Lények világa – 1. A raktár (folytatás)
Arra ébredtek, hogy valaki kivágja az ajtót. A reggel sápadt fénye beözönlött a nyíláson, amit egy hórihorgas alak eltakart egy pillanatra, amíg belépett a raktárba. Kicsit várt amíg szeme hozzászokik a sötétséghez, aztán körbenézett a raktárban.
– Tiszta a levegő – kiáltott a háta mögé, de azért szemével a sötétséget pásztázta. Egy másik alak lépett mellé, hunyorogva próbált a sötétségen átnézni.
– Fel nem foghatom Kavics, hogy tíz másodperc alatt, hogyan állapítottad meg, hogy senki sincs itt. – A férfi megcsóválta a fejét, de ő is hátra szólt.
– Mindenki jöjjön be – még három férfi lépett be a raktárba – Oké. Mindenki keressen kaját, és minden használható cuccot hozzatok ide az ajtóhoz. Ha valaki lényekkel találkozik, kiáltson! – mindegyik ledobálta a táskáját, zsákját, és kezdtek szétszóródni.
Ekkor látták meg szemben velük Bobot és Estellát, ahogy a kis tábortűz maradéka mellett állnak. Mind az öt jövevény megtorpant. Szinte egyszerre emelték maguk elé a fegyvereiket. Volt ott baseballütő, betonvas, golfütő, egy kis balta és egyiküknél egy kard volt. Bob előrelépett, és tenyereit feltartva megszólalt.
– Emberek vagyunk – mondta, aztán várt. A kis csapat minden tagja, ha nem is egyszerre, de a golfütős fickó felé fordult, ahhoz aki másodszorra lépett be a raktárba, és aki a parancsokat harsogta társainak. Bob azonnal tudta, hogy ő az, akivel meg kell egyeznie, vagy meg kell küzdenie.
A férfi jó száznyolcvan centi lehetett, széles vállait, bicepszeit, és izmos lábait elnézve félelmetes figurának látszott. Ezt a benyomást kopaszra nyírt haja, viking szakálla, vastag bozontos szemöldöke még jobban kihangsúlyozta.
– Hányan vagytok? – vakkantotta és lépett egyet előre, félretaszítva két emberét, akik az útjában álltak. Bob odahajolt Estellához és súgott valamit neki. A viking elbődült.
– Hé! – felemelte golfütőjét és Bobra mutatott. – Kérdeztem valamit ember!
– Igen, hallottam – fordult felé megint Bob – csak mi ketten vagyunk. Hátul a raktár végében rengeteg konzerv és szárított hús van – kezével mutatta az irányt – jut mindenkinek.
– Hát kösz pajtás – rákacsintott a mellette álló kövér fickóra, akin látszott, hogy sokat fogyott az utóbbi időben, ám még így is legalább százötven kilót nyomhatott. Bőre petyhüdten lógott az arcán és a nyakán. Szeme gonoszul meredt Estellára. Bob az ajtóra mutatott.
– Hát akkor mi el is mennénk.
A viking ijesztő hangerővel felröhögött. A kövér utánozta, de az ő hangja meglepően vékony volt, a méreteihez képest. A vezér rácsapott a vállára.
– Hallod ezt hordó? Elmennének – és megint nevetett. Aztán mintha könnyeket törölt volna ki a szeme sarkából, Bobra nézett.
– Elmehetsz, ha a cicababát nekünk adod – mondta, és egy lépést előbbre lépett. Bob nem mosolygott amikor válaszolt.
– Nem adhatom neked azt, ami nem az enyém. Egyébként meg emlékeim szerint az embereket nem adják-veszik, már jó pár éve – válaszolta szelíden Bob. A viking tenyere hátával megint a mellette álló kövér fickó mellére ütött.
– Hallod ezt Hordó? – a testes férfi fejhangon vihogott. Bob elgondolkodott, hogy vajon nem szellemi fogyatékos-e? Aztán a szakállas ismét Bobhoz fordult.
– Pajtás, ebben az új világban mindent adni-venni lehet. Az életet is! A te életed például a nőébe kerül! – A mögötte állók helyeslően morogtak. Bob kibújt hátizsákjából, és a földre eresztette. A combja mellett volt a kétkezes baltája nyele, de nem nyúlt hozzá. Egy machetét húzott elő a tokból, ami a hátára volt szíjazva. A viking szemei összeszűkültek, és Bobot mustrálta. Aztán mintha valami az eszébe ötlött volna, behízelgő hangon megszólalt.
