Azazel Kft.
Zoli remegő kézzel nyomta meg a kapucsengőt. Ma lesz talán a nagy nap, amikor minden megváltozik. Lehet, hogy most sikerül egy elviselhető állást szereznie. Osztott már szórólapot, kevert betont, húzták csőbe pilótajátékkal, küldték el munkabér nélkül hanglemezboltból, alázták porig fillérekért a Balatonnál, amikor pincérként próbálkozott a felszínen maradni. Erre ma hajnalban megveszi az Expressz újságot, és azonnal talál egy olyan hirdetést, amiből akár még valami jó is kisülhet. Tiszta szerencse.
– Mi van? Azazel káefté, tessékmivan? Faszt szórakozol? – szólalt meg lágyan a kaputelefon.
– Jó napot, én Fekete Zoltán vagyok, az állásinterjúra jöttem hét órára – hadarta Zoli, a torkában dobogó szívvel.
– Gyere be – vakkantotta a hang. – Hülyegyerek – hallatszott még halkan a háttérből.
Kinyílt a kapu, a srác belépett a félhomályos, dohszagú folyosóra. Gazzal benőtt udvarra nyílt kilátása, ahol elszórva mindenféle rögtönzött sátrak és kunyhók szomorkodtak, pont olyanok, mint a hajléktalan hordák táborhelyein. A szemközti barakkból, amit az omladozó bérház mellé tákoltak, ocsmány figura dugta ki a fejét.
– Gyere má' ide, te hülye seggfej! – ordított felé az alak. Kopasz golyófeje nevetségesen izmos felsőtesten billegett, karjai a földet seperték, kurta, vézna lábacskái viszont éppen csak elbírhatták a súlyát. Apró, ostoba malacszeméből a csillagközi feketeség jéghideg üressége sugárzott, ősvilági, eszelős brutalitással keveredve. Egy őrzővédő. Ezek a szörnyetegek pár éve bukkantak fel, egyidőben a vállalkozókkal, masszázsszalonokkal, meg a robbantásos merényletekkel. Zoli nemegyszer volt szemtanúja, mire képes egy ilyen vadállat, ha ráuszítja valakire a gazdája.
– Bocs, szaladok! – hajtott fejet alázatosan, és szaladt.
– Faszombamár. Józsika – mutatott magára tömzsi ujjával az emberszabású.
– Zoli – nyújtott kezet a fiú.
– Ne fogdossá'! Buzi vagy? – ugrott hátra ijedten Józsika. Zoli biztosította róla, hogy nem, és sietve követte a teremtményt a „Főnök Úr Irodájába”, ahogy az fogalmazott.
A barakk egyik termébe mentek; a srác úgy látta, az épületben összesen három helyiség van, az előtérrel együtt. Iskolai padok voltak bezsúfolva az „irodába”, szemben ócska, zöld tábla állt, krétával azt firkálta rá valaki, hogy „Beosztás”, és valóban, alatta nevek, dátumok, címek macskakaparódtak a megvetemedett deszkákra. A tábla mellett állt maga a Főnök Úr, válltöméses, neonzöld zakóban, olajosan csillogó, hátranyalt hajjal. Bal kezében vastag aranyláncot szorongatott, ami egy meztelen, kisírt szemű lány nyakörvére volt erősítve; a pucér teremtés a Főnök Úr lábánál kuporgott a padlón. Ez kicsit szokatlan volt, de nem példa nélküli, több tehetős vállalkozó tartott hasonló kedvencet. A tábla felett a falon jól látszott a Népköztársaság címerének helye, mivel ott kevésbé volt mocskos az egykor fehér festék. Pár éve kicserélték az új, koronás változatra, mint mindenütt az országban. Remélhetőleg. Zolinak feltűnt viszont, hogy erről a címerről letörték a ferde keresztet, és egy csúcsára állított, ötágú csillaggal pótolták. Legalább nem vörössel.
