Az ócskás – 21. rész – Második ugrás

Horror / Novellák (521 katt) Erdős Sándor
  2023.03.27.

Kyassanur, az ócskás ismét érezte a lüktetést, ami körbevette, érezte a sötét energiák áramlását maga körül. Ez a már többször megtapasztalt, ám meg nem szokható esemény meghatározhatatlan időpontokban következett be mikor is hirtelen egy más helyen és más időben találta magát. Legtöbbször a változás csak ennyi volt, becses tárgyait, ami a küldetése részét képezte az ugrás után azonnal megtalálta valahol a közelben, csak egyszer fordult elő hosszú élete során, hogy az ugrás után egy tárgyat sem talált meg. Veszélyes és nehéz kalandok között sikerült újra begyűjtenie a portékáit, remélni tudta csak, hogy ez többé nem fog előfordulni. Izgatottan várta az eseményt, hiszen nem tudta hol, és mely időben fog felbukkanni.

Egy kis falu fényeit látta a közelben amikor az erdőszéli bokrokból szedegette össze portékáit egy fakordéba, ebből is tudva, hogy már nem a modern nagyvárosban van, hanem ismét visszaugrott az időben, és valószínűleg térben is máshol van, ahogy az előző ugrások során is. Tulajdonképpen nem is érdekelte, hol és mikor van, számára csak az volt a fontos, hogy gonosz erőkkel átszőtt áruját minél több emberhez eljuttassa, csak remélve, hogy minél előbb visszanyerik azok az erejüket az ugrás után. Amint végzett, azonnal el is indult a falu fényei felé, eltelve a gonosz sötét erejével.

Ron, a fogadós éppen egy koszos ronggyal törölte kétes tisztaságúra a fabögrét, amit a kezében tartott, mikor az ivó ajtaja kicsapódott, és egy hórihorgas, kétes kinézetű alak lépett be rajta, és a pulthoz sétált.

– Már zárva vagyunk, kívül tágasabb – morgott a jövevényre.
– Csak egy pohár italt szeretnék kérni – mondta Kyassanur.
– Azt mondtam, takarodj! – üvöltött Ron a jövevényre, és a százhúsz kilójával a pult mögül kivonulva fenyegetően közelített hozzá.

Nem is kellett kétszer mondania, a jövevény sunyi szemekkel, ám nagyon gyorsan ki is ment az ajtón, és mintegy véletlenül, egy aranyláncot ejtett a padlóra a zsebéből, amit Ron azonnal észre is vett, és felemelt a földről. Megvizsgálta a pislákoló olajlámpa fényében az ékszert, és esze ágában sem volt visszaadnia a volt gazdájának; azonnal a nyakába is akasztotta. „A fráter, ha esetleg visszajön érte, majd olyan leckét kap, hogy még attól is elmegy a kedve, hogy a környékre jöjjön” – gondolta. Visszaindult a pult mögé, mikor erős szorítást érzett a nyakán, amit a lánc fejtett ki rá. Fuldokolva próbálta letépni nyakából a láncot, ám az egyre jobban szorította ki a szuszt Ronból. Kétségbeesetten tépte, marcangolta hol a láncot, hol a nyakát, siker nélkül, és egy fél perc múlva a padlón guruló lemetszett fejéből kiguvadó opálos szemei nézték a hatalmas testet, ahogy összecsuklik.

Kiassanur mosolyogva tolta a nyikorgó kordét a már alvó falun keresztül, aminek lakói nem is sejtették, miféle veszedelem szabadult a környékre az ócskás személyében. A távolban egy várkastély sziluettje búcsúzott a lenyugvó nap fényétől.

Előző oldal Erdős Sándor