Az elhívás - 1. rész.
1888, New York
Március ötödike volt. A város verőfényes napsütésben fürdött. A hosszú hideg tél után, szinte üdítőleg hatott a hirtelen beköszöntő enyhülés, amitől valósággal életre kelt a város. Az emberek kiözönlöttek az utcákra, a parkok megteltek játszadozó gyerekekkel, kéz a kézben sétáló párokkal. Az időseknek pedig gyógyírként hatott a tavaszi idő.
Alice, a Central Parkra néző viktoriánus stílusú villájuk emeleti szobájának az ablakában olvasott a tűző nap fényében. Kellemes volt hosszú idő után ismét érezni a bőrén a nap kényeztető melegét. A vaskos kötet a kezei között A Boszorkányok eredete címet viselte, ami Aradia legendájának a gyűjteménye volt. A feljegyzés legendákra épült, de így is sok hasznos információval szolgált a lány számára Aradiáról, akinek a személye már rég foglalkoztatta.
A beszámoló szerint Aradia volt az első boszorkány, aki bevezette a boszorkánykultuszt. A történetírók úgy vélték, hogy a tizenharmadik század eleji Olaszországban született, egy nemesi család gyermekeként. Édesanyja már egészen fiatalon apácának szánta, és mikor eljött az idő, hogy zárdába vonuljon, ő nem volt hajlandó rá. Helyette titokban az ősi, sötét mágiáról tanult saját nagynénjétől.
Mikor kiderült az igazság, szülei büntetésből bezárták a szobájába, ahonnét megszökött, majd zarándoknak állt. Éjjelente utazott, és híveket gyűjtött maga köré, akikkel egy kisebb közösséget hozott létre az erdő mélyén, mindentől távol, bevezetve kiválasztottait az ősi vallás sötét rejtelmeibe.
Mindazoknak, akik követték őt, fel kellett adni korábbi életüket, fogadalmat téve örök elkötelezettségük gyanánt.
Éjjelente különféle sötét varázslatokat hajtottak végre vágyaik kielégítésére, magukhoz szólítva az ősi erőket. Ám Aradiát, egy sokkal nagyobb cél hajtotta, mégpedig az, hogy megidézze a boszorkányok istennőjét, Dianát, és a hatalma segítségével, uralma alá vonja a világot, ezzel eltörölve az egyház hatalmát, véget vetve a folyamatos üldöztetésnek, amiknek ki voltak téve. Mikor eljött az újhold, egy rítus keretében elmondta a szükséges varázsigét, majd ezt követően olyan ősi erő szabadult fel, amit hívei nem tudtak uralni, és nyomban az életüket vesztették.
Aradia mélyen lesújtva érezte magát, terve kudarcba fulladt. Hirtelen minden, amiért küzdött, egy szempillantás alatt szertefoszlott. Kétségbeesésében felkereste nagynénjét az éj leple alatt, aki akkor már nagyon öreg volt. Mikor beszámolt neki a történtekről, az idős asszony átadott neki egy könyvet, amiben hosszú évek során feljegyzett minden rítust és varázsigét, aminek a birtokában volt. A könyv feltárta Aradia számára a szertartás pontos leírását: miszerint újhold éjjelén, tizenhárom tisztavérű boszorkány – a tizenhárom istenséget szimbolizálva – idézheti meg Dianát.
Aradia öröme határtalan volt, a remény szikrája újra felcsillant előtte, bár tudta, hogy nem lesz egyszerű felkutatni mindazokat, akikben megvan az ősi erő.
Útja során sok megpróbáltatáson ment keresztül. Amerre járt, üldözésnek és bántalmazásnak volt kitéve. Ezt megelégelve elhagyta az országot, és a feljegyzések szerint nyugatra vándorolt célja megvalósítása érdekében.
Egyes legendák úgy tartották, hogy útközben egy ősi barlangban rálelt az örök élet vizére.
A beszámoló itt véget ért, és az azóta eltelt több mint hatszáz évben semmilyen írásos feljegyzést nem jegyeztek le róla.