A padoknál tíz-tizenkét fiatal fiú és lány üldögélt már, Józsika mordult egyet, ebből Zoli megértette, hogy neki is helyet kell foglalnia.
– Császtok, én a Zsiga vagyok, sikeres vállalkozó, üzletember. Miért mondom ezt el? Mert kurva jó érzés hallani, azért! Szóval Zsiga, de nektek csak Főnök Úr, a csókosoknak Gazda, vagy Mester. Mink itt szolgáltatást nyújtunk. Címekre megyünk ki, ott dolgozunk, visszük a cuccot, szeretik az alkalmazottaim. Mink itt egy nagy család vagyunk, itt nincs az a tipikus munkahelyi basztatás.
– Elnézést, de mi is lenne a munka pontosan? – kérdezte egy szemüveges, húsz év körüli fiatalember.
– Mi a büdös kurva anyádért ugatsz, amikor én beszélek!? – bömbölte Zsiga céklavörös fejjel, csak úgy fröcskölt a nyála. – Sietsz valahová? Biztos nem a melóba, különben mi a faszt seggelnél itt, igaz? Tudod mit, köcsög? Takarodhatsz innét az anyádba. Józsi, basszad ki!
Az őrzővédő megragadta a pápaszemest a nyakánál fogva, és maga után vonszolta, kifelé a barakkból. Zoli az ablakon kinézve láthatta, ahogy a bunkószerű öklök véres kásává zúzzák a fiatalember fejét odakint, a térdig érő gazban. Józsika négykézlábra ereszkedett, és marcangolni kezdte a szerencsétlent, aki még mindig sikoltott egyet-kettőt.
– Lúzer – nevetett az egyik lány, aki szintén az állásinterjúra érkezett.
– Az, de most megkapta a magáét. Na, te okos kiscsaj vagy – kacsintott rá a Főnök Úr, majd folytatta a mondókáját. – Ott tartottam, hogy mink egy ilyen cég vagyunk, teljesen legális, nem MLM, nem piramisjáték, itten csak tirajtatok múlik, mekkora szeletet kaptok a tortából. Címekre megyünk ki, ott tesszük a dolgunkat, azt kész. A próbafélév alatt majd úgyis látjátok, hogy megy ez. Fél év után már akár teljes fizut is kaphattok, ha a mentorotok is úgy gondolja. Párban dolgoztok, egy új alkalmazott és egy régi motoros, vagyis mentor. Ők már nagypályások, a cég büszkeségei. Na. Szerződést majd írunk az első nap végén, nyugi. Aludni itt az udvaron lehet, a falnál vannak kartonpapírok, rongyok meg nejlonok, abból olyan házikót tákoltok, amilyet akartok. Innen nincs hazamenetel, ez ilyen meló, ha nem tetszik, lehet eltakarodni a faszba. Aki a mentorúságig viszi, a barakkban alhat, és kap ingyen kaját-piát, meg narkót, ha akar. Ki a tököm ne akarna!? Itt mink nem a tökünket vakarjuk – elnézést, hát itt nagyon csinoska hölgyek is vannak, szóval nem a tökünket vagy a pinánkat, hanem toljuk a melót ezerrel! Rögtön lehet is kezdeni!
– Bocsánat, de én azt hittem, ez még csak interjú, nekem még vissza kell mennem a mostani munkahelyemre – pirult el egy szőke, tizenéves lányka.
– Ha van melód, mi a faszér' rabolod az időmet? Miért akarsz onnét elmenni? Büdös a munka? – üvöltötte a lány helyes arcába Zsiga.
– Nem, jaj, bocs, csak ott nagyon kevés a pénz... ha muszáj, akkor mégis tudok már most kezdeni – sírta el magát a szőkeség.
– Mi a tökömet melózol? – enyhült meg a Főnök.
– Felszolgáló vagyok egy vendéglőben, de olyan bunkók a vendégek, és a tulaj is fogdos... alig kapok pénzt – rázkódott a zokogástól a lány.
