Linktár

Az elátkozott kúria - Tizenegyedik fejezet

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/8 számában.

Tizenegyedik fejezet

Nagy nehezen megnyugtattam Katicát, hogy nem lesz semmi bajom a kiruccanásom alkalmával, ugyanis tanulmányaim szerint a környéken élő legnagyobb termetű állat a szarvas. Az pediglen tudnivaló, hogy a szarvas a legritkább esetekben táplálkozik homo sapiens-el. Szállásadónőm azonnal rávágta, hogy véleménye szerint én nem vagyok teljesen normális, és nem az állatoktól félt engem, hanem mindenféle túlvilági gonosz lényektől. Közölte velem azt is, hogy testi erővel ugyan véleménye szerint el voltam látva rendesen, de az efféle túlvilági alakokkal szemben a harcértékem vetekszik egy díszpárnáéval.

Végül beletörődött a megváltoztathatatlanba, és bőséges ebéddel jutalmazta a bolond ötletemet. Ezek után csomagolt számomra annyi élelmet éjszakára, amennyivel valószínűleg túléltem volna egy atomtámadás utáni bunkeréletet is. Visszavonultam lakomba egy kis pihenés célzatával, ugyanis még dolgozott a szervezetemben az elfogyasztott nagy mennyiségű misebor. Valószínűleg szükségem lesz éberségre ahhoz, hogy valami eredményt tudjak felmutatni a kúriában való tartózkodásommal.

Miután egy kis tisztálkodás és háromórás alvás után felébredtem, akkurátusan készülni kezdtem a kúriában töltendő délutánra és éjszakára. A hátizsákomba bekészítettem egy zseblámpát tartalék elemekkel, a messzelátómat, egy két literes ásványvizet, és Katica csomagját az elemózsiával, ami ki is töltötte zsákom tartalmának háromnegyedét. Egy reklámtáskába a gumicsizmát és egy könnyű kabátot is begyömöszöltem, gondolva az őszi éjszakák hűvösére, majd hangos viszláttal elköszöntem a könnyes szemű szállásadómtól és útra keltem.

Felnéztem a kúria kapuja feletti feliratra, ami a Dragonits család tagjainak nagyságát dicsőítette, és Fecó kecója felé indultam lecuccolni málhámat. Kissé nyomasztóan hatott rám az elhagyatott kúriaépület ezen a borongós őszi délutánon, de lerázva magamról ezt a terhet a feladatomra próbáltam koncentrálni. Még világosban szerettem volna a kriptát felderíteni, mert azért egy kissé frászkitörősnek gondoltam az esetleges éjszakai látogatásomat azon a baljóslatú helyen.

Ebben a pillanatban egy túlviláginak ható sikoly hasított a park csendjébe. Furcsa módon nem a kúria felől hallottam, hanem Fecó kis háza irányából. Futva eredtem arrafelé felderíteni a hang forrását. Mire odaértem, már ki is derült, mi adta ki ezt a hátborzongató hangot.

– Kamilla, a frászt hozod rám! – szólítottam meg a hang gazdáját, a macskát.

Miután kicsit megcirógattam, a lábamhoz dörgölődzve és egy törött tengelyű kézikocsi hangját utánozva közölte velem érzéseit, amik gyanítom, nem lelki eredetűek voltak. Miután a kis házikó ajtaját kinyitottam, az asztalon sorakozó chilisbab konzerveket néztem, amit Kamilla vagy hússzor körbeszambázott. Kinyitva a hátizsákomat előhalásztam a Zsóka által előkészített táplálékcsomagomat, ami nyomott vagy egy kilót, és a macska elé tettem belőle egy kis sült húst. Úgy tűnt számomra, hogy a mexikói ételkülönlegességek szeretete nem a kulináris élvezeteknek, hanem a szükségnek köszönhetőek, ugyanis nagy szeretettel habzsolta a jóféle sült tarját e büszke állat.

Ledobtam az asztalra a hátizsákomat, és magamhoz vettem az elemlámpát, valamint a kripta kulcsát. Már égtem a kíváncsiságtól, vajon mit találok ott, Igaz nem fűztem túl nagy reményeket vállalkozásomhoz, de egyelőre nem sok ötletem volt, hogy merre induljak a nyomozásban. Mikor a kulcsot kicsomagoltam a kendőből, ismét arra a zsíros tapintású foltra esett a tekintetem, és eszembe jutott egy gyermekkori emlékem.

