírhoz mentünk. Tényleg drága lehetett, mert jól nézett ki. Segítettem Áginak megtakarítani a helyet, sőt, még ahhoz is volt türelmem, hogy meghallgassak néhány kedves kis történetet az édesapjáról. Láthatóan elérzékenyült egy kicsit. Aztán mikor kigyászolta magát, elindultunk megkeresni a kriptát. Még nekem is gondolkodnom kellett azon, hogy hol van, de megtaláltam végül.
– Meg is érkeztünk – mutattam büszkén a kisebb háznak beillő kriptacsodára.
„Ebben szinte lakni lehetne” – gondoltam, miközben elégedetten néztem a nő elképedt ábrázatát.
– Itt van a kulcs – fordítottam fel egy földön lévő díszkövet, de nem volt ott semmi.
– Lehet, hogy ellopták – közöltem pironkodva. –Vagy itt van, a másik oldalt?
A másik díszkő alatt valóban ott volt a kulcs, ami megkönnyebbüléssel töltött el.
– Rég jártam már itt, de fáradj be!
Kinyitottam az ajtót, és beléptünk a helyiségbe. Odabent három elegáns, fedett koporsó várt.
– Ezek belülről fémmel vannak borítva – közöltem tudálékosan – Látod, itt még mindig van hely. Nem kis területről van szó. Persze nem volt olcsó, de hát…
Ági nem figyelt a szavaimra, mert egy márványlapra gravírozott feliratot olvasott.
– Téged Barkóczynak hívnak? – kérdezte érdeklődve. – Nekem mintha nem így mutatkoztál volna be.
– Anyai ágon… a Barkóczy családhoz tartozom.
Széles vigyorral csóválta meg a fejét.
– Szerintem ez egy másik család kriptája lehet – nevetett fel váratlanul.
Nem is volt olyan hülye. Csalódottan hajtottam le a fejem.
– A fenébe.
– Gondolod, hogy érdekel? – lépett közelebb hozzám. – Nem bánom, hogy idecsaltál.
És akkor ráéreztem, hogy célba értem. Adtam neki egy puszit, mire a számba dugta a nyelvét, szinte letolva a torkomon. Nem számítottam ekkora hevességre, de ez a váratlan helyzet roppantul felizgatott, és lávaként tört fel belőlem a vágy. Visszacsókoltam, és a fenekét kezdtem fogdosni. Kéjesen nyögött fel.
– Húzzuk már le ezt a szoknyát! – lihegte türelmetlenül.
Úgy tűnt, hogy már nagyon vágyott valakire. Elé térdeltem és lehúztam a szoknyáját. Alig lépett ki belőle, én már a bugyiját szedtem lefelé. Ennyi volt az előjáték. Ilyen nő kellett nekem! Megsimogatta a fejem, és közel húzta az ágyékához, ami egy vékony, függőleges csík kivételével teljesen le volt borotválva. Tudtam, hogy mit akar, és néhány puszi után nyalni kezdtem a csiklóját, mire ütemesen mozgatni kezdte a csípőjét. Arra gondoltam, hogy talán nem venné rossz néven, ha megujjaznám közben, de nem hagyott rá időt, mert erősen fogva a fejemet, határozott lökésekkel az ágyékát a kinyújtott nyelvemhez dörzsölve szabályosan megbaszta a számat. Alig kaptam levegőt, miközben a fenekét markolásztam, és éreztem, hogy keményen mered a péniszem. Ági egyre hevesebben dolgozott a számon, de már én se bírtam magammal. A csípőjénél fogva megfordítottam, mire kerek, feszes fenék tárult elém, ami nagyon tetszett, pedig ő se lehetett már túlságosan fiatal. Talán tornázott, vagy sportolt valamit.
– Neked aztán jó segged van! – tört ki belőlem az önkéntelen dicséret.
Megpusziltam, majd belenyaltam.
– De jó! – nyögött fel, és előre hajolt.
Még mélyebbre nyaltam, aztán játékos nyelvem újra a punciját találta meg.
– Ez az, csináld!
Már teljesen lucskos volt. Éreztem az illatát, az ízét. Akár egy tüzelő szuka. Nem bírtam tovább. Felálltam, és elővettem a farkamat. Hátulról hatoltam belé. Tényleg nagyon nedves volt, mert könnyen csúsztam bele. Gumi óvszer persze nem volt nálam, de akkor ez még csak az eszembe se jutott. Belemarkoltam a hajába, és hátrahúztam a fejét. A csípőm közben ütemesen mozgott, egyre hevesebben, és a végén már szinte agresszívan. Néhány perc és erőteljes lökés után a teste görcsbe rándult, miközben rekedt, tompa kiáltás hagyta el az ajkát. Már nekem se kellett sok a célig, de valamit még ki szerettem volna próbálni. Kihúztam a farkam a puncijából, mire szembe fordult velem. Meredező mellbimbói majd átdöfték a pólóját.
– Neked még nem volt jó? – kérdezte.