– Na, semmi baj, itt ilyen nem lesz, nyugi. Józsika, hozzál már egy láncot, meg nyakörvet! – utasította az őrzővédőt, aki éppen végzett az emberevéssel.
– Elnézést kérek, Főnök Úr, de ugye be leszünk jelentve? – érdeklődött egy hosszú hajú, magas fiú.
– Jaj, ez a faszom bejelentés, hogy mi a kurva anyátokért nem tudtok erről már végre leszállni! Láttad kint a ház előtt a Hummert? Tudod, hány olyan van az országban? Hogy a halálba lenne olyanom, ha bejelentéssel baszakodnék? Oké, fiatalok vagytok, nem értitek az összefüggéseket, hadd mondjam el. Ha mindenki bejelentene mindenkit, konkrétan csődbe menne az ország! Egyszerűen nem éri meg akkor céget csinálni, alkalmazottakat tartani! Kábé ötször annyit keresek, mint egy orvos, ezt mégis hogy tehetném meg, ha bejelentgetném az ilyen magadfajta csicskákat, meg adóznék, meg anyámpicsája? Fiacskám, hát csak fölbasztál te is. A buzis, hosszú hajad amúgy sem volt egy jó kezdés. Józsi, ölj!
Józsi odacsörtetett, átharapta a hosszú hajú fiú torkát, a tetemet pedig kiráncigálta a parlagfűbe, a másik mellé. Főnök Úr elégedetten morgott.
– Ha más kérdés nincs, akkor lehet felemelni a seggeteket, és áthúzni a másik terembe, a mentorokhoz. Azok majd mondják a többit – azzal kigombolta a sliccét, és belemarkolt a megláncolt lány hajába. Az újdonsült munkavállalók már nem látták a továbbiakat, de el tudták képzelni. Mindegyikükkel történt már ilyen.
Zoliék betódultak az előtérből nyíló másik helyiségbe, ahol fotelek, kanapék, italos üvegek és pizzás dobozok hevertek szerteszét, használt óvszerek és fecskendők társaságában. Nyolc mentor terpeszkedett a bútorokon, pontosan olyan fiatalok, mint az újonnan érkezettek, viszont róluk sugárzott a magabiztosság. Zolit egy lélegzetelállítóan szép, fekete hajú lány szólította meg.
– Helló, Era vagyok, én leszek a mentorod – mosolygott kedvesen a fiúra. Az teljesen egyértelmű volt, hogy melltartót nem visel, és amikor lehajolt egy sporttáskáért a padlóra, az is kiderült, hogy bugyit sem. Egy apró top volt rajta, ami csak a mellei felső részét takarta, meg egy miniszoknya, ami jobban beillett volna egy különösen széles övnek. Formás, bronzbarnára sült lábára fehér sportcipőt húzott, csupasz karján gót betűs tetoválás: „Azazel Kft.” Zoli alig akarta elhinni, hogy ez mind vele történik. Egy órája még se munkája, se lakhelye nem volt, most meg meló, nejlonsátor a gazban, és egy olyan istennő a kollégája, amilyet csak a Playboyban látott eddig. Még ahhoz is túl izgatott volt, hogy erekciója legyen.
– Na, menjünk már, te bamba! – fogta kézen Era, és húzta magával, egyenest az utcára. Ragyogóan sütött a nap, meseszép volt a józsefvárosi reggel, a fiú érezte, végre egyenesbe jött.
– Fú... izé, Era – makogta Zoli, valójában fogalma sem volt, mit is szeretett volna mondani.
– Mi? Ebből semmit sem értek. Meló után nincs kedved dugni? Vagy kajaszünetben is lehet, ha nem zavar, hogy a Mekiben kúrunk – mondta Era, olyan természetes hangsúllyal, mintha Zoli előző munkahelyéről, vagy kedvenc filmjéről érdeklődött volna. A fiú hosszú percekig nem is hitt a fülének. Most már nem volt túl izgatott a merevedéshez.
