Éjharánt

Fantasy / Novellák (114 katt) maggoth1
  2024.07.06.

1.

Agar Dar Krelt viszolyogva kilépett a sötéten örvénylő Kloáka penetránsan bűzlő torkolatán. Nylev birodalmai között hatalmas távolságok húzódtak, ezért visszataszítósága dacára, aki csak tehette, ezt a megoldást választotta az utazásra. A magas, hollófekete hajú, félig linoori, félig elf származású emberfogó elképzelni sem tudta, melyik vajákos jöhetett rá elsőként, hogy a megszokott valóságon túl egy Turuk nevű gigászi szellemmadár trónol a világon, akinek a bélrendszerén keresztül pillanatok alatt el lehet jutni bárhová, de csöppet sem irigyelte az illetőt ezért a korszakalkotó felismerésért.

Fintorogva lesöpört a pelerinjéről némi zöldes színű guanót, aztán körbenézett, Megállapította, hogy a Csellengők Városaként is ismert Drán Szórakozó Negyedébe érkezett, egy kissé viharvert torony tövébe, egy cégérén Larkin Borpatikája feliratot viselő szórakozóhellyel átellenben. A különös kerületet azért hívták így, mert rossz irányokba forduló, önmagukba érő vagy váratlanul eltűnő utcáival őrületbe kergette a turistákat, és közben remekül mulatott.

A fürtjeibe kapó szél arra kényszerítette Agart, hogy a hajába túrjon. Lejjebb csúszó köpenyének ujja apró, rőt színű, ötlábú halat formáló anyajegyet fedett fel a jobb csuklóján. Ez volt az egyetlen szemmel látható, örökölt jel elf anyjától; se szőke haj, se hegyes fül, se aranyosan irizáló írisz nem árulkodott félvér mivoltáról. Kaotikus hangzavar ütötte meg a fülét, majd tarka temetési menetet pillantott meg. Kiroszukaiak búcsúztatták rituális hangzavarral egy halottjukat. Kivárta, míg elvonulnak, erősen remélve, hogy e találkozás nem tekinthető rossz ómennek.

Emberfogónak általában születni kellett, de nem minden esetben. A fejvadász klánok önként jelentkezőkre ugyan nem tartottak igényt, ám a rezidenciájuk lépcsőin talált újszülötteket készséggel befogadták. Akadtak nehéz idők, amikor valósággal hemzsegtek a kisdedek a rendház grádicsain, azonban ez sem jelentett problémát, mert a kemény kiképzés során számtalan orgyilkos-jelölt odaveszett.

Agar idősebb társaitól megtudta, hogy a Talár Havában, pirkadatsrég idején helyezte a Démondenevérek segsagi főhadiszállásának küszöbére az anyja, akkor, amikor a virradó ég a legintenzívebben lángolt. Az ügyeletes őrszemnek alig maradt ideje szemügyre venni a váratlan látogatót a vakítóan ragyogó, hajnali világosságban, de váltig állította, hogy egy kortalan szépségű elf nőt látott.

A klán legidősebb fegyvermestere, Niergas Dar Krelt a kezdet kezdetétől a fiának tekintette a lelencet, olyannyira, hogy még a nevére is vette, mintha első pillantásra megérezte volna, mi rejtőzik benne. Kitartó munkával felszínre hozott belőle egy Fehér Nyúlnak elnevezett képességet. Agar, ha kapott egy használati tárgyat, némi összpontosítással megmondta, merre indult a legutolsó tulajdonosa. Mindebben döntő szerepet játszott egy mindenki más számára láthatatlan, hófehér tapsifüles, amely nagyjából fertályóráig jelezte a követendő útirányt.

Agar előhúzott egy elegáns zsebkendőt, amit a klán nagymesterétől, Avendír Nordcasttól kapott, aztán behunyt szemmel koncentrálni kezdett, remélve, hogy ezúttal is sikerül a mutatvány. Közben felködlött előtte az őszülő haját hosszú varkocsokba fonó nemzetségfő, ahogy eligazítást tartott számára.

‒ Ezúttal eltér a küldetésed a megszokottól. Egy hantarelli főnemes, Eugne Gall Hordak leányát, Niakhét kell megtalálnod és épségben hazahoznod. A hercegnő egy politikailag nagy jelentőségű frigy megkötése előtt állt egy Agava Kevarda nevű velkei főnemessel, ám nem sokkal a ceremónia előtt lelépett egy csábítóval. Egy szemtanú távolról látta a lányt csókolózni Ollala templománál a szívtipróval, egy vállig érő, szőke hajat viselő elffel, aki az ifjú hölgy elszédítése közben elejtett egy zsebkendőt. A hódoló alig egy fertályórával korábban lemészárolta a tarkonyi Gaidar-ház elsőszülöttjét, Engiort a kocsisával együtt, és a tőle lopott járművel szöktette meg az arajelöltet. A tarkonyiak erre megbíztak egy gollami bárdot, Hakon A’Daggiót a levadászásával.

A klán rivális orgyilkosokról vezetett irattárának anyagai olyan fickóként jellemezték a fentnevezett dalnokot, mint aki nem sokat törődik a járulékos veszteségekkel. Egyértelműnek tűnt, hogy Niakhé könnyen a nemtörődöm énekes íjpuskával bélelt mandolinjának a hatósugarába kerülhet, miközben az a csábítóra pályázik.

‒ A hoppon maradt vőlegény szintén megorrolt az őt ért sérelemért ‒ folytatta Avendír a helyzet ismertetését ‒, és ő is felbérelt egy ítéletvégrehajtót, a velkei Féltestvérek legundorítóbb sakálját, Kaamu Jonvikot, akinek ráadásul nem csak a csábítóval kell végeznie, hanem a hercegnővel és annak apjával, Eugne Gall Hordakkal is.

A nemzetségfő arca önkéntelenül összerándult a Féltestvérek emlegetésekor. A rivális orgyilkos szektát az ő dédapjának fattyú kisöccse, Malenár Nordcast alapította a régóta ellenségnek tekintett déli birodalom, Velke szívében. A Démondenevérek nagymestere mérhetetlenül gyűlölte a renegát kuzinokat és jelenkori vezetőjüket, Persel Nordcastot, aki gondoskodott arról, hogy rendre összekeverjék a két társaságot. Emberfogói minden megnyilvánulásukkal az ősszervezet tagjait utánozták ruházat, hagyományok és módszerek terén; még a hetente kétszeri mennyezetről függve alvás rítusához is mereven ragaszkodtak. Mindkét céh csak az alkalmat leste, hogy végleg leszámolhasson a másikkal, de mivel egyformán erős védelemmel rendelkeztek, mindez csupán vágyálom maradt.