– Ugyan már ember, senkinek sem kell megsérülnie. Felőlem utána el is viheted csajt. Hamar végzünk vele, aztán mehettek mind a ketten.
Bob jobbra lépett, ezzel elérte, hogy a viking és még két fickó oldalra lépjen, követve az ő mozgását.
– Sajnos most már sokan meg fognak sérülni – mondta Bob sajnálkozó hangon. Aztán elkiáltotta magát.
– Most!
Estella, ahogy meghallotta a megbeszélt jelet, leguggolt a zsákjához és villámgyorsan kutatni kezdett benne.
Eközben Bob lassan, a csapat felé lépdelt. A vezér golfütőjét felemelte, hogy bármikor lesújthasson ellenfelére. Tőle jobbra és balra ugyanígy tett a két társa. Bob a kövérrel nem törődött. Tudta, hogy ezzel az alkattal jóval lassabb, mint ő. Ehelyett a két másikra összpontosított.
Ugyanezekben a pillanatokban Estella még mindig a hátizsákjában kutatott. A két rá jutó fickó már megindult irányába, bár ezek inkább a viking és Bob kialakuló párviadala felé figyeltek. A lány ezzel értékes másodpercekhez jutott. Idegesen turkált a zsákban. A világ teljesen kifordult a sarkából, ám a női táskák ugyanolyanok maradtak. Keze harmadszor talált rá a zseblámpára, aztán félretolt egy tartalék pólót, és egy összetekert zsineget. Végre kitapintotta, amit keresett.
A két férfi már csak pár méterre volt a lánytól. Nem tartottak tőle, és igazán bántani sem akarták, hisz jobb móka egy sértetlen lányon tölteni a kedvüket. Estella ott térdelt előttük, egyik keze könyékig a hátizsákban. Aztán hirtelen felállt, és mintha a hátizsákkal akarná távol tartani magától a két férfit, nyújtott kézzel maga elé tartotta.
A magasabbik férfi, akinél a kard volt, felröhögött.
– Az a táska nem fog megvédeni cica – erre már a másik is elnevette magát.
Ekkor dörrent el az első lövés. A hátizsák aljából kékes füst tört elő. A kardost mintha ököllel ütötték volna meg, hanyatt esett. Mellén lassan táguló vörös kör nőtt. Estella előhúzta a pisztolyt a hátizsákból, és a másik fickóba is kettő golyót repített.
Bob meglendítette a machetét. Valójában nem akarta eltalálni a vikinget, csak rá akart ijeszteni, és megfigyelni a mozgását.
Az izmos férfi meglepően fürgén ugrott hátra. Bobot ekkor érte a meglepetés. A Hordónak csúfolt kövér férfi felordított, és amennyire testalkata engedte, felé lendült. Látszólag az volt a terve, hogy puszta súlyával söpri el az útból ellenfelét. Bobot váratlanul érte ez a kamikáze akció, így csak arra volt ideje, hogy vetődve ugorjon félre az útjából.
Az történt, amit sejtett, a kövér elzúgott mellette a lendület miatt. Bob a földön fekve összerúgta a fickó lábait, mire Hordó hatalmasat esett. A kövér ember csak az egyik kezét tudta kitenni, hogy tompítson, feje nagyot koppant a raktár betonján. Ekkor a viking is támadott. Úgy gondolta, hogy a földön fekvő Bobot könnyebb lesz elintézni. A golfütő teljes erővel Bob feje felé zúgott. A machetével hárított. Keze elzsibbadt, ahogy a két fegyver találkozott.
Ekkor dörrent az első lövés, majd nemsokára a második kettő is. A viking megtorpant. Bob felpattant, pont időben, mert Hordó, aki időközben szintén feltápászkodott, megint rárohant. Bob ellépett jobbra, és bal kézzel derékban meglendítve az éles fegyvert, felhasította a kövér férfi hasát. A Hordónak csúfolt fickó magas, nőies hangján felsikoltott a fájdalomtól, és két kézzel próbálta helyén tartani kiomló beleit. Bob lépett egyet hátra és oldalt, így pont szembe került a két maradék támadóval. A betonvasat szorongató férfi eddig nem mozdult, rémült tekintete arról árulkodott, hogy nem szokott az olyan harchoz, ahol a kiszemelt áldozatok nem adják meg magukat.
