A fényről
Világokon hatolva ér a fény a Földre,
leképeződve ontja múlt korok sorát,
az éjszakában élem át megilletődve,
amit szememre csillagok sodornak át.
A téridő kies begörbülése ringat,
terelget át a végtelen korongokon,
megannyi titkait szövődve álmaimnak
teríti rám körüllebegve, bájolón.
Megismerésre csábulok miatta egyre,
keresve azt, miért vagyok, vajon mi szél
sodorta lelkem ím e vágy itatta földre,
ölébe vesz talán e fény, s megint mesél.
A balladája ősidőkön újra áttör,
derítve, hogy mi nem csupán anyag vagyunk,
kimondja végzetünk a küszködéseinkről,
minő becs az, ha egy kicsit belé halunk.