– Persze, ha van kedved – vágta rá kábultan.
– Mér' ne volna, te hülye? Baszni tök király. Kéne szólni a Katának is, aztán hármasban nyomni, a puncit is imádom – kacagott a szépség. Zoli pofon vágta magát, nem álmodik-e. Nem, csak a képe lett vörös.
– Ja, benne vagyok.
– Oksa, nehogy nekem buzi legyél! – öklözött a vállába játékosan Era. Közben megérkeztek az első címre, egy bérházi lakáshoz, ami a harmadik emeleti függőfolyosóról nyílt.
– Na, most te egyelőre csak figyelj, a következőt meg már egyedül csinálod. Cuccot most még nem kapsz, nekem viszont kelleni fog – azzal kivette a sporttáskából a cuccot, egy kopott FÉG BR-61-es pisztolyt. Csőre húzta, és becsengetett a lakásba. Kis idő múlva fürdőköpenyes, harminc év körüli nő nyitott ajtót, vizes haján törölközővel. Era szó nélkül fejbe lőtte, majd a holttesten átlépve bement az előszobába.
– Zoli, vagy ki vagy, gyere már, neked mutatom, baszki! – szólt hátra a döbbent fiúnak. A srác kábán tántorgott a nyomában. Era berúgta a gyerekszoba ajtaját, legalábbis a szétszórt játékok és a falakra ragasztott, mesefigurás poszterek alapján gyerekszoba lehetett.
– Kurva életbe, a kiskölyök nincs itt. Hová a picsába vihették nyáron? Mindegy, talán így is jó lesz. Lali, húzzad már be a szoba közepére az a kurvát! – kérte a fiút.
– Zoli – nyögte ki Zoli, és ismét úgy hitte, álmodik. Ilyen nincs. Megragadta a lelőtt nő karját, és bevonszolta a hullát a szobába.
– Jaj, bocsika, akkor Zoli, most már tudni fogom – kacsintott rá kacéran a lány. A táskából összecsukható fűrészt szedett elő, és nekilátott, hogy áldozata fejét leválassza a nyakáról. Mikor végzett, a fejet a dohányzóasztalra tette, hogy pont a bejárati ajtó felé nézzen. Előkotort egy névjegykártyát, és megmutatta Zolinak.
– Zorall, mi? – kuncogott.
A papírdarabra a következőt nyomtatták: „Fuxos üdvözletét küldi”. A kártyát a nő sápadt ajkai közé dugta, és elégedetten szemlélte meg művét.
– Na, ez azért eléggé ütős lett. Mondjuk jobb lett volna, ha ott van mellette a kiskölyök feje is, de apuka ebből is érteni fogja, miről van szó. Faszért olyan hülye valaki, hogy a Fuxosnak tartozik? Na, itt végeztünk, nézz körbe, elvinnél-e valamit, és addig levágom anyuka ujjáról a gyűrűt.
– Édes istenem – szakadt ki végre Zoliból. – Krisztusom...
– Jaj, ne már, hogy ilyen hülye vallásos fasz legyél!
– Bérgyilkosok vagyunk? Ez a meló? – értetlenkedett a fiú, józan esze maradványai után kapkodva.
– Mondta a Gazda, hogy nem MLM, meg nem piramisjáték. Akkor szerinted mégis mi lehet? Tök édi, hogy ilyen kis naiv vagy, tisztára felizgat – mosolygott rá bűbájosan szépséges kolléganője.
– De ez gyilkosság... megöltél egy ártatlan anyukát! Édes istenem, ha itthon van a gyerek, azt is megölöd!
– Még jó, ez a munkám! Figyi, halál komolyan, szívesen kúrnék veled, meg nyomhatnánk hármasban-négyesben is, de picit már kezd irritáló lenni a nyavalygásod. Biztos nem vagy te buzi?
