Esély
A nap látszólag meg sem moccant az égen, felhőket hetek óta nem láttam, a sivatag csendes homokdűnéi közt azt képzelhettem, én vagyok az utolsó élő ember a bolygón. Abbahagytam a templomrom töredezett köveinek söprögetését, és behúzódtam a ponyva árnyékába. Levettem szalmakalapomat, megtörölgettem homlokom, ittam pár korty vizet, és rájöttem, hogy voltaképpen egészen jó melót szereztem végre. Ettől függetlenül mégis kiégettnek és lelkileg megfáradtnak éreztem magam, most kifejezetten jót tettek az embert próbáló körülmények, és a munka jellege is; kicsit kizökkentettek depressziómból.
Felvettem ásómat, és legyalogoltam a lejtőn azokhoz a kövekhez, ahol a templom bejáratát sejtettük. Nyugodt tempóban ásni kezdtem, közben semmire sem gondolva csak élveztem, ahogy haladok előre, és egyre nagyobb felületen felszabadul a bejárat. Sejtettem, hogy estére izomlázam lesz, ám nem bántam. Most hasznosnak éreztem magam, más nem számított.
Amikor a gödröcske megjelent, időm nem volt felfogni, és máris egy méretes homokörvényben csúsztam seggen egy mélyedés felé. Homlokom beütöttem egy kőbe lefelé menet, aztán minden elsötétült, és hosszan csúsztam lefelé homok fedte köveken, míg végül megálltam a végén. Nem vesztettem el az eszméletemet, pár pillanatig mégsem mozdultam, míg minden elnyugodott körülöttem. Felnézve halvány derengést láttam, a rést, ahol átcsúsztam a kő alatt, és rezignáltan konstatáltam, hogy megtaláltam a bejáratot.
Felültem, megvizsgáltam magam, hogy nem szereztem-e komolyabb sérülést, aztán felálltam, hogy leporolhassam ruhámat. Mobiltelefonom zseblámpa funkcióját használva megnéztem a helyet, ahol leestem, és megállapíthattam, hogy esélyem nincs ugyanott visszakerülni a felszínre, ezután a környezetemet néztem meg alaposabban. Legalább két emelet mélyen lehettem, a fentihez képest szinte hidegnek érződött a levegő, amelyet nem éreztem állottnak egyáltalán. Valamiféle nagyobb kamrának a padlóján álltam, amelyet bokáig érő homok fedett, szerteszét a mennyezetről lezuhant kövekkel.
A kutatótársaság egy helikopterrel visszament a városba készletekért, én maradtam egyedül a telephelyen. Eszembe nem jutott, hogy bármi komoly veszély fenyegethet itt azon kívül, hogy megöl az unalom. Kezdtem sejteni, hogy vár rám némi problémamegoldás, így sóhajtva térképeztem fel a helyet. A kamra falából két ajtó nyílt egymással érintkező falakon, elindultam az egyiken. Rövid folyosó vezetett ki onnan, melynek a vége beomlott, így visszamentem a kamrába, hogy a másikkal is próbálkozzak. Arról a folyosóról több járat is nyílt, mind beomlott, így csak egyfelé tudtam menni. A végén boltíves kapun át egy újabb, jóval nagyobb kamrába jutottam, aminek nem volt több kijárata. Arab káromkodásokon kezdtem töprengeni, aztán eszméltem, hogy a köveken kívül itt mást is rejt a helyiség. Régi fémkardok, drágaköveknek tűnő holmik, díszes edények kusza halmaza borította a padlót, ámulva néztem körül. A kutatás vezetője, Dr. Phillip Strongarm nagyon fog örülni.
Feltéve, hogy valahogy tudomására tudom juttatni, mit találtam. A falakat teli vésték feliratokkal, de egy mukkot sem értettem belőle. Elvégre én nem voltam kutató, se tudós, csak egy egyszerű bérmunkás, aki elvégezte a mocskos melót.
A telefonom kijelzőjén ellenőriztem az akkumulátor töltöttséget, megnyugodva láttam a 72%-ot, majd a térerő ikonra tévedt tekintetem. Meglepetésemre a biztató két vonalkát láttam, így ezzel sem lesz problémám. Már épp ki akartam keresni a professzor számát, amikor észrevettem egy érdekes holmit az egyik térdmagasságú kőhalmaz tetején. Egy olajmécses volt, talán bronzból vagy rézből, díszes berakásokkal az oldalán. Felvettem, és önkéntelenül is letöröltem alkarommal róla a port.