Alice a történetet olvasva sok hasonlóságot vélt felfedezni kettőjük életében.
Ő is, már egészen gyermekként érdeklődést mutatott a természetfeletti dolgok iránt: vonzotta a jóslás, a varázslat, és idővel az álmok jelentése. Tíz éves volt, amikor a nagymamája – aki magyar felmenőkkel rendelkezett – megajándékozta egy régi tarot kártyával, amit saját bevallása szerint az édesanyjától örökölt. Ezzel együtt átadta neki minden tudását, betekintést engedve számára a jóslás rejtelmébe.
Alice-t első látásra lenyűgözte a kártya sokszínűsége, a szimbólumrendszere, és hogy mennyi minden kiolvasható belőlük. Tudását előszeretettel alkalmazta a ház személyzetén, akik gyakran fordultak hozzá jövendölésért, miután beigazolódott egy-egy jóslat.
Később az álomfejtés felé fordította a figyelmét, miután rájött, hogy álmai fontos üzenetet hordoztak a jövőt illetően – ugyanis egy álmában meglátta saját nagyapja halálát.
Egy este pusztító hóviharról álmodott, ami lecsapott a városra. A hó belepte a házukat, csapdába ejtve őket, míg az utcákon megfagyott emberek tetemei hevertek. Ezt követően a park befagyott taván találta magát, ahol a nagyapját látta korcsolyázni a szélviharban. Miközben sebesen ide-oda siklott a tükörsima jégen, hosszú fekete kabátja sötét zászlóként lobogott utána. Nem sokra rá ökölszemnyi jégdarabok kezdtek záporozni az égből. Alice teli torokból kiáltani kezdett a nagyapjának, hogy vigyázzon, de az nem hallotta meg. Hamarosan megtörtént az, amitől Alice rettegett: egy nagyobb jégdarab koppant az idős férfi fején. Alice elszörnyedve látta, hogy nagyapja fejéből vér kezd szivárogni, de az továbbra is tovasiklott, mintha csak egy báb lenne a színpadon.
Alice számára nyomasztó volt az álom, aminek sehogy sem látta értelmét.
De pár nappal később a rémálomból valóság lett, mikor is a nagyapja egy üzleti tárgyalásról hazafelé tartott. Az öreg előre küldte a kocsist, mondván, sétál egyet a friss hideg levegőn. Mikor a Madison Avenue-ra fordult, és elhaladt egy négyemeletes bérház előtt, az épület csatornájáról váratlanul a fejére zuhant egy hatalmas, megolvadt jégdarab. A férfi, a helyszínen nyomban az életét vesztette.
Alice, a szörnyű esemény után értette meg az álma üzenetét, és tudta, hogy ez még csak a kezdet. Sokáig azzal ostorozta magát, ha nagyobb figyelmet szentelt volna a megfejtésére, nagyapja talán még ma is élhetne.
A nagymama, miután megözvegyült, vigaszra talált Alice személyében, aki gyakran nála töltötte az éjszakát. Olykor, a lány kérésére előszeretettel mesélt a kandalló melege mellett Magyarországon történt históriákat: visszatérő holtakról, jós asszonyokról, akik meglátták a jövőt, és boszorkányokról, akik az éj leple alatt, szelek szárnyán repültek. Alice sokszor eltöprengett, hogy vajon minden boszorkány a sötét oldalt szolgálja-e, bár tudta, hogy vannak gyógyító javasasszonyok is, akikben nincs meg a gonosz hajlam.
Késő délután, mikor a szobalány belépett Alice szobájába, hogy előkészítse a ruháját az esti bálra, nagyon megrémült, hogy úrnőjét az ablakban ülve találja.
– Kisasszony! Azonnal jöjjön el az ablakból, még kitalál esni!
Alice arcára mosolyt csalt a szobalány heves természete.
– Ugyan, Mary, ne aggódj! Tudok vigyázni magamra. Mellesleg tudnám, ha történne velem valami.
