Sorstársak
– Nem értem, ezek szerint a lányom sérült? Beteg? Visszamaradott? Nem fejlődik rendesen? Gyógyíthatatlan? Defektes? Sohasem lesz olyan gyermek, mint a többi?! – Az anya, kétségbeesését lassan átváltotta a düh. Rendkívül bosszantotta a szakorvos arroganciája. beképzelt felsőbbrendű hozzáállása, ahogyan ledegradálja őt és családját ez a szemüveges ostoba pöcs.
– Ezt maga fogja eldönteni, nem az orvostudomány. A diszlexia lefolyását, okait és következményeit a jelenlegi orvostudomány csak korlátozott mértékben képes felismerni, megérteni. – Az orvos tudta mi fog következni. Dühroham, ijesztgetés, megfélemlítés, félelemkeltés, feljelentéssel való fenyegetés. Rosszabb esetben fizikai kontakt. Ez utóbbinak jobban örült volna, mert egy akaratlanul is megkapott kiadós pofon után, az indulatoknak féket tud szabni, mint sértett, nyert helyzetbe kerül. A szülök félve a hatóságoktól kezesbáránnyá változnak. És most a gyermek érdeke az előbbre valóbb önérzeténél.
– Ezt nem értem! Hogy érti? Mit jelent az, nekem kell eldöntenem beteg-e a gyermekem vagy sem? Szórakozik velem? Vagy csak le akarja rázni egy kellemetlen páciensét, mert valójában fogalma sincs miről beszél?! – Dühe a végletekig fokozódott, majd hirtelen lefagyott, amikor az orvos elővett egy szalvétát, és rajzolni kezdet rá, majd négybe hajtotta.
– Nézze, megpróbálom elmagyarázni – halkan, türelmesen beszélt. Már bekategorizálta a nőt. Anyatigris. Tanácstalan és kétségbeesett. Egyértelműen egyedül kell megküzdenie ezzel a problémával. – Látja ezt a szalvétát?
– Igen látom. És? – Megdöbbenése, kíváncsisággá alakult. Dühe, cinizmussá. Hibást keresett és az orvos egyre inkább a látóterébe került, mint leendő áldozat. Még inkább megdöbbent, amikor az orvos a kávéscsészék alól kivette a kerek fémtálcát és beletette az összefirkált szalvétát.
– Most mit lát?
– Egy tálcát szalvétával.
– És még? Mit lát még?
– Egy napocska van rárajzolva, ami mellesleg igen pontatlan.
– Mit lát még? Kérem, koncentráljon!
Az anya dühe, kezdett ismét fellángolni.
– Maga szórakozik velem! Ebből elég! Keresünk egy igazi orvost! Gyere, Melinda, azonnal elmegyünk innen!
– Hát igen, maga csak ezt látja. Itt a probléma. Magával. Nem a gyermekkel van gond. Viszont látásra!
A nő odalépet hozzá és lekevert neki egy pofont.
– Nem tűröm, hogy kétségbe vonjon, mint anyát! Kikérem magamnak!
Az orvos elmosolyodott. Nyert, már tudta. Mostantól az összes adu a kezében van. A nő rájött, óriásit hibázott.
– Bocsánatot kérek, nem akartam…
– Nem akart megütni? Felpofozni? Nem akart eltaposni, megsemmisíteni? Oh, dehogynem! Na üljön szépen le, folytatnám. – Itt kis hatásszüntetett tartott. – Vagy ki is viharozhat és én hívhatom a rendészeket! Na, hogy dönt?
A megsemmisült, megfélemlített anya lassan leült, egy hangot sem hallatva.
– Kávét? – Nézett rá az orvos kérdőn.
– Nem, köszönöm! – válasza szinte alig volt halható.
– Nem tartom rossz anyának, se nem okolom semmiért sem.
A nő felkapta a fejét. Az orvos hangja halk volt és nyugodt.
– És nem haragszom, mert felpofozott. Sőt, reménykedtem benne, hogy megteszi. Mert ez azt jelenti, hajlandó a szakadék széléig is elmenni a gyermekéért. És ha arra kérem, gondolkodás nélkül leveti magát onnét.
– Ez valami perverz játék? Mégis mit akar tőlem?!
Ekkor az orvos, felemelte a kávés termoszát és a pohár helyet egyenesen a tálcába, a szalvétára öntötte.
– Nem, nem az. Kérem, figyeljen a szalvétára! Mit lát?
Az anya teljesen összezavarodott.
– Amit eddig is. Egy béna napocskát. – A kávé lassan ráfolyt a szalvétára, eláztatva azt. Áttetszővé vált.
– És most, mit lát?
A nő szava elakadt. A szalvéta fehér színe eltűnt, a béna napocska kontúrjai kiemelkedtek, színei felerősödtek. Az összehajtott szalvéta mind a négy lapja lassan láthatóvá vált, ahogyan a forró kávé azt eláztatta. A sárga napocskának sárga, narancs és vörös sugarai lettek. Zöld fű, a háttérben erdő, fák, gyümölcsös. Az égen madarak repültek, a füvön őzike fekszik.
– Érti már? A lánya így lát mindent. Nem tud olvasni, de látja a szavakat képekben. A zenét színekben látja, nem hallja. A szagoknak formája van. A gondolatoknak rezgései, az érzelmeknek íze, illata, aromája van. Persze, hogy nem lát néhány betűt, amikor körbeveszi egy egész világ! A képzelete világa. Ön csak egy napocskát lát, ami bénán van rajzolva. És igaza van. De a lánya már látja a mögöttes világok ezreit is. Akkor most ki a sérült? Ki a beteg? Ki a visszamaradott? Ki az, aki nem fejlődik rendesen? Ki a gyógyíthatatlan? Ki a defektes?
– De hát ezt ön…
– Honnét tudom? – Az orvos ismét elővett egy lapot meg egy ceruzát. Kérem, írja rá háromszor a nem szócskát, de kétszer hibásan.
Amíg az anya írt, az orvos elfordult.
– Készen van?
– Igen!
Az orvos rápillantott, és rábökött az elsőre.
– Bár nem vagyok biztos benne, mert csak tippeltem.
– Ez a helyes! – Az anya megdöbbent. Mindhárom szó hibásan, rossz betűsorrendben lett leírva. – Igen! A válaszom igen. Én is diszlexiás vagyok. Igen súlyos mértékben, szavakat, betűket cserélek fel és észre sem veszem. Egyszerűen nem látom a differenciát. És mivel érintett vagyok, pontosan tudom, mit és hogyan kell tenni ahhoz, hogy a kislányából orvos, tudós, esetleg tanár legyen. Mindegy is, ha boldogan fog élni, szereti és támogatja őt a családja.
– De én nem tudom, hogy álljak neki. – A nő, most rettenetesen szégyellte magát.
– Semmi gond, kérem, én segítek. Csak a kérdésemre válaszoljon! Arra, amit már feltettem.
A nő megint nem értette.
– A probléma magával van. Hajlandó segíteni nekem, hogy megtaníthassam arra, hogyan tudja megérteni a saját gyermekét? Hajlandó felfejlődni az ő szintjére? Hajlandó áldozatokat hozni érte? Hajlandó megtanulni látni? Látni valóban? Látni egy színesebb világot, mint amit el tud képzelni?
Az orvosi szoba vitrinjébe egy újabb kávéfoltos szalvéta került be a több száz mellé. Mindegyiken egy-egy rajz. Mindegyik mögött egy történet, egy sors, egy élet.
– Győzelem? – kérdezte kolléganője.
A kipirosodott arcú, szépkorú orvos elmosolyodott.
– Igen, győzelem…