‒ Na, most ‒ folytatta Avendír, miközben Agar elé rakott egy élethű szénrajzot az eltűnt hercegnőről ‒, úgy hírlik, a szökevények Dránban tartózkodnak jelenleg. A nagyherceget módfelett elégedetté tenné, ha a szoknyavadász elf elpatkolna, de azt erősen nehezményezné, ha a lányának is baja esne. Iderendeltem egy mágust, hogy egy Kloákán keresztül most azonnal juttasson téged a Csellengők Városába. Megölhetsz bárkit, aki az utadba áll, de legfőképpen Niakhé hazahozására koncentrálj, mert rengeteg csengő aranyat kóstál az élete! Két órával az érkezésed után ugyanott nyílik majd egy járat, ahová érkeztél, és mire visszatértek, már a lány atyja, Eugne Gall Hordak is itt fog várni benneteket.

A klánvezér fogadószobájában feltárult egy rejtekajtó, melynek Agar addig a létezéséről sem tudott, és egy magas, aszketikusan sovány alak hömpölygött be rajta. A Lugh Mortall névre hallgató, bárki által felbérelhető varázstudó haladéktalanul nekilátott a Kloáka megnyitásának a helyiség előtt található széles, fekete-fehér burkolólapokkal borított padlójú folyosón…

Az emlékkép elillant, és Agar megérezte a szokásos bizsergést, ami az adottsága működésbe lépését kísérte. Kinyitotta a szemét, és az egyik mellékutca bejáratánál megpillantotta a nyulat, aki jól láthatóan mutatta a mancsával, merre ment a csábító. Agar elégedetten felmordult, az övébe gyűrte a zsebkendőt, és elindult a megadott irányba. Amikor befordult a sikátor elején, átható vérszag csapta meg az orrát. Pár lépéssel arrébb, egy falmélyedésben megpillantotta az illetőt is, aki nemrégiben még az ereiben hordozta rezes illatú keringési nedveit.

Minden jel szerint a gollami hevert az orra előtt, kényszerű nyughelyén. Tipikus tejfehér hajú, sápatag bőrű, kiégett ábrázatú, északi orgyilkos bárdnak látszott; vállán ott pihent elmaradhatatlan mandolinja, amelynek kíséretével önnön repedtfazék hangját próbálta palástolni, miközben a másvilágra küldte vérző dobhártyájú áldozatait.

Agar elkapta a tekintetét összekaszabolt maradványairól, és a penészvirágok cikornyáival lepett házfalakra pillantott. A háztetők magasában egy alig kivehető alakot látott elsuhanni, ami azonnali cselekvésre sarkallta. Nesztelen gyorsasággal elkezdett felkapaszkodni a hozzá legközelebbi épület ereszcsatornáján, miközben a nyúl szomorkodva bámulta odalentről.

Mit sem törődve szellemállata érzékenységével űzőbe vette az árnyat, aki csakis a Féltestvérek orgyilkosa, Kaamu Jonvik lehetett, mert ugyanolyan fekete, denevérszárnyra emlékeztető köpönyeget hordott, mint ő, mi több, a fejét fedő nemezkalap, a kezére simuló, vékony bordó bársonykesztyű és a léptei zaját elnyelő, recés talpú vászoncipő is Agar öltözékének tükörképe volt. Az emberfogóban egy pillanatra felvetődött az a képtelen gondolat, hogy a nyomorult utánzó talán még az arcvonásait is lemásolta…

A róla vezetett feljegyzések tanúsága szerint Jonvik egyszer valóságos mészárlást rendezett egy kocsmai felíró ceruzával egy urkán haramiabanda sziklaerődjében, amiért egyikük véletlenül agyon taposta Guszit, a kedvenc antriai, füttyögő csótányát. A Démondenevérek historikusai egyébiránt stratégiai zseniként és az álcázás mestereként jellemezték a fickót. Jonvik kedvére manipulálta a külsejét és a hangját, és nem egyszer nőnek, varázslónak vagy orknak maszkírozta magát, ha a helyzet úgy kívánta. Tökéletesen ügyelt a legapróbb részletre is, és olyan átéléssel játssza el minden szerepét, hogy az a legtehetségesebb csepűrágónak is becsületére vált volna.

Agar felismerni vélte, mi történik éppen. Úgy tűnt, a Féltestvérek veszedelmes mészárosa hajszálnyival előbb találta meg nála a csábító által megölt gollamit, és felmászott a legközelebbi háztetőre körülnézni, hátha megpillantja. A vehemencia, amellyel épületről-épületre ugrált, arra vallott, sikerült kiszúrnia ellenfelét a magasból. Ez viszont kiváló alkalomnak tűnt a becserkészésére, mert az elf követése kellőképpen lekötötte a figyelmét ahhoz, hogy közben neki magának is a nyomába eredjenek. Az ifjú Démondenevér azt remélte, levadászhatja az átkozott velkeit, mielőtt az elf elvezetné Niakhéhoz.

Az övében rejtőző mérgezett tőrök egyikéért nyúlt, és célba vette a nesztelenül suhanó alakot. Az évek során sokat csiszolgatta az ügyességét pengedobásban, de ilyen nagy távolságból még soha senkit sem próbált leszedni. Az ereiben szétáradó izgalom hatására lelassult körülötte az idő, amitől a különben meglehetősen fürge Jonvik olyan lomhának tűnt, mint egy melaszba ragadt lápi kobold.

Agar hátralendítette a kezét, hogy útjára bocsássa fegyverét…
A következő pillanatban beszakadt alatta a tető.
Elképesztő önuralmának köszönhetően némán zuhant a semmibe, és bár hevesen hadonászott a levegőben, végül csak a puszta szerencséjének köszönhette, hogy lovagló ülésben az egyik födémgerendára érkezett. Először az ágyéka vágódott a deszkának, ám rögtön ezután a homloka is nekicsapódott, és elsötétült előtte a világ.

2.

Eszméletlensége alatt elméje a múltba röpítette, egy négy évvel ezelőtti éjszakához. Ekkor hajtotta végre az első küldetését: elpusztított egy kiroszukai szagtáncosnőkből álló, titkos orgyilkos szektát. Hazatérésekor számtalan sebből vérzett, ám az sokkal jobban megviselte, hogy kénytelen volt megölni féltucatnyi tizenkét éves csitrit. Elméletben tudta, hogy Nylev jó néhány vidékén a gyengébbik nem képviselőit is kitanítják az emberölés fortélyaira, de teljesen más volt a rideg a valósággal szembesülni, meg az aprócska, de vérszomjas fruskákkal, akik nonfiguratív tetoválásokat akartak vésni a szívébe. Agar a klán birtokán zöldellő szőlőlugas egyik padján búsult kancsó borral a kezében, míg szellemnyula egy tőke árnyékában lógatta a fülét.

‒ Még csak gyerekek voltak ‒ mondta kongó hangon, amikor Niergas apó rátalált.
‒ Tudom ‒ telepedett mellé az idős fegyvermester. ‒ Csakhogy téged valójában nem a koruk zavar.