Kisiskolás korunkban a barátaimmal már nyomozósdit játszottunk, megalapozva ezzel a későbbi szakmai tudásomat. Buzgón faltam akkoriban a különböző bűnügyi történeteket tartalmazó könyveket, onnan merítve ihletet a nyomozótevékenységhez. Egy alkalommal olvastam, hogy a kulcsok másolásához, illetve az azokról való mintavétel legegyszerűbb módja, hogy gyurmába nyomjuk a kulcsot, és ilyenformán megszerezzük azt a lenyomatot, ami segítségével reszelhetünk nyers kulcsból ugyanolyat. Igaz a mintavétel igen, de a másolat készítése sohasem sikerült, de a kendőn lévő folt a gyurma lenyomatára emlékeztetett. Nem volt nehéz összefüggést találni a gyermekkori emlékeim és a kezemben tartott kendőn található folt tekintetében. Valaki bejutott a paplakban és másolatot készített a kulcsról. Valószínűleg siettében nem ugyanabba a dobozba tette vissza az eredetit, és a pap ezért volt zavarban, mikor kereste. Szinte biztosra vettem, hogy emberi lény és nem szellem, vagy valami démon volt a tett elkövetője ugyanis, ha jól tudom, ők a zárt ajtókon, sőt a falakon is könnyűszerrel átkelnek.

Miután visszatértem merengésemből kezemben a zseblámpával és a kulccsal, a kriptaépület felé vettem az irányt. Most sem volt nagyon bizalomgerjesztő az építmény, tudva a célját meg főleg nem. Kúszónövények borították a pergő vakolatú falakat, és a kovácsoltvas kapun díszelgő címer is inkább baljóslatú hangulatot árasztott, semmint a múlt dicsőségét. A kopott mészköveken mára már olvashatatlanná vált felíratok sorakoztak, amiket nagyon szerettem volna kisilabizálni. Hiába, Még ha olvasható lett volna teljes mértékben, akkor is kudarcot vallottam volna, ugyanis a szöveg latinul volt írva. Meglepően könnyen kinyílt a rozsdás lakat, és mintha egy kis olajszagot is éreztem volna rajta. Alig nyikordult a kapu, mikor kinyitottam. A mögötte lévő masszív faajtóra néztem és egy másodpercre még a salakanyag is belém fagyott. Vörös festékkel mázolva az alábbi felirat virított rajta:

„Menj és élsz, maradj és halj”

Ez a roppant módon vendégmarasztaló felirat nem viselte magán az elmúlt századok jellegzetességeit, és szemmel láthatóan nem régen mázolhatták rá az ajtóra. Valaki, vagy valami nagyon nem szeretné, ha betenném oda a lábamat. Akkor legyen. Az ajtón zár nem volt, hiszen a szerepét már a kapu eljátszotta, de egy hatalmas fa rigli rögzítette masszívan. Megpróbáltam elhúzni és csodák csodájára könnyedén sikerült is. Kitártam az ajtót és a sötétséget vizslattam a kripta belsejében. Hang nem hallatszott, ám olyan penetráns bűz csapott meg, amit talán még életemben nem éreztem. Felkattintottam a magammal hozott zseblámpa kapcsolóját és bevilágítottam a kriptaépületbe. Boltíves mennyezettel borított lépcsők sorakoztak ott, melyek a mélybe vezettek. Ameddig a lámpa fénye elért, csak lépcsőket láttam. Óvatosan megindultam lefelé. Az ember ilyen régi kriptákat úgy képzel el, hogy denevérek cikáznak a sötétben, de legalábbis pókhálók borítják a falakat. Nos, itt se ez, se az nem volt, A kopott mészkő falak és lépcsők egy árva póknak sem szolgáltak otthonául. Persze melyik jóérzésű nyolclábú élne ilyen bűzben?