Mary egy pillanatra meglepődött a kisasszony szavait hallva, aztán eszébe jutott, hogy hányszor jósolt már neki, ami mindig beigazolódott. Végül így szólt:
– Akkor is! Nem árt az óvatosság!
Alice és a családja hivatalosak voltak egy estélyre, amit édesapja közeli barátja és egyben cégtársa, Mr. James rendezett meg a pazar Manhattani villájukban. Alice ez alkalomra azt a zöld selyem estélyi ruhát vette fel, amit jegyesétől, Williamtől kapott a huszadik születésnapjára, és amely, a férfi szerint úgy kiemelte a szeme színét.
A hintó pontban nyolc órakor jelent meg a házuk előtt, és pár perc múlva már úton is voltak a helyszínre. A nap már lebukott a látóhatár mezején, vöröses árnyalatba festve az ég alját, miközben kelet felől sötét felhők gyülekeztek. A kocsi áthajtott a népes keleti városrészen, ahol az utat megvilágító gázlámpák már felgyúltak. Alice egész úton a gondolataiba merült. Volt egy visszatérő álma egy nőről, aki a nevén szólította. Az arca olyan fehér volt, mint a porcelán, a szemei pedig kékek voltak, mint az égbolt. Mikor felébredt, az álom részletei elmosódtak, de az arca mélyen belevésődött az emlékébe. Ugyan azt még nem tudta, hogy az álom pontosan milyen üzenetet hordoz, mégsem hagyta nyugodni.
A forgalom ellenére nemsokára már Manhattanben voltak. Mr. Jamesék otthona a gazdag negyedben volt, ami csupa pompás háznak adott helyet, ami a kor legmodernebb stílusában épült. Az utcában hosszú kocsisor torlódott fel, amik az estélyre érkeztek.
Alice édesanyjával apját közrefogva jelent meg az eseményen, ahová a város előkelőségei voltak hivatalosak. A pompás hétfogásos vacsorát követően volt a bál, majd az est fénypontja egy szeánsz volt, amit a híres médium, Rose Avery tartott.
A jelenlévők szkeptikusak voltak a ceremóniát illetően, ami nevetgélések közepette zajlott le. A szertartás végén, mikor minden fény felgyúlt, Alice megjegyezte, hogy a komolytalanságuk végett nem jött létre a várva várt kapcsolat, amit a médium is megerősített, aki a szavait hallva hirtelen érdeklődést kezdett el tanúsítani iránta.
Alice hamar összebarátkozott a középkorú nővel, akit roppant gyönyörűnek talált a mélyvörös hullámzó hajával, és a szép napbarnított bőrével. A zöld szeme, amely tele volt rejtéllyel, barátságosan tekintett rá, így hamar feloldódott a társaságában, és pár perc beszélgetés után, nagy benyomást tett rá – hiszen teljesen másmilyen nő volt, mint akikkel eddig találkozott. Az egész lényéből sugárzott az önbizalom, ráadásul teljesen hidegen hagyta az előkelő társaságbéli hölgyek jelenléte.
A hangzavartól távolabb, egy félreeső vendégszobában elvonultak, hogy nyugodtabb körülmények között tudjanak beszélni közös szenvedélyükről. A lánynak még csak megszólalni sem volt ideje, mert a médium olvasott benne.
– Látom, téged is vonz a mágia – mondta egy mosoly kíséretében, miközben leültek egy kanapéra. – Szinte tapintható a mágikus aura, ami körülvesz. Nagyon különleges vagy!
Alice, megilletődve érezte magát a bók hallatán, ugyanis nem minden nap mondtak neki ilyen szépeket.
– Megtudhatom, hogy honnan látod mindezt? – kérdezte félszegen.
Ekkor Rose, közelebb hajolt hozzá, és szinte suttogta a szavakat, mintha bárki kihallgathatná a beszélgetésüket.
– Tudod, megvan az a képességem, amivel meglátom benned azt, ami különlegessé tesz. El se hinnéd, hogy mióta kereslek!