Pont olyan jelenet jött ezután, mint amiket már unalomig ismertem rajzfilmekből, dörgő hang hallatszott, éles villanás, ami furcsamód mégsem vakított el, aztán élénk kék füst ömlött ki a mécses nyílásain. Meglepetésemben leejtettem a holmit, ami zörögve odébb gurult, és figyeltem, amint a kékes köd egy emberi alakká áll össze. Legalább három méter magasból nézett le rám, karjait összefonva mellkasán, tekintetében jéghidegen villogó szürke szemek figyeltek, macska mód csíkká összehúzódó pupillákkal. Amint dörgő basszusán megszólalt, vérem kihűlt.
– ASKH’MBAR MIROU LAKH DA’AR EMVORUM AKHUTHAAR!
Kérdően nézett rám, ezerrel gondolkoztam, hogy hogyan is kell arabul üdvözölni valakit, aztán kinyögtem:
– Ana jamal!
Szemei tágra nyíltak, aztán ordítva felröhögött. Ezt jó jelnek vettem és hozzátettem:
– Easir aljazur min fadlik!
Lehajolt, megérintette homlokomat és a röhögést próbálván visszafojtani, általam is érthető nyelven szólalt meg.
– Hehe… Jól van, ahogy érzed… Bár nem nézel ki tevének… hehe… És kösz, nem kérek répalevet.
Lassan lenyugodott, és barátságosan méregetett.
– Na essünk túl a formaságokon. Mivel kiszabadítottál ezeréves fogságomból, jár a három kívánság, de csak mert megnevettettél. Mondhatnám, ezer éve nem röhögtem egy jót.
– Te egy dzsinn vagy? – kérdeztem nyugodtan. Ekkorra már megfejtettem, hogy valószínűleg sokkal jobban bevertem a fejem lefelé jövet, mint amennyit a jelenleg érzett sajgás indokolt, és most valamiféle hallucinációt látok. Az meg csak nem árthat, nem igaz?
– Ja, dzsinn – felelte. – Bár csak a második legerősebb. Egy Ifrít, ha úgy tetszik. Nem akarlak sürgetni, de baromira szeretnék szörnyű véres bosszút állni azokon, akik bezártak ebbe a rohadt konzervdobozba, szóval halljam az első kívánságot.
– Megbocsáss…
– Igen?
– Azok már nem élnek valószínűleg.
– Akkor a fiaikon állok bosszút.
– Már ne vedd okvetetlenkedésnek, de azok se élnek.
– Akkor a fiaik unokáinak gyerekeinek ükgyerekein állok bosszút, mondd már a kívánságaidat!
Megcsíptem karomat, ami fájt, bár ezt még nem éreztem elég bizonyítéknak rá, hogy ébren vagyok és mindez a valóság. A dzsinn felsóhajtott.
– Na, még egy hitetlen… nyugodj meg pondró, itt vagy, ébren vagy és mindez megtörténik. Fogadjunk, hogy irdatlan gazdagságot akarsz, meg örök életet, hozzá ezer szűz lányt és legyőzhetetlenséget a királyságodban. Na, eltaláltam?
Bátortalanul szólaltam meg.
– Nem igazán…
– Akkor varázserőt.
– Azt se. Még a végén benyomnak valami olajlámpába miatta… már ne vedd sértésnek!
– Nem vettem – szűrte fogai közt, ami nem nyugtatott meg.
– Szóval bármit kívánhatok?
– Bármit, csak ne legyél pofátlan.
Széttártam karjaimat.
– Muszáj felhasználnom ezeket a kívánságokat ó hatalmas dzsinn?
– Ne nyalizz, rühellem az ilyesmit. Amúgy nem, felőlem ki is száradhatsz itt a föld alatt. De elég ostoba lennél, ha nem használnád fel. Ahogy elnézlek, nem sok jót tartogatott az élet neked eddig.
– Őszintén szólva nem versenyezhetek veled ebben valószínűleg. Ezer év egy lámpában…
– Igazából kicsit több, de a franc számolja már. Viszont megleptél halandó, már-már majdnem érdekesnek talállak.
– Csakugyan?...
– Még nem találkoztam olyannal, aki ne akart volna hatalmat, meg vagyont, meg vagyonból adódó hatalmat és a hatalomból adódó vagyont.