Agar az aggastyán szemébe nézett.

‒ Pedig tényleg utálok kislányokat gyilkolni ‒ szögezte le. ‒ Még ha túlerőben vannak, akkor sem jó érzés legyőzni őket.
‒ Szerintem az emészt igazából, hogy nem tudod ki az anyád, és nem érted, miért dobott el magától ‒ vélte mentora. ‒ A lelked mélyén talán attól rettegsz, hogy egy napon találkoztok, és végezned kell vele is. Az elfek ugyan hosszú életűek, de ez irreális félelem, a kiroszukai táncosoknak pedig semmi közük az egészhez. Jobb, ha beletörődsz, hogy a pályád során még rengetegszer kell majd kislányokat ölnöd!

Niergas kivette a kezéből a kancsót, és letette az egyik szőlőtőke mellé.

‒ Az sem a te hibád, hogy az anyád itt hagyott. Ő egy rideg szívű némber, aki nem érdemli meg, hogy egy magadfajta harcost neveljen.
‒ Honnan veszed ezt? ‒ Agar hangján már érezhető volt a bor hatása, nyelve egyre bizonytalanabbul forgott.

A fegyvermester a vállára tette a kezét.

‒ Titokban felkértem egy mágust, hogy járjon utána a dolognak. Anyádat Syella Ranarghonnak hívják, és ifjúkorában bedőlt egy linoori brigantinak, ami nem túl gyakori eset egy elf nőnél. Saját népe kitagadta, a martalóc pedig elhagyta, amikor teherbe esett. Azért rakott a küszöbünkre a születésed után, mert korcsnak tartott, és úgy érezte, örökké csak a hibájára emlékeztetnéd. Amikor a varázstudó rátalált, felkerestem, hogy elmondjam neki, jó kezekben vagy, de csak üres közönyt láttam a szemében. Most már mindent tudsz, úgyhogy nyugodtan elengedheted a lelkiismereti aggályaidat.

Az öreg ezután a kezébe nyomta a kancsót, majd nesztelenül, ahogy jött, a kert árnyai közé veszett. Néhány nappal később jobblétre szenderült. Tán megérezte a halála közeledtét, és ezt a beszélgetést szánta a búcsúajándékának. Pártfogójának igaza lett, a rideg tények ismeretétől csakugyan megkönnyebbült valamelyest, ám a másik dologban tévedett. Ez után az eset után soha többé nem vállalt olyan küldetést, amelynek során nőket kellett volna ölnie…

Hasogató fejjel és lüktető herékkel tért magához a tetőgerendán, és mivel az első pillanatban nem ugrott be neki, hogy hol van, kis híján a mélybe bucskázott. Némileg szédelegve négykézlábra emelkedett, és lepillantott. Úgy tűnt, az alant nyújtózó helyiség istállóként működött egykor, de nemrégiben tűz ütött ki benne. Lángmarta falakat látott, amelyek között kiégett bokszok árválkodtak. Egyszerre valami hiányérzete támadt, és amikor az övéhez kapott, rádöbbent, hogy elvesztette a csábító zsebkendőjét.

Akárhogy erőltette a szemét, alant, a hamuval fedett padlón nem sikerült felfedeznie. Hirtelen ötlettől vezérelve felnézett, és meglátta a selyemdarabot a feje fölött tátongó nyílás peremén. Úgy tűnt, a makrancos éjszakai szél bármikor belekaphat, és elsodorhatja. Agar arca megrándult; az elf utáni hajszában a keszkenő jelentette az egyetlen kézzelfogható támpontot.

Felmordult, aztán letekert a derekáról egy az öve alatt viselt, horgas fémkampóval ellátott mászókötelet. Már az első dobásával sikerült beakasztania a végét a tetőn tátongó lyuk peremébe. Néhány erőteljes rántással meggyőződött arról, hogy megtartja a súlyát, aztán sebesen fölfelé mászott. Amikor karnyújtásnyi távolságba ért a nyílástól, egy hirtelen támadt szélroham felkapta a finom szövetdarabot, és a fekete égbe ragadta. Agar átkozódva kimászott a tetőre, és dühösen fürkészte a horizontot. A tusszerűen sűrű sötétség alapján az éjharánt még javában tartott, tehát legfeljebb fél órát lehetett eszméletlen.

Váratlanul mennydörgő zajt hallott, és egy süvöltve égre törő tűzoszlopot pillantott meg a távolban.

Az ösztönei azt súgták, Jonvik idézte elő a jelenséget, valószínűleg némi krátki naftával. A kimondott átok hatására azonnali detonációra képes elegy a tűzmágusok uralta birodalom legnépszerűbb kereskedelmi cikkei közé tartozott. A betegesen tűzimádó krátkiak valóságos félistenei voltak a különféle robbanószereknek; azt rebesgették, egyszer úgy végeztek Altanis szívtelen királynőjével, Elenissel, hogy küldtek neki egy szál, bombával bélelt kelyhű rozofíliát. Amikor a gonosz úrnő az apró, de rendkívül ritka és értékes virág fölé hajolt, egy időzített mágiával létrehozott robbanás mindörökre kitörölte a létezésből a várával és a teljes hadseregével együtt.
Agar nagy levegőt vett, aztán a tetőkön átugrálva a tőle telhető legnagyobb sebességgel a lángözön irányába száguldott.

3.

Kiderült, hogy a tűzfészek a Kupolda Negyed szívében ütötte fel a fejét, ami a Bénák Csatornájától a déli városfalig húzódott. Ez a terület a méreteit tekintve a legtekintélyesebbnek számított a Csellengők Városában, és egyben a legszabadosabbnak is. Dránt különben sem a szigorú közerkölcsök jellemezték. Falai közt egymás mellett sorakozó bordélyházak kurtizánjai kínálták szolgálataikat, és itt állt Ollalának, a Csábítás Istennőjének a legnagyobb szentélye is, melynek gigászi kebleket formázó aranykupolái alatt bárki hozzájuthatott a leghatásosabb szerelmi ajzószerekhez. Külön részt foglaltak el a Kábítószerek Terén az áfiumkereskedők, az egyéb szórakozásra vágyók pedig játékkaszinókban szórhatták a pénzüket vagy a Szelek Tornyában fellépő kiroszukai szagtáncosnők sajátos művészetében gyönyörködhettek. E szolgáltatásokat az alvilág arctalan hatalmasságai tartották ellenőrzésük alatt; a csab, gollami vagy kiroszukai bűnözőcéhek mindenből sápot húztak, de aki betartotta íratlan szabályaikat, általában életben maradt. Időnként persze akadtak kisebb, klánok közötti összezördülések, amelyeknek az egyszerű polgárok is áldozatául estek.

