Az elátkozott kúria - Első fejezet
Első fejezet
Nem sokszor mondhattam el magamról életemben, hogy örömteli várakozással indul el egy napom, ám a mai ilyen volt. Annak ellenére, hogy az ablakomon kinézve csak a hajnali párától csepegő faágakat láttam a szürke égbolt háttere előtt, egészen jó kedélyű voltam. Ennek a tapasztalataim szerint múló állapotnak az oka az volt, hogy még soha nem kaptam a szakmámban eddig elismerést. Ám ez a reggel más volt. Nagyméltóságú főnököm és egyúttal felettesem Kanizsai Ödön az életvédelmi osztály vezetője tegnap lelketlen mélasággal közölte velem, hogy kénytelen engem felsőbb utasításra magasabb pozícióba helyezni. Igaz ennek tényét már Sárközön közölte velem, de akkor nem nagyon hittem neki. Már néhány éve nyomozóként szolgáltam a köz javát, de eddig egy barátságos hátbaveregetésen kívül nem méltatott senki még egy „remek munka volt” dicséretre sem. Pedig érzéseim szerint már régen megérdemeltem volna.
A tömött buszon zötykölődve a kapitányság felé végigfutott az agyamon néhány remek pozíció lehetősége, amit esetleg elnyerhetek ma. Felettesemet ismerve legalább a karbantartó részleg vezetését, de legfeljebb a takarítószertár igazgatói posztját megkaphatom.
Közel fél órás utazás után meg is érkeztem a kapitányság épületéhez, ahol a főbejáraton belépve egy grimasznak is beillő mosollyal nyugtázta jöttömet Zsóka a mindenható recepciósunk. Zsóka mindenről és mindenkiről mindent is tudott, ezért szinte nélkülözhetetlen volt a kapitányság vezetője számára. Nem mellesleg hatalmas lökhárítóval, csinos arccal és kikezdhetetlen lojalitással rendelkezett a vezetőség irányába, amit néhány éjszakai kiruccanáskor szorgalmasan bizonyított is. Odabiccentettem felé mosolyogva, majd szinte felszaladtam a lépcsőn főnököm irodájához igyekezve.
Reggelente elég morcos szokott Ödön lenni, ezért az illemet betartva halkan kopogtattam az ajtaján.
– Bújj be – hallottam az oly ismerős rekedt hangot.
Az ajtón belépve megcsapott a már megszokott tömény füstszag. Ödönt láncdohányos lévén még nemigen láttam úgy, hogy nem volt cigaretta a kezében. Még evés közben is ott füstölgött a kezében a „fecske”, ahogy ő hívta a bűzrudat.
– Szolgálattételre jelentkezem – húztam ki magamat, bokáimat összecsattintva.
– Na dobd le magad, nem a seregben vagyunk – mutatott az ócska székre, ami az íróasztalával szemben árválkodott három egészséges és egy kissé rozoga lábával.
– Na most figyelj, Huba, mert egyszer mondom el, és nem is éppen szívesen. Elég nagy nyomás nehezedik rám felülről, hogy téged valahogy jutalmazzalak meg az előző eseted sikeres felgöngyölítése miatt.
Felnézve a plafonra az életvédelmi osztály vezetője tekintete egy magasabb létforma lehetséges inkarnációjára szegeződött. Gyanítottam, hogy a kapitányságvezető szikár arca nézhet rá most szenvtelenül. Tudtam azonban, hogy lelke mélyén kedvel engem, aminek többször is hangot adott az elmúlt évek során. Annyi elmarasztaló mondat csak annak a száját hagyhatja el, aki rokonszenvezik a szidalmat elszenvedővel.
– Osztályvezetői kinevezést fogok átnyújtani neked, ám nem az életvédelmiét, hanem egy újonnan alakulóét, amit épp a tefélék számára hozunk létre.
Valószínűleg tátva maradhatott a szám, mert kesernyés ízt éreztem és egy apró rovart bányásztam ki belőle a bejelentés hallatára. Jaj, ha kedves szüleim megtudják, hogy Tenkes Huba nyomozó osztályvezető lesz, de boldogok lesznek! Mindig sanda szemmel nézték a pályaválasztási hajlamaimat. Ám az énféléknek létrehozott mondatszerkezet kis félelemmel vegyes kíváncsisággal töltött el főnököm furcsa humorát ismerve.
– Sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnám a pályafutásodat egyengetni és egyúttal minél távolabb tartani téged a közelemből úgy, hogy eleget tegyek a magasságos utasításainak. Úgy döntöttem, hogy az életvédelmi osztály keretein belül létrehozzuk a KHEO-t, melynek az osztályvezetője leszel – nézett rám biztatóan, miközben füstkarikákat eregetett a mennyezet felé.
– A miót? – néztem rá értetlenül, mert még hasonlóról sem hallottam mióta a hátsóm kilyukadt.
– A Különösen Hihetetlen Esetek Osztályát – nézett rám mosolyogva. Az előző rejtélyes ügyed sikere vitt erre az elgondolásra – célzott a nemrégiben Sárközön zajló nyomozásomra, ahol gyilkos szellemek után kutakodtam.
– Vannak esetek, amik a hagyományos gyilkossági nyomozáson túlmutató jellegzetességekkel bírnak és úgy gondoltam te lehetsz erre a pozícióra a legalkalmasabb személy.
Nem sokszor fordul velem elő, hogy szóhoz sem jutok. Ez viszont egy ilyen eset volt. Éreztem ahogy a reggeli jó kedélyem elszáll és szomorúan gondoltam rá, hogy társaim fergeteges vicceinek milyen remek céltáblája leszek a jövőben.
– Meg is lenne a KHEO első ügye, igaz nem az, amit ígértem – dobott elém egy fekete szalaggal átkötött iratrendezőt. – Tanulmányozd át és holnap jelentkezz nálam eligazításra. A Bakony-háti kőzúzó rém esete még várhat. Hogy miért, azt most ne kérdezd.
– Lenne egy kérdésem főnök. Kik alkotják a csoportot? Mert remélem, tényleg nem csak én magam. Szeretném őket megismerni.
– Nem hiszem, hogy sokat kellene ismerkedned mert ha így lenne akkor nem vagy magaddal tisztában. A csoport jelenlegi létszáma egy plusz fél fő. Az egy az te magad vagy, a fél meg titkos.
– Egy plusz fél? Ez még viccnek is rossz. És egyáltalán mi az a fél, ami olyan titkos?
– Na most fogd az aktádat és menj! Nem vagyok tudakozó, holnap az eligazításon majd részletesen elmondok mindent.
Kissé kótyagosan a befogadhatatlantól egy köszönetet mormogva főnököm felé kiléptem az ajtaján, és lógó fejjel ballagtam a folyosón a céltalan cél felé. Biccentettem a mosolygó Zsóka felé, majd a kapitányságból kilépve kedvenc ódon hangulatú kis közkönyvtáram felé vettem az irányt.
A múlt századi, repkénnyel bevont falú jellegtelen középület egy apró park szívében bújt meg szomorú magányában. Itt szoktam a gondolataimat összeszedni és informálódni is egyúttal mert a modern, internet fertőzte világtól már kirázott a hideg is. A könyvtár porillatú langyos csendjében mindig megnyugvást találtam. Régi ismerősként üdvözölt Katika a könyvtáros hölgy, kit már szinte családtagnak éreztem, olyan sok alkalommal beszélgettem vele csendben szinte minden témában. Katika értelmes, a világ felé nyitott, kissé visszahúzódó vénkisasszony volt hatalmas lexikális tudással és nem kevesebb empátiával.
A megszokott kis zugomba egy sarokban megbújó kis olvasóasztalkához mentem, és az iratköteget rádobva rázuhantam az asztal mellett álló zsámolyra. Fanyalogva bontottam ki a masnit a fekete szalagon és unottan néztem a lapokat. Mindez csak pár másodpercig tarthatott, mert utána már izgatott lelkesedéssel és örömmel faltam a sorokat. Izgalmas és rejtélyes eset leírása bujkált a betűkkel telerótt papírlapokon. Talán a KHEO nem is olyan nagy büntetés? Lehet, hogy életem egyik legnagyobb lehetőségét kaptam meg mogorva főnökömtől?