– Hát ez az! – fortyantam fel. – Pont ilyen fos társadalomban élek a nagy kapitalista konzumizmusban! Számomra ennek semmi értéke.
– Akkor baromi boldogtalan lehetsz.
– Te vagy az első igazán egyedi dolog az életemben, azt hiszem.
– Ó, ilyen kedveset sem mondtak még nekem… Rendben, lásd milyen jó szívem van, kapsz pár percet átgondolni, mit is akarsz.
– Köszönöm.
Leültem a földre a homokba, és az államba támasztottam tenyeremet. Közben a dzsinn tűhegyes karmait vizsgálgatta, körülnézett magán, nyújtóztatta hatalmas denevérszárnyait, szemmel láthatóan felvillanyozta a szabadság ténye.
Mi a szart kívánjak?
Örök élet? Ebből az életből? Még ha sok pénzem lenne is, meg legyőzhetetlen lennék – a bolygó haldoklik, mihez kezdjek a temérdek vagyonommal majd, amikor elértéktelenedik a pénz? Varázserő? Miféle varázserő lehet képes megváltoztatni az emberi rövidtávú gondolkozást? Miféle hatalom kellene ahhoz, hogy egy alapvetően önpusztító mentalitást megváltoztasson? És egyáltalán az én felelősségem ez? Hiszen ki vagyok én? Egy negyvenöt éves, sikertelen, lélekben kimerült, megfáradt ember. Miért pont nekem kellett megtalálnom ezt a lényt...?
Felemeltem mutató ujjamat.
– Hopp, megvan!
– Hallgatlak.
– Szeretném, ha itt lenne az az ember, aki a lehető legbölcsebben használná fel ezeket a kívánságokat.
A dzsinn a fejét ingatta.
– Én nem ismerek ilyet. Te igen?
– Hát… Buddha?
– Ő már rájött az igazságra, tanította is. Marha sokra ment vele, ahogy elnézem.
– No de…
– Figyelj halandó, a kívánságokat nem ruházhatod át. Ezt neked kell megoldanod. Légy férfi az istenek áldjanak meg, és mondd, amit akarsz!
Csendben néztem fel rá egy ideig, ő pedig vissza rám, és halványan megérintett a helyzet abszurditása. Ez itt valami ősi démon, ráadásul a rossz indulatú fajtából. Nincs időm filozofálgatni azon, hogy miért pont én találtam rá, és hogy mit jelent mindez. Nem vagyok felelős egy személyben az emberiségért, igaz? Ezt itt most nekem kell megoldanom, ahogy mindenki másnak is magának kell megoldania a problémáit.
Felálltam, és felé nyújtottam karjaimat.
– Azt kívánom dzsinn, hogy abban a létezésben élhessek, amiről gyakran álmodoztam. Abban az idealizált világban, ahol nem kell ilyen problémákkal szembesülnöm, ahol minden a helyén van, és úgy történik, ahogy hasznos, ahogy lennie kell és nincs szükség istenekre, meg nagy tanítókra ahhoz, hogy az ember a megfelelő ösvényen járjon.
A dzsinn lehajolt hozzám, és egészen közelről nézett a szemembe.
– Folytasd.
– A második kívánságom az, hogy legyen meg az esélye ennek a létezésnek olyanná válnia egyszer, amiről beszéltem az imént. Az emberek ismerjék fel a hibáikat, és legyen meg az erejük, és lehetőségük, hogy kijavítsák ezeket.
– Mi a harmadik?
– Szeretném elölről kezdeni azt az életet, hogy megélhessem az utolsó pillanatig.
A dzsinn kiegyenesedett, és lassan bólintott.
– Rendben halandó, legyen így.
A bérmunkás holttestére két nappal később akadtak rá. Megállapították, hogy súlyos fejsérülése és a kiszáradás végzett vele. Dr. Strongarm eltemettette a sivatag homokjába, nem messze a romoktól, rövid beszédet mondott sírja fölött, aztán a kövek felé intett.
– Rajta emberek, folytassuk a munkát.
Kezében egy összenyomorgatott olajlámpát tartott, amit később az évek során még számtalanszor fog sajnálkozva nézegetni. Úgy nézett ki, mintha egy hatalmas állati mancs roppantotta volna össze. Miféle barbár tehette tönkre ezt a gyönyörű és ősi régészeti leletet ilyen csúf módon?