Agar zihálva bámulta a lángoló lakóházat, ahogy halottakat és sebesültek hordanak ki belőle a közelben tartózkodók. A sokaság tagjai többségükben nők voltak, és úgy tűnt, fogalmuk sincs arról, hogy mi történt. Ekkor az emberfogó kővé dermedt, mert önkéntelenül az épület elé halmozott tetemek egyikére pillantott.

Niakhé Gall Hordak örökkévalóságba dermedt holtteste hevert az orra előtt. Rögtön felismerte a nagymester által mutatott képről, amelynek minden vonását megjegyezte. A sors furcsa fintoraként a halott hercegnő arca sértetlen maradt, míg a teste többi része feketére égett.

Agar nyomban az elf csábító maradványait is keresgélni kezdte, de nem sikerült felfedeznie a földön heverő, összeégett áldozatok között. Megeshetett, hogy a fickó elhamvadt vagy nem hozták még ki a hulláját, valami mégis azt súgta neki, hogy túlélte a támadást. Márpedig Niakhé halálát nem úszhatta meg sem ő, sem a rajtuk ütő Féltestvér. Agar úgy érezte, az a minimum, hogy mindkettőjüket levadássza, ha már a lány megmentéséről lecsúszott. Csak egy nyom kellett volna hozzá, amin elindulhat…

Ekkor észrevett valamit a halott lány görcsbe merevedet ujjai között.
Krátkra! ‒ káromkodott gondolatban, majd a holttesthez rohant, és térdre vetette magát mellette.
‒ Húgocskám! ‒ kiáltotta színlelt kétségbeeséssel. ‒ Nem halhattál meg!

Abban reménykedett, hogy a megboldogult valami olyasmit szorongat, amit a csábítótól kapott, márpedig ha meglesz az elf, a közelében Jonvikkal is összeakadhat. Ahogy ráhajolt, és eltakarta a kívülállók elől, rájött, hogy Niakhé egy elf szimbólumokkal díszített, zafírköves gyűrűt markol. Ősi családi ékszernek tűnt, a hegyesfülű talán eljegyzési ajándéknak szánta. Agar a megfeketedett kézre fonta ujjait, és feltűnés nélkül kifeszegette belőle a szerelmi zálogot. Felegyenesedett, és a helyzetre való tekintettel nyitott szemmel koncentrált. Sikerrel járt, mert néhány perc elteltével megjelent tapsi füles, és ezúttal nem ragadt le az integetésnél, hanem egyenesen egy közeli mellékutca felé tipegett.

Agarnak mielőtt utána indult volna, eszébe jutott az érkezésekor látott temetési menet, és ezt az a gondolat követte, hogy a nagyherceg talán szeretné visszakapni egyetlen gyermeke holttestét, hogy nemes kisasszonyhoz illő végtisztességben részesítse. Tekintete végigsepert a szájtátiakon, és végül egy tagbaszakadt, hófehér csuhában feszítő Delta-papon állapodott meg. A tévedést kizárhatta, miután kiszemeltjének végtagjai felfújt marhahólyagokként meredeztek a törzséből. A hozzáhasonlók egy Coxol nevű istent imádtak, akin daganatokként burjánzottak az izmok. A kultuszának hódoló szerzetesek ritkán jártak rendházuk falain kívül, inkább mindennapos, rituális edzések keretében igyekeztek minél nagyobbra pumpálni a testüket. A csuhás épp kapóra jött, mert e bizarr szekta tagjai annyit kísérletezgettek önmagukon és halott hittestvéreiken, hogy idővel a tetemek gyors és hatékony preparálásának is a mestereivé váltak.

Agar a groteszk izomzatú alakhoz furakodott a tömegben, és a vállára tette a kezét.
‒ Coxol legyen veled ‒ alkalmazta a vallás imádóinak hagyományos üdvözlését ‒, a segítségedre lenne szükségem.
A hitbuzgó hústorony szertartásosan fejet hajtott.
‒ Állok rendelkezésedre, jó uram.
Az emberfogó végigmérte, aztán előhalászta zekéje oldalzsebéből az imént megkaparintott gyűrűt.
‒ Mi a neved?
‒ Arnollus Sranzenberger – közölte a túledzett szentember.
Agar a halott hercegnőre mutatott.

‒ Azt akarom, hogy ezért az ékszerért cserében a lehető legsebesebben hozd rendbe ezt a hölgyet, amennyire lehet.
‒ Állok rendelkezésedre, nagyuram ‒ biccentett Arnollus, és egy könnyed mozdulattal izomcsuhája zsebébe süllyesztette a gyűrűt ‒ Szerencsére kétsaroknyira áll az egyik szentélyünk.
‒ Helyes, megtalálom ‒ vágta rá magabiztosan Agar. ‒ Úgy készülj, hogy körülbelül félóra múlva eljövök a hölgyért!
‒ Mindent elkövetek a sikerért ‒ biztosította a csuhás.
‒ Jól van ‒ vágta megkönnyebbülten Agar, aztán a nyulat követve búcsú nélkül a Kártyavetők Sugárútja felé iramodott.

4.

A szellemállat egy saroküzlet előtt toporgott, amely a cégére szerint egy Siara nevű látnoknő tulajdonában állt. Az emberfogó a bejáratot őrző nehéz faajtón keresztül egy viszonylag tágas előtérbe jutott, ahol egy hulla hevert egy felíró ceruzával a kezében. A tetem övéhez hasonló ruházata elég egyértelművé tette, hogy a halott Jonvik fekszik előtte. Ebből az következett, hogy a csábító csak idáig menekült az orgyilkos legenda elől, itt viszont sikerült valahogy tőrbe csalnia. A Féltestvér átvágott nyakából vér csörgedezett, ami arra vallott, hogy mindez nem olyan rég történt.

Agar kirántotta az övében várakozó tőrök egyikét, és azt maga elé tartva a következő helyiségbe lépett. Az elé táruló, félhomályos szoba falait nehéz, vörös drapériák fedték, az ablakot hasonló színű, sűrű szövésű függöny takarta. A helyiség túlsó végén okkult ábrákkal borított fekete paraván magasodott, körülötte istenszobrok és különféle mágikus kellékek sorakoztak. Az emberfogó tekintete a középre állított, kecskelábú asztalra tévedt. Egy sötétkimonós, fekete kalapot viselő, arcát fátyol mögé rejtő asszony ült mögötte, és érzéketlen nyugalommal egy pakli kártyát kevergetett.