– Mi a fasz köze van a buzisághoz annak, hogy megöltél egy ártatlan embert!? – borult ki Zoli.
– Na álljál, le, apukám, hát ki az anyádnak képzeled magad? Ezekkel játszhattál volna már ma délután, de te ilyen buzi vagy! – rikácsolta Era, és felhúzta a topot, hogy teljesen láthatóvá tegye gyönyörű, feszes melleit.
– Izé... hát ne haragudj, csak elsőre meglepődtem... figyelj, kezdhetnénk tiszta lappal? – hebegte Zoli. Érezte, hogy az emberségéből egyre kevesebb marad, a helyét pedig kezdi kitölteni valami egészen más, ami egyszerre végtelenül sötét, és mérhetetlenül hideg.
– Okés, felejtsük el, de többet ne csinálj ilyet. Kurvára megbántottál, te hülye. Gyere, ölelj meg, te idióta – tárta ki karcsú karjait a lány. Zoli odalépett, és átölelte. Era olyan szorosan hozzábújt, hogy a fiúnak nem sok kellett hozzá, hogy tiszta alsóra legyen szüksége.
– Zoli, ha mi nem csináljuk meg, megteszi más. Ez ilyen világ, minden munkának vannak kellemetlen részei, ezt el kell fogadni. Baszod, nem vagy már gyerek, ezt most nagyon is erősen érzem – mozgatta meg kecses csípőjét. – Szóval hagyd ezt a tök gyerekes nyafogást.
– Ez akkor is bűncselekmény, te nem félsz, hogy lecsuknak? – kérdezte halkan Zoli, mélyen beszívva a lány hajának mámorító illatát.
– Te kis hülye, hát a rendőrök szerinted kinek dolgoznak? – suttogta Era a fiú fülébe.
Összeszedték a pénzt és az ékszereket, majd elhagyták a lakást. A függőfolyosó végén kinyílt egy ajtó, és egy öregasszony kezdett el kiabálni velük.
– Betörők! Gyilkosok! Hívtam ám a rendőrséget!
– Király, hadd, jöjjenek, te vén ribanc! – röhögött rajta Era. Mire leértek a kapualjba, tényleg meg is érkeztek a rend őrei. Kipattantak a kék-fehér, félig elrozsdált, füstölgő tragacsból és kérdőre vonták Zoliékat, mi dolguk itt. Era megmutatta nekik a tetoválását, erre rögvest hangnemet váltottak.
– Jaj, elnézést, nem akartunk akadékoskodni! Tessék szíves lenni, adja át üdvözletünket a Mesternek! Nem tetszik tudni a hölgynek, ki tette a bejelentést? Nem mondta meg a telefonban.
Era útba igazította a rendőröket, akik felrohantak a néni lakásához.
– Na, figyuzz, Zoli! – mutatott feléjük vigyorogva a lány. A zsaruk ököllel dörömböltek az ajtón, míg a vénasszony ki nem nyitotta nekik. Különösebb hezitálás nélkül agyonlőtték, majd bementek a sötét odúba.
– Ilyenkor a tévét, mikrosütőt, meg ilyen nehezebb dolgokat is elviszik, berakják a kocsijukba – magyarázta Era. – Na, látod már, hogy nincs para? Minden okés, a zsaruk a csicskáink. Gyere, cuki pofa, meló van, vagy dugjunk itt, a kapualjban? Csak húzlak, na, még bírd ki ebédig – incselkedett Zolival a bájos leányzó.
A következő helyszínük egy budai panelház sokadik emeletén volt, itt már Zoli is kapott cuccot, egy hasonló fegyvert, mint amit Era használt.
