Ködös hajnal
A PET-palack visszaváltó fényei sejtelmesen világítottak a helyi közért mellett. A sűrű köd ellenére meglehetősen jól mutatta az irányt. Akár egy világítótorony az eltévedt hajósoknak. Csak én nem csónakban utaztam, hanem gyalog érkeztem, és nem evezőlapátokat szorongattam, hanem négy bevásárlószatyornyi PET-palackot cipeltem. Ezekből szerencsére csak négy esett ki az odafelé vezető úton, amit némi attraktív hajolgatással visszatettem a szatyorba. Közben arra gondoltam, hogy tuti valaki meglátott a látási viszonyok ellenére, és jót röhögött a bénázásomon. De csend volt körülöttem. Csak a palackok ropogása törte meg az őszi hajnalt, amivel éppen foglalatoskodtam.
Letettem a szatyrokat a visszaváltó elé, és zavarodottan körbenéztem, mintha segítséget várnék valakitől. Talán lesz olyan ember, aki megszán, és megcsinálja helyettem ezt az őrültséget. De az egyedüllétem nyilvánvaló volt.
Nekiálltam a feladatnak, miközben borsódzott a hátam. Hogy miért, nem tudtam rá reális feleletet adni. Lehet, túl korán jöttem ki, és az álommanók kergetőztek még a fejemben. Eközben az első ásványvizes palackot behelyeztem a lyukba, amit lassan elnyelt és nyugtázott a gépezet. Jött a következő palack, amit már visszaköpött. Azt írta a zöld-fehér színben ragyogó kijelző, hogy „Érvénytelen csomagolás!”. Leellenőriztem a címkét. Visszaváltós volt. Ezért megfordítottam, és újra bedugtam az egyre sötétedő nyílásba. Megint jött a felirat: „Érvénytelen csomagolás! Most mit nem lehet ezen megérteni?”. Ekkor legalább egy fél métert hátraugrottam.
– Ezt most tényleg nekem írja? – kiáltottam magam elé, de csak a házfalak között pattogó visszhangomat hallottam. És mintha sötétebb lett volna körülöttem. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy reggel hatkor indultam el otthonról, amikor már világosodott. Régebben is volt időzavarom, de a napszakokat nem tévesztettem el. Legalábbis senki se szólt még rám este, hogy jó reggelt. És fordítva se.
Újra betettem a nem kívánt palackot, amit az automata szabályos puskagolyóként köpött ki magából. Majdnem hasba lőtt vele! Még jó, hogy időben ki tudtam hátrálni. A kijelzőn a következő felirat villogott, méghozzá pirosan: „Ha még egyszer megpróbálod, leharapom a kezedet!”. Nagyon pipa lettem. Nehogy már kicsináljon egy nyamvadt gép! Újabb palackot húztam elő a szatyromból, és rendesen betoltam a szájába, ahogy azt kell. De a gép betartotta az ígéretét, és ráharapott a kezemre. Ott álltam sikítozva, miközben próbáltam kicibálni a kezemet a fogak szorításából. „Én szóltam!” kommentálta a helyzetet a kijelző, és egy apró fekete halálfej villogott a bal alsó sarkában, mialatt a monstrum oldala hófehéren gőzölt, akár egy megvadult gőzmozdony. De lehet, a jobb alsó sarkában volt a koponya. Nem emlékszem rá pontosan, mert a fájdalom és az ijedtség eltompította az agyamat. Éreztem, hogy valami folyadék csordogál végig a tenyeremen. Ezután rugdostam, ütöttem a szabad kezemmel gonosz masinát, de nem akarta elengedni a végtagomat. Csapkodtam a kijelzőjét is, hátha bereped, és vége lesz a kínlódásomnak. Az se segített. A PET-palack visszaváltó automata foglya lettem.
Már súroltam az eszméletvesztés határát, mikor kinyílt a kijelző alatti tárolórekesz ajtaja, és egy apró, fekete macska futott ki belőle. Egyszerűen nem hittem el, amit láttam. Szinte észre se vettem, hogy ekkor abbahagyta a gép harapást. A kijelzője is visszaállt az eredeti feliratokra.
– A franc egye meg! Mi volt ez? – kiáltottam ismét, de a falak visszhangja most nem felelt.
Végre ki tudtam rántani a kezemet a lyukból. Rögtön megvizsgáltam, de se vér, se harapásnyom nem volt rajta. Még csak be se pirosodott. Az élet néha furcsa tréfákat űz az emberrel.
– Lucifer, kiscicám! Már mindenütt kerestelek! Megint rosszalkodtál? Gyere szépen, és menjünk haza! – szólalt meg egy dörmögő hang a hátam mögött. Megfordultam. Egy fekete ballonkabátos férfi állt előttem pár méterre. Jóval magasabb volt nálam, így fel kellett, hogy nézzek rá. Arcát ráncok és apró sebhelyek „díszítették”. Mosolygott egyet a harcsabajusza alatt, illedelmesen megemelte díszes kalapját, miközben a macska felfutott a férfi oldalán, és bemászott két gomb között a kabátja alá. Ezzel megfordult, sétabotjával koppantott egyet a betonon, és ahogy jött, úgy eltűnt a köd takarásában.
Percekig csak álltam. Bámultam a nagy és félhomályos semmit. Talán csak egy éber álom volt aznap hajnalban, talán csak a képzeletem játszott velem. Úgy érzem, ez már sose fog kiderülni. Visszafordultam az automata felé, bedobáltam a maradék palackot, kinyomtattam a blokkot, és elindultam hazafelé.