‒ Siara vagyok, a látnok, te pedig bizonyára az elfet keresed ‒ jelentette ki egy vérbeli orákulum magabiztosságával.
‒ Igen ‒ vágta rá Agar, miközben szeme a paravánra villant. ‒ Itt van még?
Siara megrázta a fejét.
‒ Már továbbállt ‒ válaszolta közönyösen. ‒ Elkéstél, de ha akarod, kivetem neked, milyen jövő vár rá…

Az emberfogó a jósnő karcsú ujjai közt varázslatos gyorsasággal sikló kártyalapokra meredt. Az előtte ülő némber kimonójának ujja egy pillanatra feljebb siklott, és néhány friss égési sérülést pillantott meg az asszony jobb csuklóján. Már pusztán a nedvedző hólyagok látványa is gyanakvóvá tette volna, de felfedezett a hátterükben még valamit, amitől egyenesen megfagyott benne a vér. A nő bőrén pontosan ugyan ugyanolyan apró, rőt színű, ötlábú halat formáló anyajegy sötétlett, mint az övén!

‒ Hazudsz! ‒ csattant fel. ‒ Az igazi jósnő holtan fekszik a paraván mögött, te pedig valójában az elf csábító vagy és egyben Syella Ranarghon, az anyám!
‒ Csakugyan? ‒ kérdezte jegesen az ál-Siara. ‒ Biztos vagy benne, hogy nem egy férfit üldözöl?
‒ Egy állítólagos szemtanú távolról egy elfnek tűnő illetőt látott a megszöktetett hercegnővel enyelegni ‒ felelte Agar zaklatottan ‒, de az lehetett akár egy nő is. Az égésnyomok az alkarodon elárulnak, megperzselt a kedvesedet megölő robbanás.

Az állítólagos jósnő letette a kártyapaklit, aztán lassú mozdulatokkal levette a fátylat meg a kalapot, és farkasszemet nézett vele. Egy aranyló íriszű, szőke hajú, hegyesfülű, kortalan szépségű elf asszony meredt Agarra, tekintetében szomorúság lappangott.

‒ A hercegnővel kapcsolatban teljesen félreérted a helyzetet…

Az orgyilkos egy ugrással átvetette magát a közöttük húzódó asztalon, és tőrt szorított a nő torkához.

‒ Beszélj, különben megöllek! ‒ követelte rekedten. ‒ Hogy voltál képes elcsábítani Niakhé hercegnőt, és miért ölted meg Engior Gaidart?

A nő lesütötte a szemét.

‒ Azt hittem, ha találkozunk valaha, az lesz hozzám az első kérdésed, miért hagytalak el csecsemőként.
‒ Azt már nagyon jól tudom ‒ mondta keserűen az emberfogó ‒, nem akartál egy kevert vérű fattyat, aki örökösen a hibádra emlékeztet. A hercegnő elszédítéséről beszélj! Talán mindig is a saját neméhez vonzódott?

‒ Ami azt illeti, igen ‒ ismerte el Syella. ‒ Az apja viszont feleségül akarta kényszeríteni egy perverz és ostoba velkei főnemeshez, hát hozzánk fordult segítségért.
‒ Hozzánk? ‒ vonta fel a szemöldökét Agar. ‒ Mégis kikhez, a gyermeküket eldobó elf szukák védőszövetségéhez?!
‒ Nem ‒ válaszolta szelíden Syella ‒, alapítottam egy Etvod nevű titkos szervezetet, ami fajtól függetlenül a nők szabadságjogaiért küzd. Elhagyott anyákért, folyamatosan testi-lelki gyötrelmektől szenvedő feleségekért, bántalmazott kislányokért, csupa olyan ember, elf vagy akár ork nőért, akik senki mástól nem remélhetnek támogatást vagy részvétet. Mostanra minden birodalomban léteznek kisebb-nagyobb csoportjaink, amik megmentik a gyengébbik nem tagjait. Akadnak férfiak is közöttünk, de nem ez a lényeg. Niakhé megkereste a hantarelli sejtünket, hogy segítsen rajta, én pedig vállaltam a megszöktetését.
‒ Ekkora sületlenséget még életemben nem hallottam – jelentette ki az emberfogó. ‒ Teljesen ütődöttnek nézel? Higgyem el, hogy miután eldobtál, mint egy lyukas rongyot, alapítottál egy titkos társaságot, ami segíti a gyengéket?
‒ Talán az irántad érzett lelkifurdalás is szerepet játszott benne ‒ vallotta meg a nő. ‒ Bár, amikor megszülettél, nem tehettem mást, mert a családomban dívott a becsületgyilkosság hagyománya. Hiába taszítottak ki maguk közül, szégyenfolt voltam, ezért veled együtt halálra jelöltek. Azért tettelek a Démondenevérek lépcsőjére, mert tudtam, hogy ott a rokonaim nem keresnének, és ha mégis, akkor is biztonságban leszel tőlük. Sokáig rejtett életet éltem, de közben lassacskán felmorzsoltam őket. Amikor az új mestered rám talált, már biztonságban lettél volna tőlük, ám továbbra is gyötört a bűntudat, ezért úgy csináltam, mintha gyűlölnélek. Azóta megalapítottam a szervezetet, és ez visszaadta az önbizalmamat. Szándékosan rendeztem így, hogy találkozzunk, mert ez a küldetés nem csak Niakhéról szól, hanem rólunk, kettőnkről is. Eljött az ideje jóvátenni a múlt hibáit.

Agar torka elszorult a hallottaktól, de igyekezett erős maradni.

‒ Azt akarod mondani, nem a véletlen műve, hogy együtt vagyunk ebben a szobában?
‒ Így van. Az egyik hantarelli szolgálólányunk, a nagyherceg kedvenc ágyasa. Kérésemre ő javasolta a főúrnak, hogy a Démondenevéreknek adja a megbízást. Egy ideje a távolból figyelemmel kísértem a pályafutásodat. Közismert a nők bántalmazásával kapcsolatos hozzáállásod, és a különleges képességed is, amivel bárkit megtalálsz, ha hátrahagy valamit. Majdnem biztosra vettem, hogy amúgy is téged küldenének, de hogy mindenképp így legyen, direkt elejtettem egy zsebkendőt a hercegnő eltűnésekor. Az adottságod fényében hatalmas felelőtlenség lett volna a nagymesteretek részéről, ha valaki másra bízza a feladatot.
‒ Logikusan hangzik ‒ ismerte el az emberfogó észre sem véve, hogy önkéntelenül is elvette a kést az anyja torkától. ‒ A csókjelenetet a hercegnővel viszont nem igazán értem.
‒ Amikor megérkeztem Ollala szentélyéhez a lányért, észrevettük, hogy valaki távolról figyel minket, hát, gondoltuk küldök az összes elnyomó apának egy üzenetet arról, hogy az elrendezett esküvők kora lejárt.

Syella hangjában elfojtott szenvedély lobogott.

