Tarolás
Védtelenül, vacogón citerázik a léted a ködben,
csalfa homály fedi már a jövőddel aligha törődve
múltad előled, a tétovaság vesz erőt keserűen
lelkeden és kitaszít a világ meredek peremére.
Nincsen erőd igazad bizonyítani már a vadaknak,
nézed amint falatoznak, utána a véredet isszák,
víg torukon sokasodnak orozva az égen a varjak,
testedet ellepik és gyönyörű szemeid kikaparják.
Sír a világ, beleroppan e csorda falánk vigyorába,
nincs se erő, se szabály, mi a balgatag útjukat állná,
elveszik azt, ami épp kezeikbe kerül valahára,
s válik a földed alant a nyomukba kiégve szikárrá
Hajnalodón csak a pernye szitál szomorúan a tájra,
nem marad arra sem érdemi jel, hogy e föld a tiéd volt,
indul a horda tovább, a reményt betaposva a sárba,
nem marad ott ezután a kövön csak a gyász meg a vérfolt.