– Nem volt még dolgod ilyennel, igaz? Csőre húzod, engeded a szánt előresiklani, nem kell a kezeddel követni. Nem fog szétesni a stukker, nyugi. Ezzel a kis pöcökkel biztosítod ki. Itt a piros az oké, a fehér a nem oké. Ha a piros pöttyöt látod, akkor van élesítve. Ennyi, célzol, lősz. Húzod, nem rántod az elsütőbillentyűt, nem a farkaddal játszol, azt majd én csinálom, ha ügyesen végzed a melót. Ja, és csak a csicskák hívják ravasznak, ravasz az a kibaszott róka, ez el-sü-tő-bil-len-tyű. Ez a neve. Ja, még valami tök fontos dolog: normálisan fogd a pisztolyt, a hüvelykujjad ne legyen a szán mögött, mert az minden tüzeléskor kurva gyorsan és erősen hátrasiklik, meg vissza. Leszakítja az ujjad semmi perc alatt, ha útban van neki. Mondtam már a Gazdának, hogy revolver jobb lenne, de hiába. Ezek a faszom félautomaták a filmek miatt kurva népszerűek, az emberek meg hülyék, és az kell nekik, amit a tévében látnak.
Era nagyon profi volt, látszott, mennyire élvezi a munkáját. Zoli becsengetett Dr. Ratvay Károly ajtaján, aki hamarosan ki is nyitotta neki. A „cuccot” természetesen a háta mögé rejtette, és megnyerően mosolygott a középkorú, jól szituált úrra.
– Mit parancsol, fiatalember?
Erre Zoli nem tudott semmit felelni, csak előkapta a pisztolyt, és közvetlen közelről belelőtte a teljes tárat Dr. Ratvay hasába. Az hanyatt esett, és fájdalmasan nyöszörgött a szürke szőnyegpadlón, amit lassan átitatott a vér.
– Fú, király voltál, Zoli, de nem kellett volna ennyi lőszert elpazarolni! Még nem végeztél, él az öreg – fűzte hozzá Era. – Tessék, vágd el a torkát, Csak figyelj, hogy ne nagyon menjen rád a vére – nyújtott át egy sniccert a fiúnak. Az leguggolt, és véget vetett a kínlódó úriember szenvedéseinek.
Furcsa, most, hogy ő maga volt az elkövető, már jóval kevésbé volt felkavaró érzés, mint amikor a lány lelőtte a fiatal anyukát. „Belejövök ebbe, hülyeség lett volna az első nehézség után megfutamodni. Melózni kell, és ez még mindig jobb, mint három műszakban robotolni valami gyárban” – gondolta magában. Meg ott nem lenne ilyen szuper kis kolléganője sem, ebben biztos volt.
– Ez az öreg amúgy mit vétett? – kérdezte a srác, ha már egyszer ez volt az első önálló ölése.
– Ja, asszem ez semmit, csak kinéztünk pár címet a telefonkönyvből, hogy legyen hol gyakorolnia az új kollégáknak.
Az ebédidőt az egyik belvárosi Mekiben töltötték, a kiszolgáló pulton szeretkeztek, vagyis basztak, Era szavait idézve. Zolinak el kellett ismernie, hogy a rendkívül élvezetes aktusnak valóban nem sok köze volt az érzelmekhez, de kit érdekel, ha egyszer ennyire jó. Kata sajnos nem ért oda hozzájuk időben, de majd este, a barakkban tartott orgián bepótolják, ígérte meg Era. A felháborodott vendégek rendőrt hívtak, természetesen hiába. A kiérkező egyenruhások csak nevettek az egészen, amikor kiderült, kinek dolgozik a két fiatal.
A munkaidő hátralévő részében gránátot gurítottak egy diszkóba, lángba borítottak egy lángosost, és kivégeztek egy kéregetőt, akit Zoli még az utcán töltött időkből ismert. A nap végére a fiút már egyáltalán nem érdekelték a miértek, tette a dolgát, és kezdte is megszeretni a melót. Hatalom volt a kezében, most végre ő taposhatott másokon, ráadásul olyan nőhöz jutott ingyen, amilyet mások megfizetni sem tudnának. Meg aztán a Főnök láncra vert rabszolgája sem zavarta különösebben, akkor miért problémázna a gyilkolás miatt? Erának igaza van, úgyis megcsinálná valaki, akkor meg nem tök mindegy?