‒ Úgy gondoltam, Niakhé látszólagos elcsábítása megérteti a zsarnokoskodó szülőkkel, hogy a lányaik nem pénzért és hatalomért elkótyavetyélhető árucikkek! A hercegnő kicsit meglepődött, amikor a fülébe súgtam, mit akarok, de azt hiszem, megértette, mert habozás nélkül belement a játékba.
‒ És mi vezetett Engior Gaidar megöléséhez negyedórával korábban? ‒ firtatta Agar.
‒ A menekülésünket biztosító konflist az indulás előtt fél órával ellopták. Rögtönöznöm kellett, ezért kiiktattam azt a ficsúrt a kocsisával együtt, és a tőle zsákmányolt hintóval vittem ki a városból Niakhét. Az elkényeztetett tarkonyi notórius nőverő hírében állt a helyi kurtizánok körében, és szadista játékaiban a szolgája is rendre részt vett. Úgy voltam vele, ha már erőszakkal szerzek járművet, olyanokat választok ki áldozatul, akikért amúgy se nagy kár. Persze, ahogy sejtettem, egy rakás bosszúszomjas kopó eredt a nyomunkba. Eldöntöttem, hogy itt, Dránban csapdát állítok nekik, és végképp elvarrom a szálakat. Elsőnek azt a fatorkú gollamit kaptam el, aztán a tűzoszloppal magamhoz csaltam a Féltestvért is, aki biztos azt hitte, megelőzted a hercegnő utáni hajszában, és te okoztad a robbanást. Mivel nem igazán értek a naftához, kicsit megégettem magam. Természetesen senkit sem öltem meg, egy tegnap lecsengett súlyos járvány áldozatait röpítettem a levegőbe abban a házban, amit égni láttál. A számításom fényesen bevált, a déli kuzinod a helyszínre rohant, és meglátta a kiterített hullák közt Niakhét. Persze nem az igazit, hanem egy előre kiválasztott, hasonló testalkatú nő tetemét, akinek az arcát a hercegnőéhez hasonlóvá tettük. A velkei bekapta a csalit, én meg látványosan eliszkoltam az orra előtt. Utánam eredt a rohadék, de itt ő is a horogra akadt, miután egyik kedves tagunk, Siara látnoknő előzékenyen a rendelkezésemre bocsátotta a leszámoláshoz az üzletét. Direkt Niakhé markában hagytam a kedvenc gyűrűmet, hogy végül te is idetalálj hozzám, miközben a nézelődő tömeg tagjai, mind a mozgalom hívei, úgy csináltak, mintha nem vennék észre, ahogy lenyúlod.
‒ De miért követted el ezt a hatalmas szemfényvesztést?

Syella elmosolyodott.

‒ Azért, hogy átverjem Niakhé házsártos apját, a dühöngő Gaidarokat, az ostoba velkeieket meg úgy általában az egész világot. Az igazi hercegnő már órák óta úton van egy messzi, északi tartomány, Szüfranett felé, ahol hírét sem hallották férfiuralomnak, és boldogan befogadják a hozzájuk menekülő nőket.
‒ Na, jó ‒ értetlenkedett Agar ‒, de hogyan tudtál úgy elmaszkírozni egy vadidegen női hullát, hogy Niakhéra hasonlítson?

Az anyja rákacsintott.
‒ Én sehogy, a legjobb szakértőre bízni az ilyesmit.
Kocsizörgés hallatszott kintről, majd döngő léptek.
‒ Nyugalom ‒ mondta Syella, látva, hogy Agar támadó pózt vesz fel a tőrrel a kezében ‒, nem fenyeget veszély, leengedheted a fegyveredet.
Három koppanás jelezte az ajtón, hogy valaki bebocsátást kér az előtérből.
‒ Gyere be! – kiáltotta ki az elf asszony.
A következő pillanatban a brutális termetű Arnollus Sranzenberger lépett be az ajtón.

5.


‒ Hogy tetszett a munkám a hercegnő képmásával? ‒ kérdezte a brutális termetű Delta-pap hanyag közvetlenséggel a rámeredő emberfogótól. ‒ Szerintem életem egyik remekműve a preparálás terén.

Hát, persze ‒ eszmélt fel gondolatban Agar ‒, ugyan mennyi esély van arra, hogy egy emberkerülő Coxol-imádó csak úgy felbukkan az éjszaka közepén egy rakás, tűzvészt bámuló nő között? Az izomhegy azért volt ott, mert ő készítette elő a színjátékhoz az ál-Niakhét.

‒ Látom, rájöttél, mi történt ‒ állapította meg Syella. ‒ Arnollus már délelőtt megalkotta a kiválasztott holttestből Niakhé hasonmását. Gondosan össze is égette, ügyelve arra, hogy a vonásai épek maradjanak. Miután előidéztem a robbanást, csak kihozta a többi halott közé, a háznak abból a részéből, amit nem érintett a detonáció. Utána csak azért maradt a környéken, hogy amikor eszedbe jut, hogy illő lenne hazajuttatnod Niakhé maradványait az apjának, éppen kéznél legyen.

Agar megcsóválta a fejét.
‒ Na, és honnan tudtad, hogy felvetődik bennem ez a gondolat?
Az anyja újabb mosolyt küldött felé.

‒ Emlékszel az érkezésedkor látott kiroszukai temetési menetre? Szerinted véletlenül lófráltak pont arra és akkor? Lefizettük őket, hogy az érkezésed várható időpontjában fel-alá járkáljanak azon a környéken, amelyen a más birodalmakból érkező orgyilkosok Kloákái a leggyakrabban megnyílnak. Mindezt azért, hogy elraktározza az elméd a látványt, és később majd bevillanjon, amikor megpillantod a hercegnő tetemét. Egy kicsit manipuláltunk, drágám.

‒ És most mit vársz tőlem? – kérdezte zaklatottan Agar. ‒ Azt mondtad, ez az egész rólunk is szól. Hogy értetted ezt?

Syella némileg elérzékenyülve nézett rá.

‒ Pontosan tudom, hogy nem vállalsz olyan megbízatásokat, amelyek során nőket kellene ölnöd. Nagyon büszke vagyok rád, és szeretném, ha újra része lehetnék az életednek. Sajnos jelenleg eléggé szorít minket az idő az érzelgősködéshez, mert amennyire ismerem az orgyilkos céhek szokásait, nemsokára vissza kell térned az érkezésed színhelyéhez, hogy hazatérhess. Bármennyire nem fűlik hozzá a fogam, szívességet kell tőled kérnem, egy utolsó húzáshoz, ami végleg bebiztosítja a hercegnő szabadságát. Azt szeretném, ha leszállítanád a Kloákán keresztül az ál-Niakhé bebalzsamozott tetemét a nagyhercegnek, mert már önmagában azzal is hitelesíted a hulla kilétét, hogy te viszed vissza. Ha ezen túl leszünk, ígérem, megkereslek, és bepótoljuk az elvesztegetett éveket. Tudom, hogy ez úgy hangzik, mint ha csak ki akarnám használni a köztünk lévő vérköteléket, de hinned kell nekem, hogy mindennap eszembe jutottál, és alig vártam a viszontlátásodat. Talán eleve azért építettem rád ezt az egész tervet, hogy megint találkozhassak veled…

Syella hangja elcsuklott az utolsó mondatnál, szemében valódi könnyek csillogtak. Agar nagyot nyelt, neki magának is gombóc keletkezett a torkában a hirtelen rátörő érzésektől.