Estella lépett Bob mellé és habozás nélkül hasba lőtte az ijedt fickót. A betonvas kongva esett a padlóra, és a férfi is mellé zuhant, és a földön összegörnyedt a fájdalomtól. A fekete fegyver most a vikinget vette célba. A szakállas eldobta a golfütőt, és mindkét kezét felemelte.
– Csak nyugi – suttogta – ti nyertetek. Elmegyek és sosem láttok többet.
Estella közelebb lépett hozzá. Bob már éppen figyelmeztetni akarta a nőt, hogy lépjen hátrébb, amikor az közvetlen közelről a viking szemébe lőtt. A férfi halott volt, mielőtt a földre rogyott volna.
Bob visszament a zsákjához, közben lehajolt és a kövér pólójában megtörölte a matchetét. Az érintésére a nyomorult kinyitotta a szemét és megszólalt.
– Segítsetek – nyögte alig hallhatóan. Kezeivel még mindig tartotta beleit, ám a szürke, síkos szervek egy része kicsúszott a markából, és a lábai között a földre lógott. A vértócsa is egyre nagyobb lett körülötte. Ekkor Estella hozzálépett, és ráemelte a pisztolyt. Bob legyintett.
– Felesleges. Két perc és vége. Takarékoskodj a lőszerrel.
Estella bólintott.
– Azt sem tudom, mennyi lőszer van még benne – és tanácstalanul forgatta a kezében, az aránytalanul nagynak látszó fegyvert. Bob felé nyújtotta a kezét, hogy megnézze. A nő először bizalmatlanul visszahúzta a pisztolyt, aztán gondolt egyet, és odaadta a férfinak. Bob megfogta, és gyakorlottan kiugrasztotta a tárat.
– Ez egy Glock 17 standard. A világ egyik legjobb pisztolya. Tizenhét lőszer fér el a tárban – Bob hüvelykujjával a tenyerébe pöckölte a golyókat – nyolc lőszered maradt még – számolta. Aztán visszatette őket a tárba, és visszacsattintotta a helyére. Kibiztosította és visszaadta a nőnek.
– Nagyon jól lősz – mondta. Estella visszacsúsztatta a fegyvert a zsákjába.
– Pedig pár napja lőttem életemben először – vonta meg a vállát a lány. Bob bólintott.
– Vannak ösztönös tehetségek – miközben beszélgettek, végigjárta a földön heverő támadókat. Lehajolt, és egyesével átkutatta a zsebeiket, hátha talál valami használhatót. Közben a lány is nézelődött, majd meglátta a padlón a kardot. Felvette és szemügyre vette. Gyönyörű darab volt. Megsuhintotta a levegőben, a mozdulat gyakorlottságot sugallt. Igazi gyilkolószerszám volt, nem valami utánzat vagy szobadísz. Gyanította, hogy egy múzeumból, vagy valami komoly gyűjtőtől lopták. Emlékeiben felsejlett az egyetemi kardvívó csapat, aminek oszlopos tagja volt. A főiskolán kezdte a vívást, aztán az egyetemen is folytatta. Csapatban egyszer országos másodikok lettek. Nem is volt olyan rég. Aztán kelletlenül visszatért a valóságba. Úgy döntött, megtartja a kardot. A kardszíjat, és a hüvelyt levette a halottról, és keresztülvetette a saját vállán. A kard kissé a térde alá ért, de nem zavarta, amikor járt. Bob megint megszólalt.
– Azt hiszem, én indulok is – egyenesedett fel. Megpróbált a nő szemébe nézni, de az elfordult – bepakolok annyi konzervet amennyit el tudok cipelni, aztán lelépek.
Estella még mindig csak hallgatott. Bob megvonta a vállát, és elindult, hogy megpakolja a hátizsákját. A lány is odajött, és csendben csomagoltak.
Bob felvette a nehéz hátizsákot a hátára, vállára vette a baltáját, intett a nőnek, és elindult a raktár napfényes bejárata felé. Hallotta, hogy Estella is követi. Bob kint körülnézett, betájolta magát – nagyjából tudta merre akar menni – és megindult az autópálya irányába. Talán ötven métert tehetett meg, amikor meghallotta a lány mély hangját.
– Várj, veled megyek! – kiáltott Bob után.
Futva, hamar utolérte a férfit. Bob félmosollyal csak úgy maga elé dünnyögte.
– Velem jössz? Hm, ezzel aztán megleptél! – szólt halkan.
– Nem veled megyek, hanem én is arra megyek – javította ki a lány.
Bob vigyorgott, de a nő ezt nem láthatta. Estella a férfit követve elindult az új világ felé.
(folytatjuk...)