Körülbelül húsz lépcsőfokon haladhattam lefelé, mire leértem a tulajdonképpeni kriptába. Egy tágas terem látszott lámpám fényénél, melynek közepén egy kis emelvényen egy rég halott katona szobra állt. A terem padlóját kőtörmelék és por borította, mivel a befalazott koporsókat valaki kibontotta a falból. Az üregekben nyitott koporsók feküdtek, bennük csontvázakkal, melyeknek az alkatrészeit alaposan összekutyulták. Az egyikben például a koponya a medencecsont mellett hevert két keresztbe tett lábszárcsonttal a tetején. Nem volt eléggé megnyugtató látvány az szent igaz, Vajon ki és miért szentségtelenítette meg a sírokat? Talán keresett valamit? Megint csak kérdések és sehol egy válasz.

Más egyéb látnivaló nem volt a sírboltban, pedig eléggé alaposan körbenéztem. Egyetlen egy dolog hívta fel magára a figyelmemet. A terem közepén álló szobor talapzatán lévő címer. Azonnal észrevettem, hogy ez nem a Dragonits család címere. Még egy kérdés válasz nélkül. Vizsgálgatásom közben halk léptek zaja ütötte meg a fülemet, melyek mintha a lépcső felől hallatszottak volna. Nem hordtam fegyvert magammal, mert nem voltam nagy híve neki, de most úgy éreztem, nem ártana, ha legközelebb revideálnám az álláspontomat. Feszülten hallgatóztam, és a lámpám fényét a lépcső felé irányítottam. Mormogó hang kíséretében meg is láttam nemsokára a jövevényt. Kamilla a macska settenkedett lopva utánam, valószínűleg egy-két jó falat reményében. Úgy látszik, itt még a hallásom is felerősödött, mert ennek a puhaléptű jószágnak egyéb helyen meg sem hallottam volna a közeledtét. Miután jól kidörgölőzte magát a lábszáramon és kapott egy simogatást, felemelt farokkal, büszke léptekkel megiramodott felfelé. Mivel egyelőre itt semmi dolgom nem akadt, ezért én is követtem a szabadba.

Gondosan bezártam a kaput miután az ajtót visszacsuktam, és előttem a macskával Fecó kis háza felé vettem az irányt. A nap már erősen a horizont szélén járt és az árnyékok is meghosszabbodtak, baljós árnyékba borítva a kriptaépület körüli elhanyagolt temetőt. A kúria épületére a szélben hajladozó fák árnyéka vetített kísérteties formákat. A kis házba visszatérve ismét megetettem a macskát, mert ez a bélpoklos kis jószág nem hagyott békén egy pillanatra sem. Én is ettem egy pár falatot, és a kabátomat magamra öltve kivittem az épület elé egy széket, és kezemben a látcsövemmel, zsebemben az elemlámpával kényelembe helyezkedtem. Igazából nem volt semmi konkrét tervem az éjszakát illetően, csak abban bíztam, hogy történik valami, ami talán kicsit előbbre visz a nyomozásomban.

A csendes, sötétedő hideg őszi levegőn megpróbáltam összefoglalni magamban mi is az a kevés, amit eddig megtudtam. Gyakorlatilag szinte semmi. Mivel elég nehezen tudom elképzelni, ám kizárni semmiképpen sem, túlvilági entitások jelenlétét, ezért megpróbálom a racionalitás oldaláról megvizsgálni a dolgokat. A paptól kapott kulcsot valószínűleg valaki lemásolta és a másolat segítségével bejutott a kriptába, amit alaposan felforgatott. Valamit nagyon kereshetett. Ki és miért gyilkolna meg ilyen kegyetlenül egy embert, akit jelen állás szerint be sem lehet azonosítani? Ha ezekre a kérdéseimre választ kapok, akkor az ügy megoldva. Persze, ha csak ennyi lenne, akkor a helyi nyomozószervek is sikerrel jártak volna.

Valószínűleg elbóbiskolhattam, mert amikor megriadtam Kamilla sürgető nyávogására, már korom sötét volt. Kicsit fázósan összehúztam magamon a kabátomat, és az álmot kirázva a szememből felálltam, hogy megetessem a macskát. A macska fújtatva, tág pupillával nézte a kúria épületét, és a szőr felborzolódva ágaskodott a hátán. Követve az állat tekintetét megfagyott a vér az ereimben.