Balsorsainkra
Kihűlt reményeinkre hull a pernye,
a tűz felette mindenünk mohón,
az Istenünk se félt, akárha verne,
vihart terít a szürke dombokon.
Mögötte jött az áradás, dübörgve
ragadta mélybe falvaink, nyomát
csupán a fagy csikarta tél kereste,
hogy újra dermeteg karolja át.
De mindezekre, balga mód királyunk
adót kivetve hirtelenkedett,
hiába, mert a szolganépe ráunt,
emelve rá a nincstelen kezet.
A tűz után, az ár mögött a kény is
szerette volna törni lelkeink,
de lám recsegve ráomolt e fétis,
talán Urunknak ujja rendet int.