– Jól van – nyögte ki nagy nehezen, amikor végre meg tudott szólalni –, segítek nektek.
– Nagyszerű – mondta boldogan az anyja, és átölelte. – A bebalzsamozott tetem kint vár a kocsiban, Arnollus majd odaszállít vele, ahová mondod. Köszönöm, fiam, és kérlek, bocsásd meg, hogy ilyen sokáig nem kerestelek! Most siessetek!

A Delta-pap biccentett, és kifelé indult, Agar pedig közvetlenül a sarkában loholt, bár szíve szerint még sokáig szorította volna az anyját…

Az épület előtt várakozó, díszes kocsi oldalán a Gaidar-ház cikornyás címere pompázott, a hámba kötött nemes tartású paripák türelmetlenül rúgkapáltak a mellső lábukkal. Arnollus felült a bakra, Agar pedig elárulta neki, mi az úti céljuk, aztán elhelyezkedett a konflis belsejében. A szemben lévő ülésre kötözve üvegezett fedelű láda hevert, a hófehér menyasszonyi ruhába öltöztetett, női hulla vádlón meredt belőle a plafonra. A Coxol-hívő hibátlanul dolgozott; Agar biztosra vette, hogy még a saját anyja is elhinné, hogy az igazi Niakhé fekszik benne.

A Delta-pap a lovak közé csapott, és az állatok az útnak veselkedtek. A kocsi megindult, majd egyre jobban gyorsulni kezdett; az emberfogónak erősen kapaszkodnia kellett, az erre szolgáló bőrszíjak egyikében, ha nem akart a padóra zuhanni. Gondolatai tétova sárkányfiókákként repkedtek, miközben próbálta felfogni az éjharánt alatt történteket. Lelkében olyan érzelmi hullámverés csapkodott, amelyhez hasonlót még sohasem élt át. Az anyja nem az a megkeseredett szörnyeteg volt, akinek Niergas apó lefestette őt. Jó szándékához kétség sem férhetett, ugyanakkor a kérése hazugságra késztette a saját klánja előtt. Agar kétségek közt őrlődött, mihez kezdjen. Árulja el a céhét, amely kiképezte és biztonságot nyújtott számára, vagy taszítsa el újra visszakapott anyját, aki olyan haszontalannak látszó elvekért küzd, mint amilyen a nők megmentése?

A konflis közben a Larkin Borpatikájával szemben magasodó, csálén álló toronyhoz ért. Arnollus megfékezte a lovakat, aztán leugrott a bakról, és feltépte a kocsi ajtaját. Megragadta a ládát, ormótlan karján hajókötelekként duzzadtak ki az erek. Erejét megfeszítve kiemelte a különös szarkofágot, aztán lerakta a jármű mellett. Mire Agar kiszállt a hintó belsejéből, kiszabadította a hullát, és felé nyújtotta a testet. Az emberfogó átvette tőle, és úgy tartotta, mint újdonsült hitvesét a hálószoba küszöbe felett átemelni készülő férj a nászéjszaka előtt.

Szélroham támadt, és a világosodó égen, fekete hasadék nyiladozott, ahogy a varázsigékkel irányított, láthatatlan szárnyas alfele a találkozási pont felé közeledett.

– Sok szerencsét! – kiáltotta a Coxol-hívő, aztán távolabb lépett, nehogy a mennybolton manifesztálódó Kloáka őt is felszippantsa egy rektális szellemutazásra.

A következő pillanatban az asztrális átjáró elragadta Agart, és Turuk girbegurba emésztőrendszerén keresztül a Démondenevérek segsagi főhadiszállására repítette. Az emberfogó karjában a preparált holttesttel a nagymester dolgozószobájához vezető folyosóra érkezett. Még mindig nem jutott igazán dűlőre, melyik utat kéne választana, mégis automatikusan a nehéz, tölgyfaberakásos ajtó felé lépkedett.

Megtorpant, amikor közvetlenül a nyílászáró elé ért, és már-már gyengéden a padlóra fektette a törékeny testet. Nem bírta ki, egyszerűen muszáj volt megsimogatnia a tetem éteri szépségű arcát. Sehol egy aprócska hézagot vagy repedést sem talált a porcelán sima vonásokon. A Delta-pap tökéletes munkát végzett, a halott nő olyan természetességgel viselte Niakhé hercegnő külsejét, mintha sosem nézett volna ki másképp. Agar egészen elképesztőnek találta ezt, csaknem a lehetetlennel határosnak…

Ekkor halvány remegést érzett a bársonypuha bőrön át, mintha a néhai valami láthatatlan impulzus hatására éledezni kezdene. Keze önkéntelenül lejjebb siklott a hófehér ruhán, és a feszes keblek alatt állapodott meg, nagyjából a szív környékén. A nélkül, hogy gondolkodott volna rajta, azt ellenőrizte, nem kezdett-e a nő szíve újra verni.

Erről szó sem volt, viszont a testen újabb rezdülés futott át. Agar ösztönei azt súgták, lejjebb rejtőzik a kiindulási pont, ezért a tetem hasára csúsztatta a tenyerét, miközben igazából maga sem tudta, mire számít.

Újabb remegés jött, aztán még egy, mindkettő a hulla gyomrának irányából. Kezdtek rövidülni a szünetek két impulzus között, és ez elborzasztotta az emberfogót.

Mégis mi történik itt?

Kezében tőr villant, a borotvaéles penge halk sercenéssel felhasította a mennyasszonyi ruhát. Agar az alatta pihenő égett hasfalat nézte, melyen friss varrat húzódott. Nem habozott, azt is átmetszette, és apró, narancssárgán lüktető gömböket pillantott meg a tetem gyomrában. Kővé dermedt, mert bár nem tudta, pontosan, mit lát, majdnem biztosra vette, hogy köze van a krátkiak hókuszpókuszaihoz.

Ekkor feltárult a dolgozószoba ajtaja, és Agar vakító élességgel látta a nagymestert és a mögötte ácsorgó díszes ruházatú főrendet a rangját jelképező terebélyes agancsfejdísszel a homlokán. Csakis Hantarell mindenható ura, Eugne Gall Hordak lehetett az személyesen. A főrend némán tátogott a döbbenettől, hogy a lánya megmentésével megbízott emberfogó látszólag épp a gyermeke kibelezésével foglalatoskodik.

Agar rájuk akart üvölteni, hogy meneküljenek, de elkésett.
A narancssárga gömbök mohón felzabálták a hulla belső szerveit, aztán egyetlen hatalmas, vakító tűzbuborékban egyesültek.