Gyorsan eltelt az első nap, és mikor visszamentek a központba, hogy Zoli aláírja a szerződést, már kétsége sem volt felőle, hogy itt akar dolgozni. Era bement vele a Főnök Úr irodájába, ahol az egyik padra már ki voltak téve az új szerződések. A meztelen lány most a falhoz volt láncolva, mellette a szőke pincérnő, aki reggel elsírta magát az interjún. Már róla is leszaggatták a ruhát, és megkapta a nyakörvet is, láncostól.
– Na, hát hogy tetszett az első nap, Zolikám? – kérdezte széles mosollyal a Főnök.
– Köszönöm, először kicsit szoknom kellett, de most már imádom! – válaszolta lelkesen Zoli. Mert egy picike foszlány még mindig maradt a lelkéből, akár egy fehér mocsokfolt egy csillogó fekete sírkövön. Hamarosan orvosolták ezt a problémát.
– Jaj, Gazdám, tök jó arc a Zoli, ügyes, és olyat élveztem tőle, hogy csak na! – mesélte csillogó szemekkel Era.
– Fasza, fasza, örömmel hallom! Na, ide írjad a nevedet, és meg is vagyunk, hivatalossá tettük a dolgot – tolta a szálkás betűkkel teleírt pergament a fiú elé. Egy kihegyezett lúdtollat is adott neki, azután a lányhoz fordult: – Era, légyszi gondoskodj tintáról, cicám!
Era beleszúrta a tollat a srác hüvelykujjába, és ott tartotta pár pillanatig.
– Most már aláírhatod. Csak igyekezz, hallom, hogy már elkezdték odaát, essünk túl ezen, és csatlakozzunk a többiekhez! – sürgette Zolit. A szomszéd teremből nyögdécselés, sóhajok és kéjes sikoltások hallatszottak.
A fiú megpróbálta elolvasni a pergamenre írt szöveget, de semmit sem értett belőle.
– Nem azt mondtam, hogy olvassál, hanem hogy írd alá azt a kurva szerződést! Nem hinném, hogy tudsz latinul. Ne csesszél el mindent az utolsó pillanatban! – kezdte elveszíteni a türelmét a Főnök. Zoli észbe kapott, és gyorsan odakanyarította a nevét, ahová a vállalkozó hegyes karomban végződő ujjával mutatott.
Amint ez megtörtént, egyszeriben sokkal könnyebbnek, felszabadultabbnak érezte magát. Végre, nem kell többé munkát keresnie, meg azon aggódnia, mi lesz holnap. Különös módon kicsit olyan volt a dolog, mintha egyúttal megvált volna valami fontos, pótolhatatlan részétől önmagának, de mi lehet fontosabb egy biztos állásnál? Kemény világ ez, gondolta Zoli, de még mindig jobb, mint a rendszerváltás előtt volt, ha volt olyan egyáltalán. Amúgy meg akkoriban is csak azoknak nem jött be az élet, akik hülyék voltak megragadni a lehetőségeket.
– Főnök Úr, megkérdezhetem, milyen régi ez a vállalkozás? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve az Azazel Kft. friss alkalmazottja.
– Kft. az 1989-ben lett belőle. Előtte meg... volt ugye a Hajnalcsillag Közös Vállalat, még korábban, a háború előtt a Fényhozó Részvénytársaság, meg annak előtte is egy csomó másik. Még Jerikóban kezdtem, ha jól emlékszem, na, mikor is... basszus, hülyülök már. Ja, megvan, kábé tízezer éve. Nyugi, Zolikám, ez a cég soha nem fogja lehúzni a rolót.