– Szerinted? – kérdeztem vissza, és a fejét megfogva letérdeltettem magam elé.
Mondanom se kellett neki, bekapta a farkam. Ügyesen szopott, mint aki gyakorlott az ilyesmiben. Megfogtam a fejét, és ráhúzgáltam a péniszemre, ami lehatolt a torkán. Ilyen durva még sosem voltam nővel. Nem érdekelt, ha megfullad sem.
– Glu, glu, glu!
Kis idő múlva már el is sültem. A sperma egyenest a gyomrába spriccelhetett. Kéjesen nyögtem fel. Ekkorát már rég élveztem. Szinte remegett a térdem, és hevesen lihegtem.
– Egy istennő vagy!
Ágnes talpra állt és a száját törölgette, miközben kipirultan nézett rám. Felvettem a földről a bugyiját és odaadtam neki.
– Tessék, ez itt ne maradjon.
Fancsali mosoly jelent meg az arcán.
– Még csak az kéne, hogy megtalálják.
Felhúzta a bugyit, és a szoknyácskát is. Észrevettem a kézi seprűjét, ami az egyik koporsóra volt téve.
– Azt se hagyd itt!
– Igaz.
Közben én is rendbe hoztam a ruházatomat, és néhány nagyobb levegővétel után óvatosan lestem ki az ajtón.
– Szerintem mehetünk.
Úgy véltem, hogy ez volt eddig a legextrémebb hely, ahol nővel voltam. Még fiatal koromban egy estébe nyúló buli után bemásztam egy csajjal a stadionba, mert nem mehettünk a szüleinkhez. Az is érdekes helyszín volt, de fiatalság bolondság, ahogy mondani szokták. Én viszont már egy vén marha voltam. Hallottam már a férfiklimaxról. Talán én is abban szenvedtem, amire a feleségem hűtlensége csak rátett egy lapáttal. Mostanra eljutottam odáig, hogy leszartam a kegyeletet, a kereszténységet, a házastársi hűséget, meg úgy általában mindent. Rájöttem, hogy ideje önmagamért élnem végre. Amikor kijöttünk a kriptából, egy öregasszonyt vettem észre, aki minket figyelt. Nem hiszem, hogy hallotta volna üzekedésünk zaját, mert viszonylag távol volt tőlünk, de mégis furán nézett ránk. Talán ismerte a kripta tulajdonosait, és nem tudta, hogy kik lehetünk.
– Feltámadtunk, mamika! – kiáltottam felé. – Feltámadtunk!
Ági kuncogni kezdett mellettem, és a fejét a vállamra hajtotta. Aztán megfogta a kezem, ahogy kifele sétáltunk a toronymagas tölgyek között. Olyanok voltunk, mint valami szerelmespár. Ahogy megkaptam, amit akartam, már kezdtem kissé kellemetlenül érezni magam. Mindig gyengéd voltam a nőkkel, de az iménti aktus elég durvára sikeredett. Azt hittem, hogy Ágnes megsértődik rajta, de úgy tűnt, hogy még tetszett is neki. Talán mazochista lehetett.
– És találkozunk még? – kérdezte, mintha erről társalogtunk volna az előbb.
– Találkozni szeretnél?
– Miért, te nem?
– Ki nem hagynám.
Közben az jutott az eszembe, hogy a rövid és szenvedélyes együttlétünk során megfertőződhettem koronavírussal, szifilisszel, vagy akár AIDS-el is. Vén marha létemre ugyanolyan ostoba voltam, akár egy kamaszfiú. Talán túl sokáig voltam hűséges a feleségemhez, és hiányzott a kaland. Jó ég, miért a legjobb dolgok a legveszélyesebbek? Kéz a kézben sétáltunk vissza a kocsihoz.
– Megadod a telefonszámodat? – kérdezte a nő, amint beültünk a BMW-be.
– Persze – feleltem, és lediktáltam neki.
Beírta a telefonjába, és rögtön fel is hívott, mert a mobilom csörögni kezdett.
– Miért vagy ilyen bizalmatlan?
– Nem vagyok az, de így már te is tudod az én számomat. Ott van a híváslistádban.
– Értem.
– Hova vigyelek?
– A főtérhez.
– Rendben.
Gázt adott és kikanyarodott az útra. Hamar átvitt a belváros szívébe, ahol egy alkalmas helyen kiszálltam a kocsiból, és elköszöntem tőle. Mosolyogva figyeltem, ahogy elhajtott. A napfény élénken ragyogott, én pedig olyan szabadnak éreztem magam, mint legutoljára gyerekkoromban a csavargásaim idején. Vissza kellett jutnom a kocsimhoz, amit nem bántam, mert szerettem sétálni. Vidáman róttam az utcákat és a tereket. A járókelőket és a kirakatokat figyeltem. A város nyüzsgött, én pedig elégedett voltam. Ez a napom eseménydúsan telt. Megvertem két öreget a kórházban, és megdugtam egy nőt a kriptában. Már csak némi alkohol hiányzott.