6.

Kaamu Jonvik elégedett sóhajjal vált meg a kortalan szépségű elf nő szerepétől. Pőrére vetkőzött, lemosta a csuklójáról a hamis anyajegyet, levette a kopasz fejbőréhez simuló, szőke parókát, eltávolította a szeméhez szorosan illeszkedő, aranysárgán irizáló lencséket, aztán leült a jósnő egyik fésülködő tükre elé, és arcát fedő sminkrétegek eltávolításába kezdett. A néhány lépésnyire haldokló Delta-pap ugyanolyan visszataszítóan hörgött, mint a többi áldozata. Tapasztalatai szerint, kortól, nemtől és fajtól függetlenül nagyjából mindenki ilyesfajta hangokat hallatott, miután átmetszették a torkát.

Rendkívül büszke volt magára, mert mind a károgó gollamit, mind a rivális klánt teljesen megsemmisítette. Nem kellett mást tennie, csak kitalálni egy jó mesét és elfnek maszkírozva eltüntetni Eugne Gall Hordak lányát. A győzelemmel lényegében az egész földrészen ő maradt az egyetlen igazán nagynevű orgyilkos. Tulajdonképpen minden úgy történt, ahogy Syella bőrébe bújva előadta Agarnak, legalábbis többé-kevésbé, csak a történtek mögött lapuló indíték volt teljesen más.

Természetszerűen a Féltestvérek is vezettek régi vetélytársaik orgyilkosairól nyilvántartást, melynek alapján rendkívüli tehetsége ellenére éppen Agar Dall Krelt tűnt nőkkel kapcsolatos elvei miatt a Démondenevérek leggyengébb láncszemének. Kaamu mindent kiderített róla, amit csak lehetett, aztán magára öltötte az anyja, Syella Ranarghon szerepét. Ebben az álcájában kinyírta a tarkonyit a kocsisával, aztán a lopott hintóval Niakhéért ment az Ollala templomhoz, akit egy küldönc csalt oda azzal, hogy az apja várja. Kaamu, amint a szentélyhez érkezett, végzett a hercegnővel, hátrahagyta a zsebkendőjét, aztán egy másik találkozóhelyhez hajtott, ahol már várta egy mágus, hogy egy Kloákán keresztül a Csellengők Városába juttassa.

Dránban felkereste a Delta-papot, aki a tűzvész helyszínéül kijelölt épület egyik bérelt lakásában égési sérüléseket varázsolt a holttestre, és elrejtette a gyomrában az időzített mágiával ellátott krátki robbanószert. Közben egy lefizetett szemtanú Hantarellben azt állította, hogy a hercegnő az eltűnésekor egy elf férfival enyelgett, hogy Agart feldolgozhatatlan sokk érje a végjátéknál, amikor a saját anyjával szembesül. Az erre rendelt szájak minden érintettnek a megfelelő neveket súgták. Ennek köszönhetően a Gaidarok a gollamihoz fordultak, a hantarelli nagyherceg a Démondenevéreket választotta, a hoppon maradt, velkei férjjelölt pedig a Féltestvérek mellett tette le a voksát.

A céhek és az A’Daggio-féle magánzók, ha Kloákát akartak nyittatni, általában mindig ugyanazokat a szabadúszó mágiatudókat alkalmazták. Ezeket az amúgy sem a túlzott jellemességükről ismert figurákat viszont egész könnyen le tudta fizetni, hogy a riválisai pontosan oda érkezzenek a Csellengők Városában, ahová ő szeretné. Elsőnek a gollami jött, akit rögtön másvilágra küldött. alighogy kilépett az átjáróból. Nem sokkal utána Agar következett, hogy találkozzon az elméje befolyásolására szánt temetési menettel. Ez után a képessége a sikátorban heverő bárdhoz vezette, annak köszönhetően, hogy Kaamu alig karnyújtásnyira lapult a tetemétől egy falmélyedésben. Ekkor belépett a legközelebbi ház tetején várakozó, Féltestvérnek öltözött, névtelen, helyi orgyilkos, és elkezdte maga után csalni a segsagiak ászát. A kölyök éppen arra ment amerre kellett neki, így beszakadt alatta a meggyengített födémek egyike, amelyeket Jonvik bérence gondosan elkerült.

Ez volt az egyetlen igazán kockázatos pont, mert Agar könnyen a nyakát szeghette volna, akkor pedig fuccs a briliáns tervnek. Ennek ellenére nem lehetett elkerülni a dolgot, hogy a félvér kiessen egy kicsit a játékból, amíg előkészíti az utolsó fázist. A biztonság kedvéért azért utána mászott megnézni, hogy van, de szerencsére túlélte a zuhanást.

Kaamu az így nyert időt kihasználva eltette láb alól a jósnőt, felvette a ruháit, majd amikor a szerepében pózoló brávó az üzlethez ért, őt is elintézte. Ezután a Delta-pap a megbeszélt időpontban felrobbantotta az erre kijelölt házat a benne élőkkel együtt. A messzire lobogó lángok akkor is odacsalták volna Agart, ha épp nincs magánál a detonáció pillanatában. Az elf gyűrűt még a preparálás előtt a lány kezébe rejtette, és előtte néhány napig magával hordta, hogy Agar akkor is találjon hozzá valamilyen átvezető nyomot, ha menet közben elvesztené valahogy a fonalat. A tűzvész köré többnyire nők gyűltek, miután a Megesettek Negyedében idézték elő a katasztrófát, hogy a félvér számára hihetőbb legyen a beavatott mivoltukra vonatkozó hazugság. Amikor Agar végre befutott a látnok üzletéhez, direkt lebukott a hamis anyajeggyel, aztán beadta neki a mesét a nők megmentéséért küzdő titkos szervezetről, és eljátszották a nagy, könnyes anya-fiú egymásra találást.

Győzött. Hakon A’Daggio és Agar Dar Krelt elbukott, a Démondenevéreknek írmagjuk sem maradt, ráadásul az érinthetetlennek hitt Eugne Gall Hordak levegőbe repítésével még a velkei megbízó megrendelésének is sikeresen eleget tett. A Delta-papon kívül csak a lefizetett mágusok jelentettek elvarratlan szálat, de velük majd akkor foglalkozik, ha a saját Kloákája visszavitte.

Kaamu a tükörben látható, jellegtelen ábrázatú kopasz férfira mosolygott, aztán a bolt előterében heverő alteregójához sétált. Levetkőztette, majd felhúzta itt-ott kissé vérpettyes ruháit, és kilépett a virradat fényében fürdő utcára. Miközben az átjáró találkozási pontjához sietett, mélységes nyugalom szállta meg a ténytől, hogy az éjharánt véget ért.

Előző oldal maggoth1